Vannak, akik a sikeres ukrán ellentámadást túlértékelve már fordulatról beszélnek, Harkiv megye feladása azonban nem stratégiai, hanem „csupán” műveleti vereség, ugyanakkor kétségtelenül komoly orosz presztízsveszteség. Az is egyértelmű, hogy ezzel Moszkva az általa eleve elkerülni kívánt háború eszkalálására kényszerül. Az erő felmutatására kényszeríti a sikereket váró hazai közvélemény is, de az ukrajnai frontok helyzetének alakulása kihat Oroszország nemzetközi pozícióira is. Az Ukrajnában dúló háború kimenetele alapvetően határozza meg Oroszország helyét, súlyát az átalakuló világrendben, de a formálódó úgynevezett nem nyugati világon belül is. Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Váratlanul érte, és kínosan érintette a harkivi front összeomlása Oroszországot, egyben önbizalmat adott az ukrán félnek, amely így igazolhatta nyugati támogatói előtt is a fegyverszállítások fontosságát. Ez a számítás jelentős mértékben meghatározta az ellentámadás időzítését is. Egyrészt az orosz erősítés, a sokat emlegetett 3. hadtest katonái csak részben érkeztek meg az ukrán frontra, de talán még ennél is fontosabb volt a háború elhúzódásával törvényszerűen elfáradó, a következményeivel szembesülve pedig jó eséllyel elbizonytalanodó nyugati politikai elit és a társadalmak felrázása még az igazi nehézségeket hozó őszi-téli időszak előtt.

Nem véletlen az sem, hogy az amerikai és brit katonai tanácsadók az eddigieknél is jobban odatették magukat, és a felderítési információk mellett közvetlen tervezési és hadvezetési segítséget nyújtottak a művelethez, amelyben külföldi zsoldosok és magánhadseregek katonái a korábbiaknál látványosabban vettek részt.

„A siker a pontos hírszerzési adatok adta lehetőségek kihasználása mellett mindenek előtt azzal magyarázható, hogy az ukrán fél a front széthúzásával átvette a kezdeményezést, és folyamatos átcsoportosításokra, állandó reagálásra késztette az orosz oldalt”

Mivel pedig az alacsonyabb minőséget képviselő szeparatista alakulatokkal együtt is nagyjából 200 ezres orosz élőerővel szemben legalább kétszer ennyi ukrán katona áll – igaz, ebből maximum 200 ezer a harcedzett –, a több mint ezer kilométeres frontvonal orosz oldalán lyukak keletkeztek, egyes szakaszai elvékonyodtak. Az ellentámadás sokat emlegetett fő irányába, Herszon térségébe az orosz erők közel 30 ezer katonát csoportosítottak át, megerősítették a védelmi vonalakat, így ott a hadműveletek gyorsan megrekedtek. A front északi részén, Harkiv régiójában ugyanakkor az orosz védelem gyenge volt, és láthatóan nem is nagyon számítottak itt komolyabb támadásra. Annak ellenére, hogy erre már a média is figyelmeztetett.

„Az ukrán ellentámadás sikeréhez tehát jelentős részben hozzájárultak az orosz hadsereg rendszer szintű problémái”

Így a szovjet időkből örökölt erős központosítás, ebből fakadóan a merevség, a gyorsaság és a stratégiai kreativitás hiánya. De az is érthetetlen, hogy felderítés ismét csődöt mondott, ráadásul ebben a térségben az orosz hadvezetés nem épített ki mélységi védelmet, gyenge harcértékű gárdisták és belügyi csapatok védték a városokat, amikor pedig a reguláris erők megérkeztek, már a bekerítés fenyegette őket, így inkább visszavonultak. Az ukrán erők ugyanis tűszerűen, szűk fronton támadva a mélységi behatolásokkal az oroszok háta mögé kerültek, az utánpótlási vonalakat pedig elvágták.

Az egész történetben orosz részről talán az egyetlen pozitívum, hogy a régi szovjet stílussal szakítva a háború első hónapja óta nagyon védik az élőerőt, miközben paradox módon éppen az ukrán politikai vezetés küldi a véren vett idő elképzelés jegyében gond nélkül a „húsdarálóba” a katonáit. Így volt ez mostani hadműveletek során is. Pedig a harkivi fronton az orosz visszavonulást még az is nehezítette, hogy a hadvezetési pontokat korábban kilőtték, és az egységek közötti rádió összeköttetést is lebénították.

„A hadvezetés tehát a háború elejéhez hasonlóan ismét alábecsülte az ukrán hadsereg képességeit, így pillanatok alatt elveszítette a nehezen megszerzett Balakleját és Izjumot, valamint a fontos közlekedési csomópontnak számító Kupjanszkot”

Limant sikerült megtartani, és az Oszkil folyó mentén alakítottak ki védelmi vonalat, de ezzel a visszavonulással megnehezedtek a Donbassz északi részének hadműveletei. A Donbassz déli részén közben az orosz erők haladnak előre, ugyanakkor az ukránok Zaporizzsja térségében vontak össze komolyabb erőket, és jó eséllyel megpróbálják visszaszerezni az atomerőmű feletti ellenőrzést.

Már csak azért is, mert a háború most kezdődött szakaszában az új helyzettel kikényszerített eszkaláció részeként még a tél beállta előtt az ukrán fegyveres erők és az ukrán állam hadviselő képességének további felőrlése mellett az ukrán társadalom megtörésére törekszik. Ennek része a hőerőművek lövése, a Zaporizzsjai Atomerőmű lekapcsolása az ukrán villamos hálózatról. Ezt eddig a harcokat különleges katonai műveletként, egyfajta polgárháborúként felfogó orosz fél nem tette, a civil infrastruktúra durvább támadása, vagy a Krivij Rihnél lévő Karacsun gát lövése – ez az Inhulec folyó vízszintjének több mint két méteres emelkedésével megakasztotta az ukrán műveleteket a déli fronton – azonban azt jelenti, hogy leomlanak a belső morális gátak, és eszkalálódik a háború. Moszkva ugyanis a hazai radikális patrióták növekvő nyomása ellenére továbbra sem akar általános mozgósítást, így látványosan nagyobb létszám orosz oldalon egyelőre nem jelenik meg a fronton.

Így pedig a Kreml az úgynevezett anyagháborúban meglévő komoly fölénye mellett csak arra számíthat, hogy a stratégiai célpontok hatékonyabb támadásával a télen megtöri az ukrán társadalom és a hadsereg ellenállását. Bár a műveletek, az előrenyomulás lelassulásával, az orosz konvencionális erők kudarcaival, az ukrán ellentámadások esetleges további sikerességével megnő a kísértés az ennél is durvább eszkalációra, a taktikai atomfegyver sokat emlegetett bevetésére azonban egyelőre nem kell számítani.

„Oroszország azonban győzelemre van ítélve, így mindent meg kell tennie a deklarált célok elérése érdekében”

Ezt már elvárja az orosz társadalom többsége is, de egzisztenciális kérdéssé vált Moszkva számára a globális pozíciók megtartása/megerősítése miatt is. De a katonai siker elmaradása óvatosságra intheti a szankciókhoz eddig nem csatlakozó országokat is, sőt lassíthatja az úgynevezett nem nyugat alternatíva alakulását is. Kínával az élen ezek az országok ugyanis úgy gondolhatják, hogy még nincs itt az ideje az Egyesült Államokkal szembeni nyílt fellépésre.

Pedig ez a politikai értelemben vett Nyugaton kívüli világ egyre jobban formálódik. Ezeket az országokat egyelőre még leginkább az amerikai arroganciával, a világ dolgainak számukra egyre elfogadhatatlanabb washingtoni kezelésével szembeni ellenérzések kötik össze, és az alakuló többpólusú, de mindenképpen többközpontú világrendben saját pozícióik erősítése motiválja.

„Ennek a világnak az egyik legfontosabb platformja a Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), amely a napokban az üzbegisztáni Szamarkandban tartotta immár 22. csúcstalálkozóját”

Ezen az együttműködési kereten belül a tagországok sokkal lazábban kötődnek egymáshoz, mint a NATO-n vagy az Európai Unión belül teszik ezt a nyugati oldalon. A közös pontokat keresik, mindenek előtt a gazdaságra és a biztonságra koncentrálnak, és a belső feszültségeket elkerülendő nem hoznak mindenkire kötelezően érvényes döntéseket. Ez a gyakorlatias megközelítés teszi lehetővé, hogy a tagok felülemelkedjenek akár a kétoldalú kapcsolatokban meglévő – kínai-indiai vagy indiai-pakisztáni viszony – feszültségeken is.

E pragmatizmus mellett a világ átalakulásának felgyorsulása, a nemzetközi kapcsolatok egyre hektikusabbá válása, az ENSZ csendes leértékelődése, a regionális együttműködések erősödése tette lehetővé, hogy az eddig hosszú éveken át szinte észrevétlenül működő szervezetre egyre többen akarnak csatlakozni, és immár a világ is felfigyelt rá. Nem véletlenül, hiszen amikor Kína, Oroszország és India vezetői ülnek le egymással, arra oda kell figyelni.

(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg. A teljes cikket itt olvashatja.)