Frida Kahlo drámai életéből is tudható, hogy a marxizmus nem csodakenőcs

Olyan művészekkel keveredett barátságba, mint André Breton, Max Ernst, Joan Miro vagy Marcel Duchamp. A festészetéről Pablo Picasso is elismerően nyilatkozott. A mexikói festőnő, Frida Kahlo nagy felfedezése mégiscsak halála után húsz évvel, az 1970-es évekre tehető: ekkor tűzték zászlajukra az Egyesült Államokban élő mexikóiak, a chicano mozgalom tagjai. Az 1980-as évekre az amerikai nőjogi mozgalmak is már a magukénak érezték, s mivel biszexuális volt, az LMBTQ közösség is lelkesedik érte. A szuverenitás és az akaraterő megtestesítőjeként – nem túlzás – az egész világon mítosszá, ikonná vált. Erre jó példa a Magyar Nemzeti Galériában július 7-én nyílt, első magyarországi kiállítása is, amit szűk egy hét alatt már több mint tízezren láttak.

Egy gyermekkori paralízisben az egyik lába deformálódott, festőművészi pályája kezdetén, tizennyolc évesen pedig súlyos buszbalesetet szenvedett, amelyben a gerince és a medencecsontja is megsérült. Az egész életét végigkísérő testi fájdalom – több tucatnyi orvosi beavatkozáson esett át −, valamint a mentális szenvedés lett a főként önarcképekből álló műveinek témája. Férjéhez, a világhírű festőművész Diego Riverához ellentmondásos érzelmek fűzték. „A szép és a rút csak délibáb, a másik ember végül mindig a bensőnkbe lát” – adott kulcsot a képeihez.

Már-már kétségbe esett szenvedéllyel habzsolta az életet. Nyakalta a tequilát, hajnalig énekelt és trágár viccekkel mulattatta magát. Bár Diego Rivera élete szerelme volt – kétszer is összeházasodtak −, más férfiakkal (és nőkkel is) szerelmi kalandokba bonyolódott. Leghíresebb szeretője Lev Trockij volt, bár kapcsolatuk korántsem volt olyan romantikus, mint később a magyar származású fotográfushoz, Nicolas Murayhoz fűződő viszonya: Trockij nőfaló volt, Kahlo pedig szokás szerint bosszút akart állni a csalfa férjén. Kahlo és Rivera a mexikói forradalom híveként meggyőződéses kommunistának vallotta magát, a mexikói kormány az ő kérelmükre adott Sztálin ellenlábasának menedékjogot. Trockij és felesége, Natalja Szedova 1937 januárjától 1939 áprilisáig élt Kahlo és Rivera mexikóvárosi otthonában, a Kék Házban. Önálló hajlékukat is annak szomszédságában vették meg – Trockijt itt érte utol 1940-ben az NKVD bérgyilkosa. Kahlót a merénylet után gyanúsítottként letartóztatták – ismerte a gyilkost −, míg a festőnő a férjét hibáztatta barátjuk haláláért. A tragédia ellenére továbbra is mindketten Sztálin rajongói maradtak.

Frida Kahlo festészetét részben a szimbolisták, részben a szürrealisták közé sorolják, bár ő mindvégig hangsúlyozta, hogy realista: sosem az álmait festette meg, hanem a saját valóságát. A szürrealizmusról azt tartotta, az olyan, mint mikor az ember kinyitja a szekrényét, hogy kivegyen belőle egy inget, de egy tigrist talál benne. Kommunista meggyőződése ritkán jelent meg a festményein, Sztálinról készített portréja befejezetlen maradt. A marxizmus meggyógyítja a betegeket című, furcsa, már-már vallásos lelkesedéstől fűtött képét tragikomikus módon éppen 1954-ben, a halálának évében festette.