//Viszockij első dala
„Az ifjú Viszockij már viszonylag korán, az általános iskolában elkezdett verseket faragni” #moszkvater

Viszockij első dala

MEGOSZTÁS

Vlagyimir Viszockij kezdeti költői korszakát 1957-től számíthatjuk. Ebben az alkotói szakaszban közönséges betyárok, huligánok, hátsó udvari árnyak, zsebesek, börtönlakók alakították a művész képzeletbeli hőseit. E kevésbé ismert időszakból – amelyben az ivászatról is gyakran szó esik –, villantunk fel néhány sajátos pillanatképet, illetve fragmentumot, ahogy tettük ezt egykor a Viszockij-Maraton és a Tilalmakat szegve című adásokban a Civil Rádió jóvoltából.

Viczai Péter írása a #moszkvater.com számára

„Az ifjú Viszockij már viszonylag korán, az általános iskolában elkezdett verseket faragni” #moszkvater
„Az ifjú Viszockij már viszonylag korán, az általános iskolában elkezdett verseket faragni”
Fotó:EUROPRESS/Miroslav Murazov/Sputnik

Viszockij más művészekhez hasonlóan pályája legelején, amikor még formálódott költői egyénisége, és kialakulóban volt előadói, zenei stílusa, nem csupán a saját szerzői dalaival szerepelt. Az alábbi, a városi folklór stílusában íródott fülbemászó és lágy dallamú költemény érdekessége, hogy a kezdetben teljesen hétköznapi élethelyzet a végén szokatlan fordulatot vesz. A rövid és párbeszédes dalocska nem Viszockij alkotása, mivel azonban többször előadta, többnyire az ő személyéhez kötik. A dal keletkezési körülményei és pontos időpontja máig ismeretlen a kutatók előtt.

„Mindössze annyit lehet feltételezni, hogy a szerző egy bizonyos Ivan Sevcov, aki az 1930-as években írhatta a dal szövegét, amelyet később Viszockij zenésített meg”

A vers több változatban fennmaradt. A mű utolsó sora például (Marosi fordításában Anyácska vár!), az eredetiben a következőképpen hangozhat: (pora domoj / posli domoj / igyi domoj).

A lányka szólt: „Nem inni bölcs…” 

A lányka szólt: „Nem inni bölcs…” 

S az ifjú szólt: „Csak el ne hidd!” 

A lányka szólt: „Nekem ne tölts!” 

S az ifjú szólt: „Fenékig idd!” 

A flaska bor hogy elfogyott, 

A lányka szólt: „Mit állsz, szamár, 

Be kéne függönyözni ott…” 

S az ifjú szólt: Anyácska vár!” 

(1930…?!)

(Marosi Lajos fordítása)

Egy komikus hangvételű érdekes dal következik, amely annyira kemény és kegyetlen, hogy inkább tragikomikumnak mondható. Ezt a költeményt sem Viszockij írta, de ő is előadta, mint több más dalnok, valamint utcai kéregető. A dalba a legendás művész előadásában egy jó adag irónia is vegyül. Marosi Lajos műfordítót idézve

„Viszockij egy koldus modorában kántálja a dalt, és könyörgő stílusban töltelékszavakkal is fűszerezi azt”

Ezáltal kettős szerepet vállal magára. Egyrészt megszemélyesíti a dalban megénekelt sérült, megrokkant háborús hőst, továbbá a megalázott egykori hitves fájdalmát is közvetíti. Másrészt kifigurázza az amatőr utcai előadókat, akik e szomorú hangvételű történettel igyekeznek a korántsem mindig adakozó kedvű járókelők szívét meglágyítani.

A dal eredeti szövegében Marosi szerint nincs meg feltétlen ez a kettősség. A szerző, Alekszej Ohrimenko bizonyára komolyan gondolta az 1950-ben megverselt történetet. Annál is inkább, hiszen ő maga is megsebesült a háborúban. Persze a sérülése azért nem volt olyan súlyos, mint a dalban megénekelt bátor katonáé, aki zászlóalj-felderítőként szolgált a fronton. A szerzők – Ohrimenkón kívül két társszerzője is volt a dalnak – nem publikálták a művet, de ennek ellenére is széles körben ismertté vált.

„Hadirokkantak ezzel koldultak a vonatokon, és a diákok is énekelték. Én abban a hitben fordítottam le, hogy Viszockij-dal”

– nyilatkozta Marosi a Civil Rádiónak.

 

A zászlóalj-felderítő 

Én felderítő baka voltam, 

Ő írnok a törzsirodán, 

Én győztes erőnk szavatoltam, 

De ővele hált Anyjutám… 

Jaj Ánya, miért, kicsi Ánya? 

Lehet, hogy a sors, ami fűt: 

Terád jut a céda magánya… 

Te sas helyett dögkeselyűt?! 

Feledted az izmom, az arcom, 

A hitvesi ágy se hatott, 

Nekem pedig Berlin a harcom, 

Sok arra a náci halott… 

Jutott nekem orvosi sátor, 

Bebújt a halál, szemezett, 

Zokogtak a nők; s noha bátor, 

Szikével a kéz remegett. 

(…) 

(1950)

(Marosi Lajos fordítása)

A történet folytatásában a súlyosan megsérült és csonkolt lábú férfi a frontról hazatérve a megaláztatás netovábbját élte meg: a közös otthonukban rátalált felesége ágy alatt megbújt szeretőjére. Marosi szavaival élve a részletek naturalisták az akkori ízléshez és a férj tragikumához mérten. De ugyanakkor elég jellegzetesek is. A férj ugyanis nem véletlen nézett be az ágy alá, ahova a műlábát tette, és nem is azért, mert a szeretőt kereste, hanem hogy felcsatolja a protézist, mivel ki akart menni a klozetre. A szükség pedig azért jött rá, mert a többszörös háborús sérülésből a testében visszamaradt egy vasszilánk, amely igencsak nyomta a hólyagját. Az ágy alatt megbújó, asszonyát elcsábító katonai írnokról a férj dühében letépkedte a kitüntetéseket. A feleségét pedig, akit rajongásig szeretett, kissé megsuhintotta a mankójával, majd távozott közös otthonukból, és örökre elhagyta a nőt. Szinte nyomon sem követhető, hogy hányan költötték át vagy adták elő e dalt. Jurij Vízbortól, a neves szovjet-orosz bárdtól is ismerünk egy szövegváltozatot.

„Az ifjú Viszockij már viszonylag korán, az általános iskolában elkezdett verseket faragni”

Ahogy a költő kisebbik fia, az ugyancsak színész Nyikita Viszockij nyilatkozta, édesapja Sztálin temetését is megörökítette egy korai költeményében. Az 1960-ban írt 49 nap című verse, amit csak később zenésített meg és kezdett el énekelni (a vers megírása idején Viszockij még nem tudott gitározni), joggal lehetne a bárd első dala. De mégsem ezt a megzenésített költeményt tartják a gitáros művész első dalának, hanem az 1961-ben napvilágot látott Tetkó című alkotást, amelyet Szöllősi Dávid fordításában teszünk közzé.

 

A tetkó 

Közös nőnk nem voltál, nem sztároltunk téged, 

Mégis megszerettünk – mindez múltba szállt. 

Én lelkemben őrzöm, Válja, tiszta képed, 

Mit mellére Ljosa rá is tetovált. 

Mikor tőled váltunk a peronon ketten, 

Ígértem, hogy sírig emlékezem rád. 

Kijövet így szóltam: „Holtig nem felejtem…” 

„Hát még én!” – Hallottam Ljosa válaszát. 

Dönteni most arról, kinek rosszabb kelni 

Azzal, amit őriz – nehéz feladat: 

Neki – tetkód kívül a mellén viseli, 

Nekem – lélek-tetkón benn vonásidat. 

És mikor miattad szívem szorult ismét, 

– De amit most mondok, bántásnak ne vedd – 

A Ljosát megkértem, tárja ki az ingét, 

S óraszámra néztem mellén képedet. 

Nemrég egy barátom lelt írt bánatomra, 

És művészi módon nagyot alkotott: 

Ljosáról a tetkód híven lemásolta, 

S mellemre szurkálta a te profilod. 

Barátról nem illik, tudom, soha rossz szót, 

Viszont lényed hozzám közelebb került 

Azáltal, hogy tetkóm, vagyis a te tetkód 

Ljosáénál sokkal szebbre sikerült! 

(1961)

(Szöllősi Dávid fordítása)

„Viszockij huszonnégy éves volt, amikor a Mennyi év című verset írta, és bár dalról is szó van, mégis meglehetősen érdes és csikorgó a mű”

Cseh Károly, aki Viszockij számos korai művét lefordította, a Civil Rádiónak így nyilatkozott: Ezekben a fordításokban a rejtett tartalékaim, a sötétebb, erőszakosabb énem vetül kiA Viszockij-művek között kicsit különcnek is mondható ez a vers, mivel van benne egy sajátos, afféle dühöngő sztoicizmus. Talán a jelző és a jelzett szó úgymond csikordul egymásra. A vers már-már annyira érdes, hogy szinte obszcenitásba megy át: I druzéj – nyi herá. De hogy lehetne ezt átadni?! – Teszi fel a költői kérdést Cseh, aki köztudott, hogy lágyabb hangvételű verseket szokott írni. „Genitális” ötletem támadt, Péter viszont kissé finomított rajta, különösen a harmadik versszakon. Egyébként e költemény hasonlít József Attila Tiszta szívvel című versére. És az életkor is majdnem ugyanaz. Úgy látszik, ez a dühöngő sztoicizmus korszaka…  vonja le a konzekvenciát Cseh Károly, akinek a dal fordítását köszönhetjük.

 

Mennyi év 

Mennyi év, mennyi év, 

S ugyanúgy elszalad; 

Nincs asszony és nincs pénz, 

S talán így is marad. 

Évekig lopkodtam, 

Évekig tőkére 

Spóroltam, s elittam 

Mindenem pőrére. 

Se tanya, se haza, 

Szart se ér barátom: 

Csúf, mint az éjszaka! – 

Mindig így lesz, látom. 

Hármunknak inni kell: 

Van vodka és kártya – 

Elsőre nincs siker, 

S így is lesz továbbra. 

(1962)

(Cseh Károly fordítása)

Dolgom van című dal egy veszélyes rablóról szól, aki többnyire késsel dolgozik, és gyakran kinyílik a bicska a zsebében… Amint pedig megszerezte a pénzt, irány a kocsma. Ott még néha beszélgetni is lehet vele.

 

Dolgom van 

Dolgom van, késem is velem, 

Most jobb, ha nem bántasz te sem. 

Majd a kocsma megint – megyek inni, 

Bárki bármit rójon is fel, 

Én szereztem, s én ittam el, 

És máskor is csak ezt fogom tenni. 

Valaki hozzámlép, s mondja: 

„E nehéz időkben – koma – 

A fajtád is ki fogom írtani!” 

Így hát a kölyköt elkaptam, 

Kommentár nélkül leszúrtam, 

És továbbra is ezt fogom tenni. 

Lehet dumcsizni is velem, 

Gyere hát, igyunk öregem – 

Meglásd, megoldunk mindent rendesen! 

De ha úgy teszel, mint amaz, 

A törvény rád is ugyanaz, 

És továbbra is ez lesz érvényben. 

(1962)

(Viczai Péter fordítása)

Aki még ennél is többet szeretne megtudni az ifjú Viszockij korai költői korszakáról, az megteheti ezt Szöllősi Dávid fordítás köteteit lapozgatva. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején-közepén íródott Viszockij-dalok a Szöllősi-kötetekben szép számmal találhatók meg magyar fordításban.

MEGOSZTÁS