„Ukrajnán múlt a legkevésbé milyen eszközöket és honnan örököl, mindez csupán az adott adminisztratív állapot eredményeképp történhetett így”
Fotó:Valerij Miloszerdov
Már az orosz-ukrán háború 2022 február 24-i kitörése előtt is számos alkalommal hangzott el különböző ukrán politikusok valamint politikai szereplők szájából az a gondolat, hogy mekkora kár érte Ukrajnát atomfegyverei elvesztésével. Avagy a kijevi logika szerint ha Ukrajnának valamilyen úton-módon sikerült volna minden probléma ellenére megőriznie a világon 3. legnagyobbként számon tartott nukleáris arzenálját
„Akkor sem a 2014-es krími események, sem a mostani orosz-ukrán háború nem következhetett volna be”
Sőt, a nosztalgia itt még nem ér véget, miután ahogyan azt a „Küszöbön az ukrán atombomba?” című cikkünkben is részletesen bemutattuk, egyes elméletek szerint Zelenszkijnek a 2022 februári Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián megtartott beszéde az ismételt atomhatalommá válásról kifejezetten katalizátorként szolgált a Kreml számára a hadműveletek végső megindítását illetően.
Zelenszkij illusztris 2022-es beszéde
Ugyanígy ehhez kapcsolódóan számos félreértés és tévhit övezi az 1994 decemberében aláírt budapesti memorandumot is, amely összességében sokkalta inkább az akkor már elkerülhetetlen leszerelési folyamat betetőzéseként, mintsem az atomfegyverekért cserébe Ukrajnának nyújtott valódi, konkrét kötelezettségeket és akciótervet magába foglaló garanciaként írható le. Avagy Francois Mitterrand Leonyid Kucsmához intézett szavait idézve:
„Fiam, ne higgy ennek a dokumentumnak, téged átvertek”
1991-es függetlenedésekor Ukrajna Oroszország és az Egyesült Államok után a harmadik legnagyobb arzenállal rendelkező atomhatalommá vált, ám a posztszovjet térségben nem egyedül. Kijev mellett az egykori tagköztársaságok közül Kazahsztánnak és Belarusznak is hirtelen a tulajdonába került a területén állomásozó szovjet nukleáris fegyverzet. Míg Kazahsztán a szemipalatyinszki kísérleti telep nukleáris szennyezése miatt kezdettől fogva deklaráltan atomfegyver mentes övezetnek nyilvánította magát és Minszk is némi egyeztetést követően hamar belement a megállapodásba, Kijev jóval keményebb diónak bizonyult.
Taktikai nukleáris robbanófej elszállítása Ukrajna területéről
Forrás: Szabad Európa
Hasonlóan az egykori szovjet külföldi tulajdonok körüli vitákhoz, Ukrajna a függetlenségi nyilatkozatában megfogalmazott semleges és atomfegyver-mentes státusz ellenére hamar vitába keveredett nemcsak Moszkvával, de egyben Washingtonnal is a nukleáris arzenált illetően. Ahogy Kijev nem akart lemondani Oroszország részére az államadósság átvételéért cserébe a szovjet külképviseletek feletti tulajdonjogáról, ugyanúgy ragaszkodott a területén ragadt nukleáris fegyverzethez.
Fontos leszögezni ezen eszközök csakis azért kerülhettek ukrán tulajdonba, mivel a Szovjetunió széthullásának pillanatában az Ukrán SzSzK területén tartózkodtak, miután a fegyveres erőkhöz hasonlóan ezek állomásoztatása is szövetségi szintű – azaz nem tagköztársasági – feladatnak számított.
„Ukrajnán múlt a legkevésbé milyen eszközöket és honnan örököl, mindez csupán az adott adminisztratív állapot eredményeképp történhetett így”
Lényegében már a Szovjetunió felbomlásának pillanatában megkezdődtek az ukrán leszerelésről szóló háromoldalú tárgyalások Kijev, Moszkva és Washington részvételével. Történelmi szempontból a hidegháború utáni időszakban először és egyedüliként nemcsak ugyanazon álláspontra helyezkedett az orosz valamint az amerikai vezetés, de az érdekérvényesítésben az Egyesült Államok jócskán felülmúlta orosz kollégáit.
Boriis Jelcin és Bill Clinton elnökök találkozója Brüsszelben 1994 januárjában
Washington belátta, a frissen függetlenné vált ország politikailag nem ér fel az atomfegyverrel járó globális felelősség viseléséhez, ahogy a szükséges anyagi és technikai erőforrások sem álltak rendelkezésre. Utóbbit aztán maga az első ukrán elnök is számos alkalommal megerősítette. Másrészt a posztszovjet káoszban könnyen akár az akkoriban az atomhatalmi státusz felé kacsingató államok – mint Irak, Irán, Észak-Korea – vagy rosszabb esetben terrorszervezetek kezére kerülhettek volna ezen fegyverek.
Amerikai szempontból jóval hatékonyabbnak látszott, hogy az egykori szovjet atomarzenál minden eleme Oroszország kezében összpontosuljon. A küszöbön álló stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon könnyebb egy féllel egyeztetni. Továbbá még az 1990-es évek vadkeleti viszonyainak ellenére is a robbanófejek védelme jobban volt biztosítva az orosz területeken. Már 1991-ben sem lehetett kérdés, Ukrajnának a globális és regionális biztonság érdekében meg kell szabadulnia atomfegyvereitől.
„Mekkora atomarzenállal rendelkezett Ukrajna?”
Nehéz megállapítani pontosan hány nukleáris fegyver maradt ukrán tulajdonban a felbomlást követően, mivel az erről szóló adatok jócskán ellentmondóak. Míg a leszerelési tárgyalásokat vezető Leonyid Kravcsuk szerint Ukrajna összesen 165 interkontinentális ballisztikus rakétát és 900 darab robbanófejet örökölt, addig más források 176 interkontinentális ballisztikus rakétáról, 1700-1800 robbanófejről, 30-44 stratégiai bombázóról – Tu-95MSz és Tu-160 típusok – írnak, amelyek nem tartalmazzák a Tu-22M bombázócsalád tagjait.
A 43. rakétahadsereghez tartozó indítóállások elhelyezkedése Ukrajnán belül
Forrás: National Security Archive
Dmitrij Kornyev, főként stratégiai atomfegyverzettel foglalkozó orosz katonai szakértő szintén 176-ra teszi a Kijev által örökölt interkontinentális ballisztikus rakéták számát. Ezekből 130 darabot tettek ki az UR-100N – rakétánként 6 darab hordozható robbanófejjel –, míg 46 darabot az RT-23 Mologyec – rakétánként 10 darab hordozható robbanófejjel – típusú silós telepítésű eszközök. Utóbbi esetében fontos megjegyezzük, hogy bár a Mologyecnek létezett vasúti telepítésű, mobil indítású változata is, azon példányok a Szovjetunió felbomlásakor kizárólag Oroszország tulajdonába kerültek.
„A légi komponens tekintetében Kornyev szerint Ukrajna tulajdonába 38 darab Tu-160 és Tu-95SzM stratégiai bombázó – szovjet-orosz besorolás szerint rakétahordozó – került nagyobb mennyiségű H-55 és H-55SzM típusú cirkáló rakétával”
Mindent összevetve Kornyev 1700 körülire teszi az ukrán tulajdonú nukleáris robbanófejek számát. Ám ezek csupán a stratégiai eszközök. A hadszíntéri, avagy taktikai nukleáris fegyverzet esetében még nagyobb a bizonytalanság, itt a becslések szórása a robbanófejek számáról 2800-tól egészen 4200-ig terjed. Nyikolaj Filatov, a 43. rakétahadsereg parancsnokhelyettese egy korábbi interjújában pedig háromezer feletti eszközről beszélt.
Tu-22M3 bombázó ukrán hadrendben
Utóbbiakat 60 Tu-22M3 taktikai bombázó és ezer körüli cirkáló rakéta – köztük a Tu-22M-ek fegyverzetét adó 423 darab H-22 – egészítette ki. Igazán még maga az ország vezetése sem tudta pontosan megbecsülni hány darab robbanófej és hordozóplatform volt Ukrajna területén. De nem is tudhatta, mivel a tagköztársaságokban széttelepült rakétaerők hagyományosan Moszkva alárendeltségében működtek, így a helyi politikai elit nem kaphatott információt az eszközök számáról vagy azok hadrafoghatóságát illetően.
„A pontos számokat legfeljebb az egykori szovjet védelmi minisztérium oroszországi levéltárainak megnyitásakor ismerhetnénk meg, ám az információk kényes mivoltát, valamint a jelenlegi és jövőbeli geopolitikai helyzetet tekintve erre a közeljövőben biztosan nem nyílik lehetőség”
A függetlenedést követően a nemzetközi biztonság előmozdítása érdekében megkezdődött Ukrajna, Kazahsztán és Belarusz csatlakozásának folyamata az atomfegyvereket szabályozó 1968-as atomsorompó egyezményhez, illetve ezzel egyidőben a stratégiai fegyverzetkorlátozási rendszer alapját adó START I szerződéshez.
Az atomsorompó egyezményben részes országok listája
Forrás:Wikipédia
A csatlakozás legfontosabb feltételét a nukleáris fegyverzet feladása jelentette, amely magába foglalta a robbanófejek átadását Oroszországnak, mint a Szovjetunió jogutódjának valamint a hordozóeszközök megsemmisítését. Mint korábban említettük a kazah és belorusz fél viszonylag hamar belátta, hogy önmagában képtelen, így felesleges fenntartania atomarzenálját.
Ám a kijevi szelek már akkor is másképp fújtak. Noha a függetlenségi mozgalom mögött álló „Népi Ruh” tagjai Csernobil hatására erősen atomellenes álláspontot képviseltek a szovjet hatóságokkal szemben, kiállásuk hamar megváltozott.
„A tárgyalások előrehaladásának fő gátját a Moszkva és Kijev közti kölcsönös bizalom hiánya mellett az ukrán belpolitika képezte, mivel az akkoriban már szárnyait bontogató nacionalista erők a nemzetbiztonság egyedüli szavatolójaként tekintettek a nukleáris fegyverzetre”
Egyfajta végső eszközként, amelyet az ukrán szuverenitás biztosítása érdekében semmi áron sem szabad feladni. Igaz a regnáló államfők – Kravcsuk és Kucsma – álláspontja sem volt igazán tiszta a nukleáris leszerelést illetően. Ám a több alkalommal – nem egyszer a diplomáciai protokollal szembe menve – érvényre juttatott erős amerikai nyomás hatására Kijev végül döcögősen, de belekezdett a függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazott leszerelés folyamatába.
2:45-től Al Gore Antall József temetésén
Avagy Ukrajna első elnökének, Leonyid Kravcsuknak a 2017-es visszaemlékezése szerint Clinton akkori alelnöke, Al Gore Antall József 1993 decemberi temetésén konkrétan széleskörű szankciók bevezetésével fenyegette meg Ukrajnát, amennyiben Kijev nem megy bele atomarzenáljának feladásába.
„Képes lett-e volna Kijev az atomfegyvereket üzemeltetni?”
Igazán nem is lett volna sok választása Ukrajnának a nukleáris fegyverek kérdésében, révén politikailag azt kockáztatta, hogy ha a két legnagyobb atomhatalommal szembe megy, akkor a büntetőintézkedések hatására elvágja magát a külvilágtól. Avagy Enver Hoxa Albániájához hasonlóan páriaként Kelet-Európa Észak-Koreájává válik.
Ám mindez semmi a fegyverzet általános állapota mellett! A Szovjetunió felbomlásával ugyanis megszűnt az arzenált addig ellátó, főképp oroszországi egységes ipari háttér, Ukrajna egymagában nem tudta ezen fegyverek működtetését biztosítani. A képzett kezelőszemélyzet is fokozatosan átköltözött Oroszországba. Az alapvető harckészültség fenntartása sem volt megoldható, nemcsak a szakember, de a pénzhiány következtében.
RT-23UTTH interkontinentális ballisztikus rakéta silója
Forrás:Wikipédia
A rakétasilók és kiszolgáló létesítmények védelme ismét csak a csekély finanszírozás következtében nem volt teljes, kellő előkészülettel könnyen be lehetett jutni a más országokban szigorúan őrzött területekre. Kravcsuk 2017-es visszaemlékezése szerint akkori – azaz 1990-es évek eleji – árfolyamon 45 milliárd dollárba került volna Ukrajnának a szükséges nukleáris háttéripar, illetve infrastruktúra kiépítése, ami konkrétan meghaladta az ország 1996-os teljes bruttó hazai össztermékét. Az 1994-es évet alapul véve az akkori 45 milliárd inflációhoz igazított értéke 2024 novemberében közel 96 milliárd dollárnak felelne meg.
„További sürgető problémát jelentett, hogy szintén Leonyid Kravcsuk visszaemlékezései szerint az egykori Oroszországi SzSzSzK területén gyártott robbanófejek élettartama 1997 végén lejárt”
Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy még ha Ukrajna tulajdonában is maradtak volna a robbanófejek, azok nem lettek volna bevethető állapotban és időzített bombaként – lényegében egy második Csernobilként – álltak volna a túlterhelt ukrán silókban.
Ráadásul ahogy később Vilen Tyimoscsuk, az Ukrán SzSzK területén telepített rakétákért felelős 43. rakétahadsereg parancsnokságának ezredese kifejtette sem az ukrán államfőnek, sem a fegyveres erőknek vagy egyáltalán Ukrajnában bárkinek nem lett volna befolyása a rakéták indítására vonatkozóan.
Leonyid Kravcsuk 2016-os interjúja az ukrán leszerelésről
A szükséges indítókódokkal az Ukrajnától függetlenül működő Központi Parancsnokság rendelkezett orosz területen. Mindezt maga Kravcsuk is megerősítette, aki az alábbi módon fogalmazott:
„Mert a nukleáris fegyverek nem ukránok voltak. A nukleáris robbanófejek Oroszországban készültek. Az atomkoffer nem Kravcsuknál, hanem Jelcinnél volt. Tucatnyi tényt tudnék felsorolni, amelyek azt mutatják, hogy Ukrajna a nukleáris fegyverek túsza volt, nem pedig olyan állam, amely használhatta volna őket.”
„Egyben az interkontinentális ballisztikus rakéták is a hidegháborús sémának megfelelően nyugatra néztek, célpontként az Egyesült Államokkal, avagy kilövés esetén útvonaluk alapvetően az Oroszországgal ellentétes nyugati irányába vezetett”
Mindezeken túl az interkontinentális ballisztikus rakéták pályájukból adódó jellegzetessége az 5500 kilométeres minimális hatótávolság. Így még ha egy hipotetikus helyzetben Ukrajna Moszkva ellen fordította volna ezen eszközöket, a stratégiai fontosságú nagyvárosok, ipari területek helyett legfeljebb az orosz Távol-Kelet ellen lett volna képes csapást mérni.
„Hogyan jutottunk el a budapesti memorandumig?”
Bár maga a leszerelés 1991-92 után elkerülhetetlennek tűnt, ám a pontos feltételek kidolgozása évek munkáját emésztette fel, sokszor egyhelyben topogva. Ukrajna nem kívánta ingyen átadni nukleáris arzenálját, Kijev a robbanófejekben található dúsított urán és plutónium utáni pénzügyi ellentételezés mellett biztonsági garanciákat kért területére vonatkozóan.
Moszkva első körben viszonylag érthető módon vitatta az ukrán kérések jogosságát a kárpótlásra és biztonsági garanciákra vonatkozóan, hisz ezek az atomfegyverek pusztán a történelem véletlene folytán kerültek átmenetileg Kijev tulajdonába. Ismételten csak a korábban idézett interjúban maga az egykori ukrán elnök ismerte el, hogy ezek az eszközök sosem voltak ukránok. Egyben Kijev az egyre türelmetlenebb Egyesült Államokat folyton Moszkvához irányította a felmerülő problémái kapcsán.
Clinton 1994 márciusi kijevi látogatása
Az ördögi kört végül Washington ismét erőteljes közbeavatkozása és Bill Clinton 1994 januári illusztris kijevi megállója szakította félbe, ahol finoman szólva erős ösztönzőket kapott az ukrán politikai vezetés.
Vagy szakít az időhúzásra alapuló taktikájával és aláírja a megállapodást stratégiai fegyverrendszereinek leszereléséről vagy viselheti az egyesített orosz-amerikai válasz politikai illetve gazdasági következményeit. Ismét csak Leonyid Kravcsuk, ezúttal 2018-as visszaemlékezéseit idézve:
„Nem csak jöttek, hanem követelték is. Azt mondták: „Ha nem teljesítik a robbanófejek Ukrajnából történő eltávolítására vonatkozó feladatot, akkor nem csak nyomásgyakorlás, hanem Ukrajna blokádja fog elkezdődni”
„A 2014-t és 2022-t követően sokat emlegetett budapesti memorandum tehát az egész ukrán leszerelési folyamat betetőzéseként fogható fel”
Bizonyos körök túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak a memorandumnak, míg ahogy a felvezetőben elhangzott, Ukrajnában egyesek az elmúlt 30 év legnagyobb külpolitikai hibájaként aposztrofálják. Pedig a tényeket nézve eddigre már visszafordíthatatlanná vált az ukrán leszerelés, Budapest csak pontot tett a folyamat végére.
„Mit is mond ki a budapesti memorandum?”
Na de mit is mond ki pontosan a budapesti memorandum? Ahogy több későbbi diplomáciai elemzés is megjegyzi, a budapesti memorandum inkább tekinthető egy ajánlás jellegű dokumentumnak, mintsem kötelező érvényű jogi aktusnak. Legfontosabb ilyen kitétel a megfogalmazásban szereplő „biztosítékok” és „garanciák” megkülönböztetése.
Leonyid Kucsma a Budapesti Memorandum részeként aláírja Ukrajna csatlakozását az atomsorompó egyezményhez
Míg az ukrán és orosz nyelvű szövegben az aláíró felek garantálják az ukrán területi integritás tiszteletben tartását a nukleáris fegyverek feladásáért és az atomsorompó-egyezményhez történő csatlakozásért cserébe, addig az angol változatban a felek mindezt csak biztosítják. Bár a magyar és orosz nyelvben a különbség elenyészőnek tűnhet, az angol terminológiában ez igenis jelentőséggel bír.
„Míg többek közt a kollektív védelemről szóló NATO alapszerződés garanciákat (guarantees) említ, a budapesti memorandumban szereplő biztosítékok (assurances) a jogi értelmezés szerint gyengébb erejűek, nem értelmezendőek kötelességként”
Így végső soron az Egyesült Államoknak nem származott a budapesti memorandumból védelmi kötelezettsége Ukrajna irányába. Ellenkező esetben a dokumentumot a Kongresszus elé terjesztve kellett volna elfogadni, amely az akkori politikai viszonyok mellett lehetetlennek tűnt. Ráadásul az aláíráson túl egyik részes fél sem ratifikálta a memorandumot, így annak érvényessége nem egyenértékű egy ratifikált nemzetközi szerződéssel.
Részlet a Budapesti Memorandumból
Forrás:ENSZ
Továbbá ahogyan azt Leonyid Kravcsuk több interjúban is elmondta a szerződésből hiányoztak az abban foglaltak implementációjára vonatkozó kitételek. Avagy még ha kötelezve is lettek volna a részes államok Ukrajna megsegítésére védelmi téren, a szerződés nem részletezi, hogy az mégis hogyan és milyen formában valósuljon meg.
Azaz mondhatjuk azt, hogy Kijev a budapesti memorandum képében egy üres kárbejelentő lapot kapott, amelyet probléma esetén egy nemlétező biztosítónak kellett volna benyújtania. Még az akkori francia államfő, Francois Mitterrand is úgy kommentálta a dokumentumot aláíró Leonyid Kucsmának, hogy
„Fiam, ne higgy ennek a dokumentumnak, téged átvertek”
A Krím esetében az aláíró felek közül az ukrán, brit és amerikai felek Moszkvát vádolják meg a budapesti memorandum megszegésével, az orosz érvelés szerint az angolszász hatalmak tették meg mindezt először a Janukovics-kormányzatot megbuktató 2014-es puccs támogatásával, megsértve az ukrán szuverenitást. Továbbá Szergej Lavrov értelmezésében a dokumentum részesei csupán azt vállalták, hogy nem alkalmaznak nukleáris fegyvert vagy fenyegetik azzal Ukrajnát, semmilyen más kötelezettségük nem keletkezett.
Putyin 2024 novemberi nyilatkozata a hátárok elismeréséről és a semleges Ukrajnáról
A jelenlegi ukrajnai háborút illetően Vlagyimir Putyin orosz elnök a 2024-es Valdaj konferencián mondott záróbeszéde szerint Oroszország csak az 1991-es függetlenségi nyilatkozatban szereplő, magát semlegesként azonosító Ukrajna határait ismerte el. Ám miután Kijev a 2014-es Majdant követően szakított a semlegesség politikájával és alkotmányosan rögzítette az ország NATO-ba történő integrációs törekvéseit, úgy az már a korábbi megállapodásokat érvénytelenítette. Végső soron az olvasókra bízzuk melyik fél érvelését tekintik helyénvalónak. A gyakorlatban viszont mára már mindegy hogyan ért véget a budapesti memorandum sorsa, mivel minden részes fél elismerte a dokumentum gyakorlati érvénytelenségét.
„Mit kapott Kijev az atomfegyverekért cserébe?”
A taktikai atomfegyverzet Oroszországba szállítása viszonylag könnyen végbement és 1992 nyarára teljesen befejeződött köszönhetően az ukrán-orosz-belorusz államfők által 1991 decemberében Almatiban elfogadott FÁK létrehozásáról szóló megállapodás kitételének. A stratégiai fegyverek és robbanófejeik esetében mindez a budapesti memorandum aláírását követően lépett életbe, de 1996 júniusára az összes egykoron ukrán tulajdonba került robbanófej immár orosz területen tartózkodott. A létesítmények elbontása és az eszközök megsemmisítése egy hosszabb folyamat részeként 2001-ben, az utolsó rakétasiló felrobbantásával fejeződött be, míg az utolsó ukrán Tu-22M3 bombázót 2006 januárjában szerelték szét.
Tu-22M3 bombázó szétdarabolása 2002 novemberében
Forrás:Wikipedia
Végső kárpótlásként Oroszország 1993 és 1998 között az ukrán atomerőművek számára 1800 szállítmány nukleáris fűtőanyagot adott át, amelyeket jórészt a deaktivált taktikai robbanófejek hasadóanyagából nyert ki. 2000 februárjában Moszkva 1,099 milliárd dollár értékben engedett el ukrán államadósságot, amelyből 199 millió dollárt tett ki a fűtőanyagok költsége. Mindezeken túl Ukrajna gáztartozásért cserébe Oroszország nyolc Tu-160 és három Tu-95MSz stratégiai bombázót is átvett utóbbi készleteiből 581 H-55 cirkáló rakétával egyetemben.
Tu-160 bombázó átadása az orosz fél részére 1999-ben
Az Egyesült Államok a Nunn-Lugar program keretében 175 millió dolláros támogatást biztosított Ukrajnának a hordozóeszközök – balliisztikus/cirkáló rakéták, stratégiai-taktikai bombázók, stb. – deaktiválására illetve az egykori atomfegyvereket tároló létesítmények elbontására.
„Képes lenne-e ma Ukrajna önállóan atomfegyver kifejlesztésére?”
A budapesti memorandum és Ukrajna atomfegyver-mentesítésének hátterének vizsgálata után érdemes még egy picit foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy vajon Kijev jelen állapotában képes lenne-e atomfegyver kifejlesztésére. Miután a témával már részletesen foglalkoztunk a november 5-i, „Küszöbön az ukrán atombomba?” című elemzésünkben, így jelen helyzetben csak röviden kívánjuk a témát körbejárni.
5V28 elfogó rakéta indítóálláson
Forrás:Wikipedia/Vitalij Kuzmin
Na de akkor mégis milyen esélyei vannak egy esetleges ukrán atomprogramnak a jövőben? Röviden válaszolva annyi, mint egy albán holdbázisnak. Még ha az ukrán hadiipar képes is lenne létrehozni egy hordozóplatformot nyugati segítséggel akár a Grom-2 ballisztikus rakéta, akár egy átalakított 5V28 elfogó rakéta képében, a robbanófej kialakítása már meghaladja Kijev képességeit.
„Noha Ukrajna rendelkezik uránérclelőhellyel, nincs birtokában az atomfegyver kifejlesztéséhez feltétlenül szükséges úgynevezett teljes nukleáris fűtőanyag ciklusnak”
Az elengedhetetlen létesítmények kialakítása – például urándúsító centrifugák, kísérleti telepek – a költségvetésből ma is hiányzó dollármilliárdokat emésztene fel, a nemzetközi elszigetelésről és az azonnali orosz válaszcsapásokról nem is beszélve. Akárcsak 1994-ben, úgy most sincs szüksége az Egyesült Államoknak egy nukleáris álmokat dédelgető Ukrajnára. Európa szerencséje, hogy a Szovjetunió széthullását követően sikerült leszerelni az amúgy is az enyészet sorsára, vagy rosszabb esetben illetéktelen kezekbe jutó eszközöket.
„Harminc év távlatából és az orosz-ukrán háború tanulságai alapján senkinek sem hiányzik egy agresszívan konfrontatív külpolitikájú, atomfegyverrel fenyegető Ukrajna”
Zárszóként érdemes ismét csak Leonyid Kravcsuk szavait megidézzük, aki szerint „Ukrajna olyan lenne nukleáris fegyverekkel, mint egy majom kézigránáttal”. Igaz a helyzet abszurditását jobban illusztrálná David Buchan 1984-ben, a Financial Times hasábjain megjelent jelzője, amely a Szovjetuniót, mint „Felső-Voltát rakétákkal” festette le. Bár a fenti párhuzam a szovjet viszonyokat illetően felettébb túlzó, a mai ukrán politikai elit esetében már nem lennénk annyira biztosak benne.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Cz. Matyko says:
Bravo, Konstantin uram! Részletes, érdekes, releváns és okosan távolságtartó.