„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
Denisz Smihal az ukrán parlamentben tartott beszéde után 2020. március 4-én
Fotó:EUROPRESS/SERGEI SUPINSKY/AFP
Az elmúlt hónapokban az ukrán kormány botrányt botrányra halmozott, és legkésőbb január közepe óta a levegőben lógott a kabinet, vagy legalábbis egyes minisztereinek távozása. A népszerűtlen, gyakran leplezetlenül nyugati érdekeket szolgáló reformok erőltetése, az előző, csúnyán megbukott kormányzat kulturális politikájának folytatása, a kormányzat tagjainak hajmeresztő kijelentései és az ezekhez társuló, saját maguknak kiosztott prémiumok mind egy-egy szöget jelentettek a Honcsaruk-kabinet koporsójában.
„A kormány helyzete mostanra tarthatatlanná vált. A legjobb, amit a leváltott miniszterekről el lehetett mondani, hogy inkompetensek voltak”
Reformjaik kimerültek az „európaiság” látszatát keltő, de az ukrán valóságra egyáltalán nem alkalmazható intézkedésekben, gazdaságpolitikájuk pedig egyértelműen a rövidtávú eredményekre koncentrált, hosszabb távon pedig kockázatos vagy egyenesen káros lehet. Retorikájuk valahol a nacionalisták felé történő kikacsintások, az ostoba szellemeskedés, és a semmitmondó, ezerszer elkoptatott frázisok politikai Bermuda-háromszögében helyezkedett el. Ez pedig a tavalyi választások eredményeit figyelembe véve nehezen vezethetett máshova, mint a kormány bukásához.
„Kritikusaik azonban nemcsak inkompetenciájukat hánytorgatták fel a minisztereknek, hanem azt is, hogy gyakorlatilag nem titkolt módon úgynevezett szoroszjaták. Afféle Soros-fiókák, akik az amerikai demokrata párthoz közel álló érdekcsoportok igényeinek megfelelően cselekednek”
Ezek az érdekkörök, amelyek szerteágazó szálai az ukrán közbeszédben is Soros György alakjában sűrűsödtek össze, 2014 óta igyekeznek minél nagyobb mértékben befolyásolni az ukrán politikát és a Majdan utáni reformfolyamatot. Nem csupán az általuk támogatott média, de a kormányzat személyi politikájába való beleszólás és törvényjavaslatok kidolgozása által is. Már 2014 után több fővel képviseltethették magukat a kormányban, az állami nagyvállalatok vezetésében vagy a kormányzat mögött álló tanácsadó testületekben, mint például a 2019 előtt Honcsaruk által vezetett BRDO. De az igazi „áttörést” a 2019-es év jelentett számukra, amikor a parlamentbe és a kormányba is minden eddiginél nagyobb számban kerültek be.
„Olekszandr Dubinszkij, a kormányzó Nép Szolgája párt képviselője nemrég arra panaszkodott, hogy a frakciója 40 százalékát a Soros-fiókák alkotják. Amikor újságírók szembesítették ezzel az állítással Dmitro Razumkov házelnököt, aki a választásokig a párt vezetője volt, csak annyit tudott reagálni, hogy annyian azért nincsenek”
Akárhogy is, jelenlétük egyre komolyabb problémákat okozott az őket pozícióhoz segítő Volodimir Zelenszkij számára is. A „szoroszjaták” nyíltan védelmükbe vették Artem Szitniket, a Nemzeti Korrupcióellenes Iroda korrupciós ügyben (!) bírságra ítélt igazgatóját, a leváltására irányuló képviselői kezdeményezések törvénytelenségét hangoztatva. A korábban a nyugati adományozók által fenntartott Transparency International Ukraine-nál tevékenykedő Ruszlan Rjabosapka főügyész hónapok óta blokkol minden Petro Porosenkóval és környezetével kapcsolatos eljárást, gyakorlatilag szabotálva Zelenszkij legfontosabb választási ígéretét. Szitnik és Rjabosapka maradása mellett – akiket a kormánypárt jelentős része is leváltana – semmitől sem zavartatva magukat, kiállnak az amerikaiak és egy sor más nyugati állam nagykövetei is. Hiába, mert Rjabosapkát már ők sem tudták megvédeni.
„Az állami vállalatokat irányító felügyelő bizottságok külföldiekkel és hozzá nem értő „eurooptimistákkal” lettek teletömve, miközben érdemi munkát nem végeztek. Ez a jelenség olyannyira elharapózott, hogy az elnök a kormány lemondását megelőző beszédében maga is kitért rá”
Így Zelenszkij számára nem igazán maradt más út, mint a radikális személyi változások keresztülvitele – ha másért nem, népszerűsége megőrzése érdekében. Február elején az Elnöki Hivatal vezetője, Andrij Bohdan távozott, helyét a Zelenszkijhez lojálisabb Andrij Jermak vette át. Mivel Bohdan jó kapcsolatokat ápolt Rjabosapkával és Honcsarukkal is, utóbbiak pozíciói már ezáltal is gyengültek. Eleinte a teljes kormány kudarcáért felelős Honcsarukon kívül csupán néhány miniszter menesztése merült fel, akik a legkevésbé tudtak megfelelni a pozíciójukból fakadó követelményeknek. Ilyen volt Zorjana Szkalecka egészségügyi miniszter, aki a koronavírus körüli hisztériába bukott bele. Vagy Okszana Koljada, a veteránokért és a megszállt területekért felelős miniszter, aki a Zelenszkijjel nyíltan ellenséges „önkéntesekkel” és „aktivistákkal” vette körül magát, antiszemita együttesek koncertjére vitte a miniszterelnököt, és nyakló nélkül osztotta a pénzt a nacionalistáknak. Szintén bukásra volt ítélve Okszana Markarova, a Hrojszman-kormánytól „örökölt” pénzügyminiszter, aki a rendkívül kockázatos államkötvény-rendszerért felelt.
Végül azonban még egy sor személycserét javasolt az elnök, Honcsaruk lemondása pedig olyan miniszterek visszalépését is eredményezte, akik egyébként megtartották volna posztjukat. Így elutasította az új kormányban való részvételt Timofij Milovanov, akit a teljes gazdasági szféra felelőséből mezőgazdasági miniszterré minősítettek volna vissza. De Hanna Novoszad oktatási és Volodimir Borogyanszkij kulturális miniszter is, akitől az ifjúságügy és a sport szféráját vonták volna meg.
„Ez a gyakorlatban az úgynevezett Soros-fiókák kormányának végét jelenti, egyedül Denisz Maljuszka igazságügyi miniszter maradt köreikből a pozíciójában. Helyükre egy sor jelentős államigazgatási tapasztalatokkal rendelkező technokrata és oligarchikus körökből érkező személy lép”
A miniszterelnököt illetően rengeteg név került szóba Honcsaruk utódjaként. Így Jurij Vitrenko, a Naftogaz vezetője, valamint Szerhij Tyihipko és Valerij Horoskovszkij oligarchák. Végül azonban Denisz Smihal lett a befutó, egy igazi sötét ló, aki egy hónappal ezelőtt került miniszterelnök-helyettesként a kormányba, és Rinat Ahmetov emberének tekintenek. Smihal, aki a független Ukrajna történetének első lembergi miniszterelnöke lett, korábban az ivano-frankivszki terület kormányzója, majd a burstini hőerőmű igazgatója volt. Utóbbi az Ahmetov érdekeltségébe tartozó DTEK energetikai vállalat tulajdonában van.
Szintén Ahmetovhoz közelinek tekintik Marina Lazebnát, az új szociális politikáért felelős minisztert, aki ugyanezen minisztérium osztályvezetője volt Janukovics idején, Azarov kormányában. Az Azarov-kabinet még egy fővel képviselteti magát, hiszen az új egészségügyi miniszter, Ilja Jemec szintén nem annyira új, hiszen 2010-11 között már egyszer betölthette posztját. A Majdan előtti hivatalnokok kinevezése nem aratott osztatlan sikert a magukat hazafiasnak valló körökben. A par excellence „Soros-fióka” Holosz (Hang) nevet viselő párt frakciója az új kormány megszavazása előtt ki is vonult az ülésteremből, a „revans” veszélyeire figyelmeztetve.
„Az új csapat azonban nem tekinthető „revans”-kormánynak, inkább egyfajta vegyesválogatott, ahol a Janukovics-korabeli funkcionáriusok mellett ott találjuk Oleh Nemcsinov kabinetminisztert, aki Porosenko ex-elnök nagy rajongójaként posztok sorában szidalmazta Zelenszkijt és szavazóit, illetve Ihor Umanszkij pénzügyminisztert, aki 2019 márciusáig Porosenko tanácsadója volt”
Ami magyar szemmel érdekes lehet, hogy a külügy élén csak formális változás történt. Az eddigi európai integrációért felelős miniszterelnök-helyettes Dmitro Kuleba lett a külügyminiszter, utódja pedig elődje lett, így egyszerűen helyet cseréltek Vadim Prisztajkóval. A nyelv- és oktatáspolitika felelősei még nincsenek meg. Azonban az, hogy eredetileg Borogyanszkijt és Novoszadot is meghagyták volna pozíciójukban, arra utal, hogy ezen a téren nem várható jelentős fordulat. A kinevezések alapján általánosságban is elmondható, hogy Zelenszkij sokkal inkább a gazdasági szférában igazítaná ki a Honcsaruk-féle vonalvezetést, a külpolitika és a kulturális szféra azonban – utóbbi egyértelműen a lakosság többségének akarata ellenére – az elmúlt években megkezdett úton halad majd tovább.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
