„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
A Nyugati (akkor Berlini) tér 1945 májusában a Váci út felé nézve
Fotó:Fortepan/Vörös Hadsereg
Volt egyszer egy háború. S bár a nyugati történészek az elsőt nevezik így, az én generációm szemében ez, a második volt a nagy háború. De hála az égnek, a második világháborúról már mi is csak elmesélésekből hallottunk. A szüleimtől például, hogy milyen is volt, amikor Győrben az amerikaiak bombázták a Vagongyárat, és mekkora izgalomban várták haza az éppen ott dolgozó nagyapámat.
„Meg azt, hogy a falu határában lezuhant a szövetségesek egyik bombázója”
A nagyanyám visszatérő fordulata volt, hogy milyen snájdig gyerek volt az a német, akit beszállásoltak hozzájuk, de aztán hogy futottak, amikor megjelentek a falu végén az oroszok. Keresztapám a Don-kanyarról mesélt. Gyerekként lélegzet visszafojtva hallgattuk az asztal végén, amikor pár pohár bor után ismét belekezdett a menekülés történetébe. Mesélt a kegyetlen hidegről, a lefagyott lábakról, meg arról, hogy az egyik falubeli azért halt meg, mert az utolsó pillanatig ragaszkodott a „zabrált” varrógéphez. Ez a „ragaszkodás” aztán a végzete lett.
„Aztán később a Szovjetunióban tanulva azt is megértettem, mit jelentett a háború az oroszoknak, ukránoknak, belaruszoknak”
Hogy nem volt olyan család, amelyik nem gyászolt volna. Hogyan várták haza a frontról az apát, a nagyapát, a szerelmüket. Jártam később ott, a Don-kanyarban is, és a folyó feletti magaslaton állva végigfutottak bennem az addigra már mindkét oldalról hallott történetek. A szenvedés történetei. És hallhattam a környékbeli falvakban az idős asszonyoktól a magyar katonák „hőstetteiről” is. Volt ezek között olyan is, amelyikben a magyar katona tejet adott az orosz kisgyereknek, de bőven a kegyetlenkedésről, a rablásról, erőszakról is. Olyan esetekről, amelyeket a másik oldal történeteiben már gyerekkoromban is hallottam.
„Ezek a mesék megértették velem, hogy milyen is lehetett az a bizonyos nagy háború. Elhessegették a gyerekkor romantikáját, amikor azon versenyeztünk, ki tud szebb T-34-est vagy Tigrist rajzolni. Vagy amikor a vasúti töltés oldalában dobogó szívvel kerestük a bombatölcsért”
Egyre kevésbé volt már romantikus ez a háború. Az pedig végképp megdöbbentett, amikor a ’80-as évek elején a vnukovói repülőtér éttermében az asztalomhoz ültetett veterán ordítva „fasisztázott le”, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. Pár korty konyak után aztán kiegyeztünk abban, hogy én erről nem tehetek. Mint ahogy arról sem, hogy a második magyar hadsereg a nácik oldalán egészen a Donig nyomult. Majd belefogott a háborús történetekbe. Néhányszor még kitört, átkozta a nácikat, kaptunk mi magyarok is, azonban felfogtam, hogy mi játszódik le benne.
„Nem haragudtam, csak féltem. A háborútól”
Később a háborúra a filmek, a Szállnak a darvak, a Csendesek a hajnalok, a Ballada a katonáról, vagy éppen A tavasz 17 pillanata és a főképp az Alekszandrov előadásában hallott katonadalok emlékeztettek. Ismét kicsit romantikusabb színben tüntetve fel a szörnyűséget. Már csak azért is, mert időben egyre inkább eltávolodtunk a nagy világégéstől. No, meg azért is, mert nagyon szerencsések vagyunk itt Európában, hogy majd’ nyolc évtizeden át elkerült bennünket az igazán nagy háború.
„Ezt akkor fogtam fel először igazán, amikor a második világháború óta először hétköznapjaink része lett az élet és a halál kérdése. Amikor az élet sokszor csak egy cérnaszálon függött, és nem tudtad, honnan és mikor sújt le rád a sors keze. Amikor akarva-akaratlanul megérintett a halál lehelete. A bizonytalanság, a félelem az ismeretlen és láthatatlan vírustól önkéntelenül is <háborús> érzéseket hoztak elő az emberben”
Ha valami hozadéka volt ennek a járvány veszélynek, akkor az, hogy megtanultuk értékelni a szerencsénket, a békét, a viszonylagos jólétet és biztonságot. És fogjuk fel végre, hogy rossz irányba megyünk. Jó dolgunkban már azt sem nagyon tudjuk, hogy mi a fontos, és mi nem. Mi a jó és mi a rossz. Hogy nem elég a píár, a kommunikáció. Mert egyszer eljön az igazság pillanata, amikor a szavak már kevesek!
„Kénytelen-kelletlen megálltunk egy hosszú pillanatra, és volt időnk elgondolkodni a világ nagy dolgain. Életen, halálon, háborún és békén. Nem igazán használtuk ki ezt a lehetőséget. Most már tudjuk. Nyolc évtized után mást sem hallunk, mint azt, hogy a világháború felé sodródik a világ”
A szomszédunkban háború dúl, nagyobb, véresebb, mint az 1990-es évek elején a déli határaink mentén. Ráadásul Ukrajnában ismét két világ feszül egymásnak, hogy jobb pozíciókkal induljon az új világrendben. Mert ez a háború csak az egyik terepe a globális szembenállásnak. A világ ilyen mérvű átalakulása mindig komoly megrázkódtatásokkal járt. Ezt most a saját bőrünkön érezhetjük. Azok is, akik a történelem órákon annak idején nem figyeltek. Azt hittük, a véres 20. század már a múlté, ilyen pusztítást még egyszer nem kell átélnie az emberiségnek. Tévedtünk. Pontosabban nem tanultunk a 20. század megrázkódtatásaiból. S most itt remegünk, hogy a szomszédunkban dúló szörnyű háború ne eszkalálódjon. Persze, tanulni soha nem késő. Ha már a háború kirobbanását nem sikerült elkerülni, legalább azon kellene elgondolkodni, miként lehet ezt a lehető leggyorsabban befejezni. Ehhez először is ideje lenne szembe nézni a realitásokkal, és megállapítani, hogy a folytatásnak semmi értelme. A fegyverek szállításával csak a szenvedést lehet meghosszabbítani. Itt lenne az ideje, hogy a katonák helyett a diplomaták kerüljenek előtérbe. A kibontakozás érdekében minden oldalnak önvizsgálatot kellene tartania, és legalább a maga számára elismerni, hogy milyen felelősség terheli a háború kirobbanásában. Mert Oroszország indított inváziót, ám addig azért hosszú út vezetett. Aztán el kellene gondolkodni azon, hogy a kitűzött célok értelmesek-e, teljesülhetnek-e egyáltalán. Végül, de nem utolsó sorban meg kell tanulni kompromisszumokat kötni.
„A második világháború európai lezárása kiváló alkalom lenne arra, hogy mindenki elgondolkozzon mindezen. S kezdhetné mondjuk azzal, hogy legalább a múltat nem torzítja el aktuálpolitikai célok érdekében”
Mert azt, hogy milyen felelőtlenek és feledékenyek a modern világ irányítói, azt mutatja a második világháború körüli emlékezetpolitikai háború is. Semmi sem drága a kiéleződő geopolitikai versenyben. A történelmet mindig a győztesek írták, ám egy ország, adott esetben Oroszország megbüntetése, lejáratása nem ér annyit, hogy relativizáljuk a modern kor legőrültebb emberkísérletét egy bűnös ideológia nevében elindító nácik bűneit. Ezt a sokáig elnyomott Közép-Európa nemzetépítő lelkesedése sem indokolja. Még az sem, hogy Eurázsia hatalmas tartalékaira továbbra is sokaknak fáj a foga. Arról nem is beszélve, hogy a Nyugat, Kína és Oroszország geopolitikai versenyében korai lenne győztest hirdetni.
„A szovjet katonák nem voltak angyalok – a katonák általában nem angyalok, főképp háborúban –, ám az az áldozat, amit hazájuk megvédése, megőrzése, majd a halálgyárakat működtető, népeket eltüntetni akaró bűnös náci rendszer eltiprása érdekében Európáért, a civilizált világért hoztak, az csak elismerést érdemel”
S hogy mi történt ezt követően, az a történelem következő fejezete. A náci őrület feletti győzelemből az amerikaiaktól a briteken, franciákon, lengyeleken át egészen a kínaiakig sokan kivették a részüket. A legnagyobb áldozatot azonban a Szovjetunió hozta. És bizony, akár tetszik, akár nem, el kell ismerni, hogy ebben a harcban a diktátor, és mindenek előtt saját népével szemben kegyetlen Sztálin 1941 és 1945 között a jó oldalon állt. Hogy mennyire, elég belegondolni abba, milyen világban élnénk, ha megvalósul Hitler őrült terve. S ha Sztálin szerepét éppen árnyalni akarjuk, akkor az nem a politikusok, hanem a történészek dolga. De a dolgok megértéséhez azt is tisztázni kellene, hogy a közös ellenség csak egy történelmi pillanatra hozta össze az akkori szövetségeseket. Még dörögtek a fegyverek, amikor már megkezdődött a világ újrafelosztása. Aztán jött a fultoni beszéd, majd a NATO, végül a Varsói Szerződés. Minderről 1990 után mintha elfeledkeztünk volna. Pedig már abból érezhettük volna a bajt, hogy mintegy a mostani háború felvezetéseként megkezdődött a történelem durva átírása. Ma ebben az őrületben már ott tartunk, hogy a háborút lényegében Hitlerrel összejátszva a Szovjetunió robbantotta ki, és az Egyesült Államok nyerte meg. Most kellene megállni, mert ez nem vezet sehova. Pontosabban egy újabb világháborúhoz. Helyette inkább a tanulságokat kellene levonni.
Volt egyszer egy háború. Kinek honvédő, kinek agresszív, támadó. Egy nagy és szörnyű háború. Most, hogy újra szembesültünk egy másik kegyetlen háborúval, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el azon, miként lehetne meg azt megállítani. Amíg nem késő.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
