//Volt egyszer egy háború…
A Nyugati (akkor Berlini) tér 1945 májusában a Váci út felé nézve #moszkvater

Volt egyszer egy háború…

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… Az ember könnyen felejt. Azt is elfelejti, hogy milyen szörnyű háború dúlt több mint hét évtizede Európában. Mi lett volna, ha most nem Moszkvában ünnepelhetnék a győzelem napját?  Emlékezzünk!

A Nyugati (akkor Berlini) tér 1945 májusában a Váci út felé nézve #moszkvater
A Nyugati (akkor Berlini) tér 1945 májusában a Váci út felé nézve
Fotó:Fortepan/Vörös Hadsereg

Volt egyszer egy háború. S bár a nyugati történészek az elsőt nevezik így, az én generációm szemében ez, a második volt a nagy háború. De hála az égnek, a második világháborúról már mi is csak elmesélésekből hallottunk. A szüleimtől például, hogy milyen is volt, amikor Győrben az amerikaiak bombázták a Vagongyárat, és mekkora izgalomban várták haza az éppen ott dolgozó nagyapámat.

„Meg azt, hogy a falu határában lezuhant a szövetségesek egyik bombázója”

A nagyanyám visszatérő fordulata volt, hogy milyen snájdig gyerek volt az a német, akit beszállásoltak hozzájuk, de aztán hogy futottak, amikor megjelentek a falu végén az oroszok. Keresztapám a Don-kanyarról mesélt. Gyerekként lélegzet visszafojtva hallgattuk az asztal végén, amikor pár pohár bor után ismét belekezdett a menekülés történetébe. Mesélt a kegyetlen hidegről, a lefagyott lábakról, meg arról, hogy az egyik falubeli azért halt meg, mert az utolsó pillanatig ragaszkodott a „zabrált” varrógéphez. Ez a „ragaszkodás” aztán a végzete lett.

„Aztán később a Szovjetunióban tanulva azt is megértettem, mit jelentett a háború az oroszoknak, ukránoknak, belaruszoknak”

Hogy nem volt olyan család, amelyik nem gyászolt volna. Hogyan várták haza a frontról az apát, a nagyapát, a szerelmüket. Jártam később ott, a Don-kanyarban is, és a folyó feletti magaslaton állva végigfutottak bennem az addigra már mindkét oldalról hallott történetek. A szenvedés történetei. És hallhattam a környékbeli falvakban az idős asszonyoktól a magyar katonák „hőstetteiről” is. Volt ezek között olyan is, amelyikben a magyar katona tejet adott az orosz kisgyereknek, de bőven a kegyetlenkedésről, a rablásról, erőszakról is. Olyan esetekről, amelyeket a másik oldal történeteiben már gyerekkoromban is hallottam.

„Ezek a mesék megértették velem, hogy milyen is lehetett az a bizonyos nagy háború. Elhessegették a gyerekkor romantikáját, amikor azon versenyeztünk, ki tud szebb T-34-est vagy Tigrist rajzolni. Vagy amikor a vasúti töltés oldalában dobogó szívvel kerestük a bombatölcsért”

Egyre kevésbé volt már romantikus ez a háború. Az pedig végképp megdöbbentett, amikor a ’80-as évek elején a vnukovói repülőtér éttermében az asztalomhoz ültetett veterán ordítva „fasisztázott le”, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. Pár korty konyak után aztán kiegyeztünk abban, hogy én erről nem tehetek. Mint ahogy arról sem, hogy a második magyar hadsereg a nácik oldalán egészen a Donig nyomult. Majd belefogott a háborús történetekbe. Néhányszor még kitört, átkozta a nácikat, kaptunk mi magyarok is, azonban felfogtam, hogy mi játszódik le benne.

„Nem haragudtam, csak féltem. A háborútól”

Később a háborúra a filmek, a Szállnak a darvak, a Csendesek a hajnalok, vagy éppen A tavasz 17 pillanata és a főképp az Alekszandrov előadásában hallott katonadalok emlékeztettek. Ismét kicsit romantikusabb színben tüntetve fel a szörnyűséget. Már csak azért is, mert időben egyre inkább eltávolodtunk a nagy világégéstől. No, meg azért is, mert nagyon szerencsések vagyunk itt Európában, hogy lassan már nyolc évtizede elkerült bennünket az igazán nagy háború.

„S ezt most fogom fel igazán, amikor a második világháború óta legnagyobb kihívással szembesülünk. Amikor az élet sokszor csak egy cérnaszálon függ, és nem tudod, honnan és mikor sújt le rád a sors keze. Amikor akarva-akaratlanul megérint a halál lehelete. A bizonytalanság, a félelem az ismeretlen és láthatatlan vírustól önkéntelenül is „háborús” érzéseket hoznak elő az emberben”

Ha valami hozadéka van ennek a járvány veszélynek, akkor az, hogy értékeljük a szerencsénket. Értékeljük a békét, a viszonylagos jólétet és biztonságot. És fogjuk fel végre, hogy rossz irányba megyünk. Jó dolgunkban már azt sem nagyon tudjuk, hogy mi a fontos, és mi nem. Mi a jó és mi a rossz. Hogy nem elég a píár, a kommunikáció. Mert egyszer eljön az igazság pillanata, amikor munka nélkül már nem lehet eladni magunkat. Amikor a szavak már kevesek!

„Most, hogy kénytelen-kelletlen megálltunk egy hosszú pillanatra, gondolkodjunk el ezen!”

Már csak azért is, mert jóideje már annak, hogy nem érte a világot a második világháborúhoz hasonló megrázkódtatás. Olyan totális fegyveres szembenállás, mint amilyen az a háború volt. Már vagy negyedszázada vége a hidegháborúnak is, de figyelmeztető, hogy az újabb világégést ugyan elkerültük, ám az örök béke azért nem jött el. Sőt! Egyre nő a feszültség. A véres 20. század már a múlté, még akkor is, ha modern világunk sem igazán biztonságos. Csak most már nem, vagy nem csak a tűzerő számít a nagy geopolitikai szembenállásban.

„Szavakkal pusztítják el a másikat, a számítógépen, a telefonon át hatolnak be illetéktelenek a világunkba, és nem kalasnyikovoktól, hanem vírusoktól félünk. A mostani járvány is megmutatja, milyen lesz az, ha ezeket a láthatatlan gyilkosokat tudatosan vetik majd be. A 21. vagy a 22. század háborújában”

S hogy milyen felelőtlenek és feledékenyek a modern világ irányítói, azt mutatja a második világháború körüli emlékezetpolitikai háború is. Semmi sem drága a kiéleződő geopolitikai versenyben. A történelmet mindig a győztesek írták, ám egy ország, adott esetben Oroszország megbüntetése, lejáratása nem ér annyit, hogy relativizáljuk a modern kor legőrültebb emberkísérletét egy bűnös ideológia nevében elindító nácik bűneit. Ezt a sokáig elnyomott Közép-Európa nemzetépítő lelkesedése sem indokolja. Még az sem, hogy Eurázsia hatalmas tartalékaira továbbra is sokaknak fáj a foga. Arról nem is beszélve, hogy a Nyugat, Kína és Oroszország geopolitikai versenyében korai lenne győztest hirdetni.

„A szovjet katonák nem voltak angyalok – a katonák általában nem angyalok, főképp háborúban -, ám az az áldozat, amit hazájuk megvédése, megőrzése, majd a halálgyárakat működtető, népeket eltüntetni akaró bűnös náci rendszer eltiprása érdekében Európáért, a civilizált világért hoztak, az csak elismerést érdemel”

S hogy mi történt ezt követően, arról talán nem a Szovjetunió megtámadásának az évfordulóján kellene értekezni. A náci őrület feletti győzelemből az amerikaiaktól a briteken, franciákon, lengyeleken át egészen a kínaiakig sokan kivették a részüket. A legnagyobb áldozatot azonban a Szovjetunió hozta. És bizony, akár tetszik, akár nem, el kell ismerni, hogy ebben a harcban a diktátor, és mindenek előtt saját népével szemben kegyetlen Sztálin 1941 és 1945 között a jó oldalon állt. Hogy mennyire, elég belegondolni abba, milyen világban élnénk, ha megvalósul Hitler őrült terve. S ha Sztálin szerepét éppen árnyalni akarjuk, akkor az nem a politikusok, hanem a történészek dolga.

Volt egyszer egy háború. Kinek honvédő, kinek agresszív, támadó. Egy nagy és szörnyű háború. S hogy erre háromnegyed évszázados viszonylagos nyugalom után emlékezhetünk, próbáljuk meg értékelni.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.