„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára
„Az Egyesült Államok eddig viszonylag türelmesen viszonyult az első számú boszniai szerb vezető, Milorad Dodik elszakadási törekvéseihez, hiszen mindketten tisztában vannak azzal, hogy még nem jött el az ideje”
Fotó:EUROPRESS/Milos Miskov/ANADOLU AGENCY/AFP
Gabriel Escobar, Washington nyugat-balkáni külön kiküldöttje a Dubrovniki Fórumra utaztában horvát újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy a Biden-kormány nem tart egy esetleges újabb konfliktus kirobbanásától a Balkánon. Ezt valószínűleg megnyugtatásnak szánta a saját hazájuk területi épsége miatt is aggódó horvátoknak. Ám hiba volna azt gondolni, hogy az Egyesült Államok vezetése annyira naiv, hogy valóban ezt higgye. Optimizmusát újabb rendcsinálási kísérlete sem igazolja, legfeljebb a sietségére van magyarázat. Szeretné mielőbb lefojtani az ismét felkorbácsolt kedélyeket, hogy Moszkva ne tudja kihasználni ellene a balkáni elégedetlenkedőket.
„Ám a világban zajló nagyhatalmi harc, az Egyesült Államok görcsös küzdelme vezető szerepe megtartásáért, és az Európai Unió egyre látványosabb hanyatlása – amelyben Amerikának is szerepe volt és van – már kivette az eszközöket a kezéből”
Nincs mivel hatnia a térség országaira, legkivált azokra, amelyek regionális hatalmi pozícióra törnek. Befolyása még az olyan törékeny államokban, mint amilyen Bosznia-Hercegovina, vagy Koszovó, sőt újabban Montenegró is, meggyengült. Így nem biztos, hogy az a forgatókönyv, amelyet több évtizedes kivárás után most sebtében meg akar valósítani, minden részletében kivihető, és a végeredmény neki tetsző lesz. Kezdettől szilárd pontnak csak az látszott, hogy Szerbia szerepéről a Balkánon az Egyesült Államok véleménye alapvetően nem változott. Mostantól lehet, hogy másként lesz?
Attól, hogy Daytonban svájci mintára kantonokra szabták, Bosznia-Hercegovina még nem lett Svájc. Azon belül a színtiszta szerb nemzetállam bebetonozása sem utalt arra, hogy Washington stabil központi államot akart volna. Nagyfokú naivitás kellett volna ahhoz, hogy elhiggye, a boszniai szerb állam nem akar majd „átkelni” a Drinán, és Szerbiával egyesülni.
„Az Egyesült Államok eddig viszonylag türelmesen viszonyult az első számú boszniai szerb vezető, Milorad Dodik elszakadási törekvéseihez, hiszen mindketten tisztában vannak azzal, hogy még nem jött el az ideje”
Az ominózus interjúban Escobar csak tessék-lássék ítélte el Dodik legutóbbi lépését, hogy a nemzetközi közösség főmegbízottjának döntését semmibe véve mégis kihirdette a törvényt, miszerint a bosznia-hercegovinai Alkotmánybíróság döntéseinek nincs joghatálya a szerb államban. Christian Schmidtet pedig följelentette a Banja Luka-i ügyészségen, amiért törvénytelenül gyakorolja a főmegbízotti hatalmat. Arra az esetre, ha Dodik végképp nem fogad szót, elegendőnek vélte a bonni felhatalmazások alkalmazását. Arról, hogy Washington esetleg megvonná Dodiktól a szeretetét és komolyabb szankciókat vetne ki rá, mint eddig, nem szólt. Azon az apróságon is átsiklott, hogy Schmidt valóban nem tekinthető törvényes főmegbízottnak, hiszen az ENSZ BT-ben Oroszország nem szavazta meg, vagyis jogi szempontból valóban bitorolja a főmegbízotti hatalmat. Escobar belső ügynek minősítette, hogy Dodik Moszkvában instrukciókat fogad el Putyintól, bár azt elismerte, hogy a Bosznia-Hercegovinában uralkodó kaotikus viszonyokból Oroszország hasznot húz. A szerb-orosz viszonyt azonban ennél komplexebbnek minősítette. Ami az Egyesült Államok Escobar által sűrűn emlegetett változatlan elkötelezettségét illeti a daytoni béke mellett, abban tulajdonképpen egy véleményen van Dodikkal, hiszen az utóbbi is féltékenyen őrzi a boszniai szerb állam abban rögzített különállását.
„A Bosznia-Hercegovinát alkotó másik entitás, a Bosnyák-Horvát Föderáció muszlim többsége természetesen a központi állam erősítése mellett van, és most már határidőt is szabott a nemzetközi közösségnek Dodik megfékezésére”
Erre számítani legalább annyira indokolatlan optimizmus, mint Escobaré. Utóbbi azt feltételezi, hogy szövetségesei, elsősorban az Európai Unió kitart az Egyesült Államok mellett a Bosznia-Hercegovina jövőjéről szőtt terveket illetően. Németországra persze, a Scholz-kormány szervilizmusa miatt számíthat. Ha azonban tovább gyengíti az EU-t, és benne Németországot, amelynek gazdasági befolyása még mindig a legnagyobb a térségben, léket kap az elképzelése, amely szerint a boszniai szerbek észre térítésére a gazdaság fejlesztése a legcélravezetőbb megoldás. Miből?
„Több jel utal azonban arra, hogy Washington türelme elfogyhat”
Bármit is lép, az inkább tűzoltás, mert az igazi problémára, hogy mi legyen a bosnyákokkal, ha a szerbek kiválnak, egyelőre nincs megoldás. Annál is inkább, mert a nem EU-tag nyugat-balkáni országok összeterelésére eredetileg általa kitalált Nyitott Balkánt – alias „mini Schengen” – Albánia „becsukta”. Miniszterelnöke, Edi Rama a háromtagú együttműködés következő csúcstalálkozójának házigazdája kijelentette, az betöltötte hivatását, a térség országainak mostantól a Berlini Folyamatra kell koncentrálniuk. Mivel az Egyesült Államok részéről semmi reakció nem volt, jogos a feltételezés, hogy a bejelentés a tudtával, sőt, alkalmasint a sugalmazására történt.
„Ezzel ugyan az albánok lakta területek egyesítésének terve is meghiúsult, vagy inkább kitolódott. De Szerbia álma is, hogy helyre állítsa hegemóniáját az exjugoszláv térségben”
Szerbia megleckéztetésére Amerika részéről más kísérlet is történt. A napokban az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma szankciókat vetett ki Alekszandar Vulinra, a szerb Biztonsági és Hírszerző Ügynökség (BIA) főnökére. Az Alekszandar Vucsics elnök jobbkezének számító politikust Washingtonban azzal vádolják, hogy részt vesz a nemzetközi szervezett bűnözésben, kábítószer és illegális fegyver-kereskedelmi ügyletekben, továbbá platformot biztosít a kártékony orosz befolyás terjesztéséhez a nyugat-balkáni régióban. E sorok írása idején még nem lehetett tudni, hogy reagál Szerbia.
„Mindenesetre a rá gyakorolt nyomás még mindig kevésbé tűnik olyan közvetlennek, mint amilyen a koszovói vezetésre nehezedik”
Amióta csak egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét a túlnyomórészt albánok lakta tartomány, a négy északi járásban koncentrálódó szerbséget Belgrád tetszése szerint mozgósítja kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulásokra, amelyeknek nyomatékot ad hadseregének az általa el nem ismert koszovói határ közelébe vezénylésével. Legutóbb a szerbek bojkottja mellett lebonyolított helyhatósági választások szolgáltattak erre alkalmat. A megválasztott helyhatósági vezetők így természetesen albánok lettek, amire a Belgrád által a helyi maffia közreműködésével irányított szerbek véres összecsapás kiprovokálásával reagáltak a koszovói rendőrök mellett felvonuló KFOR – elsősorban magyar – katonáival.
Albin Kurti koszovói miniszterelnök a nemzetközi nyomás hatására meghátrált, ígéretet tett a rendőri erők visszavonására, és új helyhatósági választások megtartására.
„A legnagyobb – legalábbis átmeneti – akadály a megbékélés útjából az észak-koszovói szerbek területi autonómiájának, vagyis boszniai mintára egy koszovói szerb köztársaságnak a létrehozása, nem hárult el”
Ezt Kurti nem ígérhette meg, mert a koszovói Alkotmánybíróság az erről szóló megállapodást annulálta. A nemzetközi közösség majd a segítségére siet. Ha bejön a koszovói amerikai nagykövet jövendölése, és Koszovó északi része nemzetközi protektorátus lesz, további sorsára – Szerbiába való beolvasztására – Pristinának semmi befolyása sem lesz. Ez az ötlet – akkor orosz katonai megszállás formájában – felmerült már az 1999-es koszovói háború idején, de nem sikerült. A mostani perspektíva alarmírozta a koszovói ellenzéket, amely Kurtit okolja, pontosabban elhibázott politikáját. Ez a kritika tumultuózus jelenetekhez vezetett a minap a koszovói parlamentben.
„Milo Djukanović több évtizedes országlásának 2020-as megszűntével Montenegró is felzárkózott a fenti két konfliktusgóchoz. Az akkor hatalomra került, és azóta is minimális parlamenti többséggel „uralkodó” szerb párti politikai szekértábor azóta már két kormányt elhasznált”
A második hosszabb ideje fungál ügyvivőként, mint teljes jogú kormányként. Az újabb, júniusi 11-én megtartott választások sem hoztak megoldást a legfontosabb kérdésre,merre gravitáljon az Adria parti kis NATO-tagország, a Nyugat vagy Szerbia és Oroszország felé. A voksolás eredményét – az óvásokra hivatkozva – még nem hirdették ki.
A választások előtt az utolsó pillanatban – úgy hírlik, Belgrád közreműködésével – sikerült gyanúba keverni Amerika kedvenc jelöltjét, a nemzetközi nagytőkét képviselő Milojko Spajićot, az Európa Most! Mozgalom (PES) elnökét, hogy egy nemzetközileg körözött kriptovaluta csalótól fogadott el kampánypénzt. A választáson, az egyelőre még nem hivatalos eredmények szerint a PES kapta a legtöbb szavazatot, de nem eleget ahhoz, hogy egyedül kormányt alakítson. Sőt, amíg nem tisztázza magát a vád alól, az elnöke nem is lehet kormányfő jelölt. Folyik a kötélhúzás, hogy az egykor Djukanović vezette, a Nyugathoz húzó Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS), vagy legnagyobb ellenlábasa az egykori, szerb barát Demokratikus Front (DF) két pártjából alakult Montenegró Jövőéért (ZBCG) koalíció biztosítsa a kellő parlamenti támogatást a jövőbeni kormánynak.
„Az Egyesült Államok egyértelműen kijelentette, számára nem elfogadható partner a ZBCG. Belgrád ezzel szemben a nélküle megalakuló új kormányt nem fogadná el”
A PES diadalmenete pedig Washington számára nagyon ígéretesen alakult, megszerezte a főváros vezetését és az államfői posztot, már csak a kormányfői hiányzik. Jakov Milatović, a PES alelnöke, az új államfő a héten Belgrádban meg is kapta a kívánságlistát, mi kell ahhoz, hogy a szerb-montenegrói kapcsolatok ismét a Djukanović-éra előtti fényükben tündököljenek. Így például helyre kell állítani a Belgrád-Bar vasútvonalat, hogy ismét lehessenek szerb beruházások a bari kikötőben. Ezt Washington alighanem szeretné elkerülni. Ha mégsem sikerül neki tetsző kormányt hatalomra segíteni, talán Montenegróba is indít egy katonai missziót, de azt nem MFOR-nak, hanem jószolgálatinak fogják hívni.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
