//Trianonról másképpen
Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között. #moszkvater

Trianonról másképpen

A 100. évforduló kapcsán idén nagy figyelem hárul az I. világháborút lezáró Párizs környéki békékre, legfőként az azok folytán elszenvedett magyar veszteségekre. Ám viszonylag ritkán esik szó arról, hogy azok a népek, amelyek a mi kárunkra gyarapodtak, vajon elégedettek voltak-e, lehettek-e azzal, amit kaptak.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között. #moszkvater
Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között
Fotó:Fortepan/Lissák Tivadar

A fenti kérdésre a leginkább hitelt érdemlő választ, az érintett országok polgárai, történészei adhatnák meg, de több helyütt még az igény is hiányzik arra, hogy tárgyilagosan vonják meg a 100 évvel ezelőtt történtek mérlegét. Pánszlávizmus, avagy szláv kölcsönösség, nemzeti öntudatra ébredés ide vagy oda, e körül a területi újrafelosztás körül a nagyhatalmak bábáskodtak, s nem sok beleszólást engedtek az érintetteknek, legalábbis többségüknek. Egyes népek csak részlegesen, egy másikkal együtt, a gyakorlatban azonban annak alárendelve valósíthatták meg a nemzeti függetlenségről szőtt álmaikat. Az önrendelkezés és a kisebbségi jogok háttérbe szorultak. Apostoluk, Wilson amerikai elnök idő előtt hátat is fordított a béketárgyalásoknak.

„Ennél  nagyobb baj volt azonban, hogy a legfőbb kedvezményezettek (például a csehek és a szerbek) is ezt tették, s attól kezdve, hogy nyeregbe jutottak, fittyet hánytak korábbi ígéreteiknek”

Abszolút győztesnek, legalábbis a délszláv népek közül Szerbia érezhette magát, hiszen a XVI. század, Fekete Jován hamis cár és martalócvezér „országlása” óta jogot formált a Délvidékre. A „szerb vajdaságba” az ő elképzelése szerint Pécs, Baja és Szeged is beletartozott. Ezt nem sikerült keresztülvinni, bár a bukott magyar kommünárok, hogy a bőrüket mentsék, 1921-ben kikiáltották a Baranya-bajai Szerb-magyar Köztársaságot, amelyet azonban nemzetközileg nem ismertek el. A megszálló szerb csapatok kivonulása  után területét a magyar honvédség foglalta el. Bizonyos szempontból azonban még nekik is lehetett okuk az elégedetlenségre

„Eredetileg ugyanis egyáltalán nem a délszláv népek egyesítésére, hanem egy nagy Szerbiára vágytak”

Be kellett azonban látniuk, hogy ehhez nem kapnak támogatást a nagyhatalmaktól. Belementek, tehát, egy még nagyobb Szerbia létrehozásába, amely a többi délszláv kis nép beolvasztásával jött létre egy gyűjtőállamba. A szerb expanziós törekvéseknek mindenkor készséges segítőtársa, sőt, zászlóvivője  volt a szerb pravoszláv egyház, amelynek nemcsak az etnikailag,  hanem vallásilag is homogén szerb állam megvalósítása volt a célja.

A horvát történészek jelentős része azt tartja, hogy országa megkapta az I. világháború után, amire számított. Nem elhanyagolható azonban azoknak a száma sem, akik szerint nem. Sok terv létezett egy a magyar koronától független Horvátország megteremtésére,  többségük azonban ezt egy trialista berendezkedésű Habsburg monarchiában képzelte el. Valamilyen formában szinte mindegyikben jelen volt a római katolikus vallás, mint megkülönböztető elem, és az aggodalom, hogy Szerbiával államközösségre lépve Horvátország is a Balkán részévé válik, amelyet  kulturálisan alacsonyabb rendűnek tartott.

„Az 1910-es évek elejétől felerősödő szerb propaganda azonban megnyerte a horvát elitet a közös délszláv állam ügyének”

Ebben szerepet játszott az is, hogy az 1874-ben alapított zágrábi egyetem első tanári kara nagyrészt csehekből állt. Josip Juraj Strossmayer diakóvári püspök, bár hazájában nem számít a „jugoszlávizmus” atyjának, köztudottan kapcsolatban állt a belgrádi kormánnyal. Amikor azonban közelebbről megismerkedett annak valódi céljával, egy „harcostársának” azt írta: „ A szerbek halálos ellenségeink … míg mi elkeseredetten harcolunk a magyarok ellen, a szerb testvér hátba támad bennünket.”

 Valóban, a közös délszláv állam egyáltalán nem a horvátok elképzelései szerint valósult meg: nem konföderatív berendezkedésű volt, vagyis nem független államok tömörültek egy államközösségbe, hanem Szerbia egyszerűen megszüntette a horvát államot és beszippantotta a korábban nem államalkotó szlovén népet. A folyamatot kezdettől fogva – a háborúban győztes nagyhatalmak támogatásával – Belgrádból vezérelték. Amikor 1929-ben a király diktatúrát vezetett be Ante Trumbić, a közös állam létrehozásában főszerepet játszó horvát politikus nyilvánosan kijelentette, megbánta az Osztrák-Magyar Monarchia szétverését. Bár az 1939-es Cvetković-Maček Megállapodással Horvátország visszakapott valamit egykori állami attribútumaiból (például a saját parlament), annak megvalósulását a II. világháború megakadályozta. A horvátok csalódottságának egyenes folyománya lett az 1941-ben kikiáltott Független Horvát Állam (NDH), amely együtt bukott fő protektoraival, a fasiszta Olaszországgal és a náci Németországgal.

„A szerbekkel közös állam nem volt sokak álma a szlovénok lakta osztrák örökös tartományokban (Krajna, Karinthia, Stájerország) sem”

A katolikus egyház itt is fontos szerepet játszott a nemzeti törekvések kibontakoztatásában. Anton Korošec, jezsuita páter, a Szlovén Néppárt elnöke,  képviselő a bécsi parlamentben (1907), úgy látta, hogy Ausztria nem tud biztosítani olyan szintű autonómiát, amilyenre a szlovénség vágyott, ezért magáévá tette a szerbekkel közös délszláv állam gondolatát. A szlovénok csatlakozására azonban csak akkor került sor, amikor a szerb hadsereget kellett segítségül hívniuk a szlovén terjeszkedéssel Karintiában szembeszálló osztrákok és az Adriai partvidéken előrenyomuló olaszok ellen.

Idővel azonban a közös délszláv állam fölötti szerb dominancia egyre nyomasztóbb lett a számukra. Korošec nagyobb mértékű autonómiát követelt  az 1932-ben megfogalmazott Szlovén Nyilatkozat”- ban, amire válaszul a jugoszláv hatóságok Hvar szigetére száműzték. Nemsokára azonban ismét Belgrádban tevékenykedett, kormánytag lett. Talán befolyása gyengülésének, talán megalkuvásának köszönhető, hogy a szlovénok számára nem harcolt ki olyan széleskörű jogokat, mint amilyent sikerült a horvátoknak 1939-ben.

„A szlovákok csalódottságát is egyházi személy, František Jehlička, katolikus  páter jelenítette meg, de legharcosabban”

Szlovén pandanjától eltérően ő nem volt megalkuvó. A végsőkig kitartott a szlovák nép általa legfontosabbnak tartott érdekei és a katolikus hit mellett. Egy kis időbe azonban bele tellett, amíg eldöntötte, hogy ki illetve mi nagyobb ellensége a szlovákságnak, a „huszita” csehek vagy a magyarok. A Nyugat támogatását élvező cseh vezetés vajmi keveset adott meg abból a széleskörű önrendelkezésből, amit a közös állam megalakításakor papírra vetettek. Prága tagadta a szlovák nemzet létezését, az alkotmány például meg sem említette részükre az autonómiát, de a legfontosabb talán a kormány antiklerikális politikája volt.

Jehlička és elvbarátai a nagyhatalmaktól remélték, hogy ráveszik Masarykot a közös állam létrehozásáról szóló Pittsburgi Megállapodásban (1918) ígért autonómia megadására, ezért felkeresték a Közép-Európa térképét Trianonban átrajzoló szövetségesek képviselőit. Csalódniuk kellett. Franciaországban nemcsak, hogy nem álltak szóba az ebben ügyben eljáró delegációval, hanem egyenesen kiutasították az országból. Letartóztatástól félve Jehlička nem utazott vissza Csehszlovákiába, hanem Magyarországra jött. Miközben Csehszlovákiában előretört a baloldal, Magyarországon 1919 ősszén egy konzervatív rezsim került hatalomra, amely sokkal engedékenyebb nemzetiségi politikát folytatott. Jehlička itt inkább biztosítottnak vélte a szlovákság jövőjét, mint az „istentelen és szabadgondolkodó” Csehszlovákiában.

„Jóllehet a  Horthy-rendszer megadta a magyarországi szlovákoknak a Csehszlovákia által megtagadott autonómiát, a páter által ezen az alapon kidolgozott autonómiatervet – Magyarországon belül, de az egész szlovákság számára – mégsem fogadták el”

Ő azonban pragmatikus volt, 1921-ben, a modern szlovák politikusok közül elsőként már független Szlovákiát követelt. Aztán mégis úgy látta, hogy Berlin és Róma támogatása viheti az ügyét sikerre. Egy új magyar-szlovák föderációról Bajorországban megjelent könyve, amelyben kifejti, hogy az természetes szövetségese lehetne a tengelyhatalmaknak, s gátat vethetne a bolsevista métely Csehszlovákián keresztüli elterjedésének Európában, állítólag felkeltette Hitler érdeklődését. A Führer 1938-ban a Sportpalastban elmondott beszédében kimondta, hogy a szlovákok külön nemzet. Ez bátorította fel a szlovák nacionalistákat, hogy 1939 márciusában kikiáltsák a független, mellesleg az NDH-hoz hasonlóan a náci Németországtól függő, s vele együtt alámerülő Szlovákiát.

Epilógus: a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva ismét független állam lett Horvátország, Szlovénia (1991), 1993-ban pedig Szlovákia. Hogy meddig maradnak fenn, az változatlanul a nagyhatalmak akaratának függvénye, ezek azonban nem ugyanazok lesznek, mint 1918-ban vagy 1945-ben.

MEGOSZTÁS