Kezdőlap » Sport » Russia 2018 » Tangó, szamba és Katyusa
Orosz szurkolók örülnek a válogatott győzelmének Moszkvában, miután Oroszország válogatottja tizenegyesekkel megverte a spanyol válogatottat 2018. július 1-én #moszkvater

Tangó, szamba és Katyusa

Brazil-argentin vetélkedés, latinos hangulat, felejthető európai szurkolók és orosz büszkeség a futball ünnepén. Fesztivál hangulat uralkodik ezekben a napokban Oroszországban. Köszönhető ez a latinos ünnep a futball mindenkit elbűvölő varázsának és mindenek előtt a nyolcaddöntőkig nagy számban itt lévő dél-amerikai szurkolóknak. Mára a fociláz elragadta az oroszokat is. Megnyíltak, keblükre ölelik a vendégeket, s örülnek a „szbornaja” minden várakozást felülmúló szereplésének.

Orosz szurkolók örülnek a válogatott győzelmének Moszkvában, miután Oroszország válogatottja tizenegyesekkel megverte a spanyol válogatottat 2018. július 1-én #moszkvater
Orosz szurkolók örülnek a válogatott győzelmének Moszkvában, miután Oroszország válogatottja tizenegyesekkel megverte a spanyol válogatottat 2018. július 1-én
Fotó:EUROPRESS/AFP/Maxim ZMEYEV

A focivarázs már ott volt valahol Budapesten a repülőtér levegőjében is. A futball néhány magyar szerelmesén kívül főképp szerbek igyekeztek válogatottjuk aznapi brazilok elleni mérkőzésére. A hajnali indulás miatt még csendesen, estére tartalékolva az energiával. A meccset a Szpartak arénájában játszották, de délután a Luzsnyiki környékén mindkét ország drukkereivel lehetett találkozni. Nem tévedtek el, csak itt van a három szurkolói útlevelet kiállító moszkvai központ egyike. S míg e kártya nélkül senki vagy, a nyakadba akasztva minőségileg más emberré válsz. Eleve feljogosít a vízum nélküli belépésre, a meccsnapokon az ingyenes közlekedésre, de ezt meglátva kis túlzással a tenyerén hord egész Moszkva. Szóval, ha már erre jártak, megittak néhány sört, s a táborok össze is barátkoztak. Hiába, nem ősellenségek.

Mint este a Szpartak stadionja környékén és a Fan zónában kiderült, a brazilok csapatuk buzdításán kívül a nagy ellenlábas Argentína szapulásában lelik meg elsősorban az örömüket. A leghíresebb olasz partizándal, a Bella ciao… dallamára küldik haza Messiéket. A szerbek derékhada a meccs előtt pár órával – mint általában minden tábor – a Vörös téren tart bemutatót. A szláv testvérekhez csatlakoznak az orosz szurkolók is és stilizált csetnik jelképekkel kidekorálva, hazafias dalokat énekelve együtt éltetik a szerb nagyságot. Balhé nincs, az elszántság azonban ott csillog a szemekben. Rajtuk tényleg nem múlott a siker.

A meccs után a brazilok lepik el a központot, s szambáznak a helyi lányok örömére. Moszkvába varázsolják a Copacobana és a karneválok hangulatát. Akárcsak előtte a mexikóiak, a GUM melletti Nyikolszkaját szállják meg, s tombol a latin virtus, elkábít a latin varázs. Nem vitás, hogy az igazi fesztivált a dél-amerikaiak és a mexikóiak csinálják. Nem véletlen, hogy meghódítják az oroszok szívét. Ezt a tábort erősítik a viszonylag nagyobb erőt képviselő, a hazájában az évszázad játékosának választott Carlos Valderrama eltéveszthetetlen hajviseletét utánzó parókájukban a kolumbiaiak, s a jóval kisebb számban itt lévő uruguayiak és peruiak is. A közös bennük, hogy imádják a focit. Olyannyira, hogy az egyik perui család még a házát is eladta azért, hogy lássa, ahogy kedvenceik 40 év után újra meccset nyernek a világbajnokságon. Persze, e nagy latin egység valójában látszólagos. Már említettük a brazil-argentin szembenállást, de például a perui és az uruguayi szurkolók is azt mesélték, hogy a sajátjaikon kívül igazán Kolumbiáért tudnak szorítani.

Külön fejezetet érdemelnek az argentinok. Közel 30 ezren érkeztek, s áradt belőlük a csapat felé a szeretet. Az oroszok rögtön megszerették a „gauchókat”, akik Messit és Maradonát éltető dalaikkal példát mutattak abból, hogy mennyire lehet szeretni a futballt, s mit jelent ott lenni a válogatott mögött. Ahol megjelentek, ott elkezdődött a buli, s sugárzott a futball és az élet szeretete. Nem véletlen, hogy az argentin zászló közepén ott a Nap. Kazanyban magam is tapasztalhattam, ahogy magukkal ragadtak mindenkit maguk körül. A tatár főváros sétálóutcáján, a Baumanon már a meccset megelőző este hangoltak, hogy aztán másnap igazi latin ünnepet varázsoljanak a központtól egészen a Kazany arénáig. Nem csoda, ha a kazanyiak azonnal megszerették az argentin tangót. Arról is csak a legnagyobb tisztelettel lehet szólni, ahogy a kiesést viselték.

Nem fütyültek, nem fújoltak, megköszönték a csapatnak a helytállást, elénekelték a Messit és Maradonát éltető dalukat, a Vamos Argentínát, s este már könnyes szemmel kortyolták a sört. Nem balhéztak, nem hisztériáztak. Egy nagy futball nemzet büszkeségével csendesen befelé sírtak. S tették ezt több ezren úgy, hogy 50 százalékos hitelt felvéve jöttek el Oroszországba. Azért, mert itt kellett lenniük. S ez nem pénz kérdése.

A legjobb nyolcban érzékelhető európai túlsúlyt látva még szembetűnőbb, hogy eddig az öreg kontinensről sokkal kevesebben jöttek el Oroszországba, mint Dél-Amerikából. De a vb mezőnyében ott sem lévő kínaiak is rengeteg jegyet vettek. Igaz, ők fegyelmezettek, s akárcsak a japánok, vagy a koreaiak, a hangulatot nem nagyon dobják fel. Eddig az európaiak sem nagyon tűntek ki ezzel. Az angolok például azzal hívták fel magukra legutóbb a figyelmet, hogy míg a kolumbiaiak ott énekeltek és szelfiztek az oroszokkal órákon át a központban, addig ők leterítették a zászlót a bejárathoz és bevették magukat az első sörözőbe, a meccs után pedig örömükben megrongálták a Szpartak Moszkva legendájának, Fjodor Cserenkovnak az emlékművét.

Az oroszok nem ezen az úton járnak. Inkább a latinoktól igyekeznek tanulni. S hát a futball láz a „szbornaja” egyre elképesztőbb sikereivel jön belülről. Az első győzelem még érezhetően meglepte őket, aztán az Egyiptom elleni továbbjutást jelentő siker után már ellepték a nagyvárosok utcáit. A spanyolok kiütése pedig szinte felrobbantotta Oroszországot. A Bolsoj balerinái a jelenések között telefonon nézték a meccset, a szünetben pedig bemondták a végeredményt. A taxisok megálltak, amikor Akinfejev kivédte a döntő 11-est, s az utasukat az autóban hagyva ugráltak az utcán. A lakótelepeken ebben a pillanatban hangrobbanás következett be. A vonatokon utazók egymást ölelték. S szóltak a fellobogózott autók dudái, s a hazafias dalok. A leggyakrabban a Katyusa. Dzjubáék összerántották a nemzetet. Oroszországban ma szinte mindenki a futballról beszél, s e sikerek is megerősítik bennük, hogy őket nem lehet csak úgy legyőzni. Még a fociban sem, pedig… Oroszország most keblére öleli a világot, boldog, ünnepel és büszke a néhány hete még szidott fiaira.

Hazafelé a gépen a kiesés miatt csendes kolumbiaiakkal, argentinokkal jöttem. A fejükön az elengedhetetlen usánka, a hátizsákba bedugva az emlékbe hazavitt sörös poharak, az egyik oldalon a szponzor nevével, a másikon Zabivakával. A nyakukban kolumbiai sál és argentin zászló. Szomorúak voltak, de a csapataik búcsúja ellenére megerősítették, hogy jó buli, igazi ünnep volt ott lenni Oroszországban, ahová szívesen visszatérnének.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.