Vége a nyárnak. A forróság még meg-megkínoz bennünket, ám már megérint az ősz hűvös szele is. Közben már most félünk a téltől, és nem azért, mert ha leesik a hó, akkor lebénul az ország közlekedése. Ezt az őszt és telet áthatja az aggodalom, a rosszérzés, ha áttételesen is, egyfajta háborús hangulat. A félelem a bizonytalan jövőtől.

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át…” – ezekkel a szavakkal lép színre a világirodalom legnagyobb szörnyetege, Shakespeare III. Richárdja. Nem zsarnokokról, csak a minket mostanában körülvevő őrülettől akarok írni, de valamiért ezek a sorok kattognak a fejemben már napok óta. A későbbi II. Richárd azután köszön be így, hogy győzött valami háborúban, de most még csak nem is ezért került elő emlékezetem mélyéről. Jóval inkább e két sor drámai sűrűsége, ami illik a világunkhoz. Valahol megidézi azt az őrületet, amely egyre veszélyesebb vizekre sodorja a világot. Ráadásul a bennem, és sokunkban eluralkodó életérzés éppen fordítottja annak, amit a Richárd sugallni akar.

„Nosztalgiával gondolunk a tündöklő nyárra, a 20. század második felére, amelyben többek között az előző évtizedek háborúinak emléke hosszú időre viszonylagos stabilitást hozott Európában. S ebben a tündöklő nyárban lubickoltunk eddigi életünk nagyobbik felében, hogy elhozva rosszkedvünk telét, most szembe jöjjön velünk előbb a pandémia, majd a szomszédban dúló, de az egész világot felbolygató háború képében a szörnyű és elbizonytalanító valóság”

S ebben a hangulatban az jut eszembe előbb Mihail Gorbacsov, majd most II. Erzsébet halálakor, hogy egy korszak végképp lezárult, az egyébként véres, az én generációmnak mégis békés és tündöklő 20. századot szimbolikusan is magunk mögött hagytuk. S most már nemcsak a digitalizáció sűrű erdejében el-elveszve sírom vissza a 20. századot, hanem az eluralkodó bizonytalanság, a kapaszkodók hiánya miatt is. És Gorbacsov kapcsán az tudatosul keserű mosoly kíséretében bennem, hogy a sokszor elátkozott hidegháború, a kétpólusú világrend stabilabb és kiszámíthatóbb volt, mint a most alakuló többpólusú. II. Erzsébet pedig maga volt a velünk élő történelem, a biztos pont.

„De ha már a rosszkedvem telét akarom megmagyarázni, akkor azt is el kell mondani, hogy a várva várt szabadság eljött ugyan, de vele a kiábrándulás is. A szabad és demokratikus világról szőtt álmainkhoz képest mai világunk ugyanis messze nem olyan szabad és demokratikus, mint azt elképzeltük”

S szomorúan konstatáljuk azt is, hogy a szabadság és a demokrácia zászlaja mögé bújva gyermekkorom álomországa éppúgy gátlástalanul csak a befolyását erősíti, mint a szocializmus és a világforradalom zászlaja alatt tette azt a Szovjetunió. Közben a drága Európa, álmaink Nyugatja vazallussá züllött, lihegve nemcsak teljesíti, de túl is teljesíti, amit az amerikai nagybácsi kér. Eluralkodott a politikai kisstílűség, visszasírjuk Helmut Kohl, Francois Mitterrand , de még Angela Merkel nemzedékét is. Tombol az őrület, az irracionalitás, és kétségbeesetten nézzük, ahogy vágyaink másik tárgya, az Európai Unió marginalizálódik. S azt látjuk, hogy az autoriter berendezkedésű államok lassan hatékonyabban működnek, mint a demokráciák. A világjárványt legalábbis hatékonyabban kezelték.

„S egyet kell értenem az izraeli biztonságpolitikai elemző Robert C. Castellal, hogy valahol a Nyugat úttévesztésének szimptómája a mostani háború is. Mint ahogy az éles helyzetben még inkább szembetűnő az a cinizmus és álszentség, amellyel a világnak ez a része kezeli a dolgokat. Persze, most sokan felhorkannak, hogy milyen a világ másik fele, arról miért nem beszélek. Hát azért, mert azzal kapcsolatban nem volt illúzióm. S egyébként is, nem gondoltam volna, hogy Oroszország sok tekintetben a normalitás példája lesz, és racionálisabban cselekszik, mint a <forradalmi lázban> égő Nyugat-Európa”

S ha már a rosszkedvünket próbáljuk megérteni, akkor ne felejtsük el, hogy a háborút Vlagyimir Putyin sok tekintetben azért indította el, mert borulni látta az egyensúlyt. Aztán a háborúval az egész egyensúlyi rendszer omlott össze, és ez szunnyadó konfliktusok sorának felizzásához, az erőviszonyok újrarendezéséhez, beméréséhez vezet. Bizony, sokan úgy érzik, hogy eljött a geopolitikai pillanat, amikor lerendezhetik régi sérelmeiket, megvalósíthatják dédelgetett álmaikat, titkolt vágyaikat. S ehhez nem kell okvetlenül a nem alap nélkül lőporos hordóhoz hasonlított Balkánra tekintenünk, hiszen az olyan mérsékeltnek hitt államokat is, mint például Lengyelországot is elragadja a revizionista hév. Varsó nemcsak keleti szomszédságában erősíti a befolyását, építi középhatalmi álmait, de elérkezettnek látja az időt arra is, hogy Csehországgal rendezze területi vitáit.

„Csak kapkodjuk a fejünket, és bele is szédülünk abba, amilyen tempóban a szemünk előtt változik a világ. Mindezt sokszor nem megalapozatlanul érezzük szétesésként, és együtt kell élnünk a szembenállás, a feszültség megnövekedésével is. Közben megszenvedjük az egyébként túlhajtott, így mindennapi életünket a klasszikus árucserétől immár a szolgáltatásokra, a pénzügyi szektorra vagy a technológiákra is kiterjedően átszövő globalizáció visszafordulását is, és még azon is izgulhatunk, hogy a <világcsendőr> Amerika ne gyengüljön hirtelen és túlságosan, ezzel is gyengítve a tovatűnő stabilitást”

De aggodalommal tölthet el bennünket az is, hogy mi lesz a maradék komfortérzetünkkel, ha a keleti szomszédunkban tort ülő agresszív, nacionalista, mindenkit kioktató, a sokat emlegetett európai értékekkel szinte minden tekintetben szembemenő, egyfajta hősmítoszával áthatott mentalitás a frissebb kultúrák erőszakosságával legyűri a moralizáló, ezzel önmagát korlátozó Európát is. Nem attól kell igazán félni, hogy az oroszok lerohanják Európát – ennek nincs igazán realitása -, hanem az ukránok, a baltiak és a lengyelek által képviselt stílus, és a mögüle egyre nyíltabban kibukó ambíciók térnyerésétől. Ez ugyanis szétverheti Európát.

S a sort még folytathatnám, de talán további példák nélkül is érthető, hogy miért komorul el az irracionalitás tombolása, feszültségnek az első világháború előtti időket idéző észnélküli fokozása láttán sokunk hangulata, és szépül meg az egyébként annyira azért nem szép 20. század.