„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Molnár Máté Gál írása a #moszkvater.com számára
„Egy ilyen kaotikus évtized után nem csoda, hogy az orosz nép vágyott egy olyan Oroszországra, mely politikailag stabil lábakon áll és nem függ a különböző, főleg külföldi politikai és gazdasági érdekköröktől”
Fotó:EUROPRESS/Olga MALTSEVA/AFP
Ahogy az előző évszázadokban vagy évezredekben, úgy a XXI. században is vannak olyan államok, népek, amelyekre – gazdasági, katonai és politikai – erejüknél fogva illik a birodalom vagy a birodalmiság fogalma. Így a napjainkat és a közeljövőt meghatározó szereplők, mint Kína és az Egyesült Államok is mind az államirányítás, mind a geopolitikai sakkjátszmák tekintetében birodalmakként működnek. Egyértelműen ide sorolható Oroszország is, bár az úgynevezett transzatlanti térségben – főleg Európában – nem igazán akarják ezt tényként elfogadni. Pedig, ha Oroszországról van szó, akkor ez az állam, hatalmas földrajzi kiterjedésével, szinte kifogyhatatlan energiaforrásaival és az ezekből adódó történelmi-kulturális múltjával, igenis megfelel a birodalmiság fogalmának.
„Oroszország, vagy az Orosz Cárság, a XVIII. században vált ténylegesen birodalommá”
A Romanovoknak köszönhetően erre az évszázadra az Orosz Birodalom területi kiterjedése a Balti-tengertől egészen az Ohotszki-tengerig, de ha úgy tetszik, a Bering-szoroson túlon ért. Nagy Katalin (1762-1796) uralkodásakor pedig Lengyelország hármas felosztását követően a közép-európai régióba is betette a lábát az „orosz medve”. Utóbbi eseménnyel véglegesen eldőlt, hogy az Orosz Birodalom a jövőben meghatározó szereplő lesz az európai események alakításában.
„Viszont tudjuk, ha egyszer valaki felemelkedik, mindig lesznek, akik visszahúzzák oda, ahonnan indultak. Erről mi magyarok is tudnánk napestig értekezni”
Oroszország esetében az elmúlt kétszáz évben, ez a következő képpen nyilvánult meg. Kezdődött Napóleonnal, aki a francia forradalom eszméinek terjesztésére való hivatkozással és a nagyhatalmi ambícióival kívánta térdre kényszeríteni az Orosz Cárságot. Végül 1815-ben a cári csapatok masíroztak Párizs utcáin. Bár a krími háborúban (1853-1856) ideiglenesen elveszett az orosz befolyás a Fekete-tengeren és annak térségében, viszont az 1878-as San Stefanó-i békében nemcsak a tengerre és a szorosokra, hanem a Balkánra is sikeresen terjesztette ki a befolyását.
A következő kísérlet a Birodalom megdöntésére az 1917 és 1922 között zajló orosz polgárháború volt, amely véleményem szerint az egyik leghektikusabb időszaka a modern orosz történelemnek. Ugyanis mi történt? I. Miklós cárt (1897-1917) és így vele együtt az orosz népet, a nyugati hatalmak (antant) és érdekköreik, belerángatták az első világégésbe, hogy a feltörekvő Német Birodalmat és az Osztrák-Magyar Monarchiát véglegesen kiírják az európai hatalmak sorából. A háború viszont Oroszország szempontjából nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezték. az úgynevezett központi hatalmak több ezer kilométer mélyen vonultak be a kelet-európai síkságon Moszkva irányába. Ráadásul Vlagyimir Iljics Lenin és a bolsevikok 1917-ben forradalmat robbantottak ki, melynek következtében egy közel ötéves véres polgárháború kezdődött.
„A birodalom létének fennmaradása szempontjából ennek az időszaknak a legtanulságosabb momentuma, amikor ismét nyugati intervenciós csapatok jelentek meg orosz földön, hogy a cári seregeket segítsék a bolsevikok elleni küzdelemben”
Ha csak az idáig vezető száz esztendő történelmi eseményeit nézzük orosz szemmel, akkor ezek a nyugati seregek ismét azért érkeztek, hogy Oroszországot tovább gyengítsék és kivonják az európai hatalmi politikából. Paradox módon az oroszok az ezt megelőző években még ezekkel a nemzetekkel együtt harcoltak a világháborúban. Az említett célokat szűk húsz esztendeig sikeresen hajtották végre, de Oroszország 1922-től immár Szovjetunió néven némi presztízsveszteséggel, de továbbra is meg tudta őrizni birodalmi jellegét. A Szovjetunió és az ott berendezkedett kommunista rezsim megszilárdulása után, az 1930-as évek második felétől ismét intenzívebben vett részt Európa és a világ történelmének alakításában.
Az 1939 augusztusában aláírt Molotov-Ribbentrop – ténylegesen Hitler-Sztálin – paktumnak köszönhetően a Szovjetuniónak ismét sikerült nyugatabbra tolnia a határait, amellyel kis túlzással oda navigálta magát Európa térképén, ahonnan a cári orosz birodalom kiszorult az első világégés után. A második világégés viszont megint olyan kihívás elé állította az orosz népet, mely alapjaiban veszélyeztette a fennmaradását.
„Ahogy Napóleon, úgy Hitler is megpróbálta földre vinni az <orosz medvét>, ráadásul Európa döntő részének uralásával szintúgy szinte minden erőforrás biztosított volt a számára”
Azonban ez a kísérlet is elbukott és a szovjet vörös hadsereg Berlinig menetelve az egész közép-európai régiót a közvetlen befolyási és megszállási övezetévé tette, amelynek mi magyarok is komolyan megfizettük az árát, egyben máig tartó hatásai vannak a kommunizmus évtizedeinek.
Aztán 1945 után, az úgynevezett bipoláris világrend időszakában a birodalomnak Szovjetunió néven sikerült a világ egyik meghatározó hatalmává válnia, amely a technológiai változásoknak köszönhetően a Föld bármely pontján érvényesíteni tudta az akaratát. Legyen szó az 1950-es, 1960-as évek űrversenyéről, a kubai rakétaválságról (1962), az európai hódítások határozott megtartásáról – 1956, Magyarország – vagy a közvetett, de aktív részvételről a különböző afrikai és ázsiai konfliktusokban.
„A közel háromszáz év és annak történelmi eseményei után nem csoda, hogy az orosz népet az 1989-1991 között zajló rendszerváltozások és a Szovjetunió széthullása miatt komoly szellemi válságba sodorták a ’90-es évek”
A jelcini időszak nem csupán a birodalmiság érzetét homályosította el, de ezzel párhuzamosan Közép-Európával, és így Magyarországgal egyetemben megkezdődött az ország kiárusítása a nyugati gazdasági érdekköröknek. Ez a rossz gazdasági helyzetnek köszönhetően hitelekben és a különböző energetikai nagyvállalatok privatizációjában nyilvánult meg. Ráadásul az „új” Oroszországnak – lásd az első csecsen háború vagy az újonnan létrejött gazdasági oligarchák belharcai – meg kellett küzdenie a különböző belső konfliktusokkal is.
„Egy ilyen kaotikus évtized után nem csoda, hogy az orosz nép vágyott egy olyan Oroszországra, mely politikailag stabil lábakon áll és nem függ a különböző, főleg külföldi politikai és gazdasági érdekköröktől”
Erre a vágyódásra történelmük ismeretében, amely valljuk be, többek között a birodalmiság eszméjében gyökeredzik, jó okuk volt. Úgy látszik, hogy a XXI. században, a Vlagyimir Putyin által fémjelzett és kiépített koncepció erre a fenti identitásbéli válságra megoldást talált volna. Ugyanis azzal, hogy megszilárdította az orosz gazdaságot, ezáltal stabilizálva és biztosítva a társadalom egzisztenciális helyzetét, Oroszország – igaz most gazdasági, nem pedig katonai értelemben – ismét a nagyvilág felé kezdett orientálódni. Mondhatjuk, hogy a kölcsönös együttműködésen alapuló külpolitikát tette prioritássá. Ez Európában határozottan a 2000-es évek közepétől kezdett a pragmatizmus szintjére lépni, mely – lásd német-orosz gazdasági együttműködés vagy eurázsiai együttműködés – a 2010-es években egy eurázsiai konjunktúrában csúcsosodott ki.
„Azzal, hogy Oroszország a gazdasági együttműködés útját választotta az európai kontinens irányába, ugyanúgy őrzi a birodalmiság eszméjét, azt azonban a nyersanyag erőforrásainak konstruktív és az abból származó gazdasági előnyeinek felhasználásával, értékesítésével teszi/tette”
Ennek a fajta koncepciónak a lényegét és pozitívumait az orosz nép is érzékeli és megértve az elmúlt évszázadok történelmét, ki is tartanak, egyben határozottan kiállnak e modern Oroszországot jellemző és fenntartó konstrukció mellett. Ezzel párhuzamosan, hogy Oroszország újra világpolitikai tényező lett, a birodalmiság érzése is felerősödött.
Ezt a gondolatiságot megőrizve érdemes vizsgálnunk a 2020-as évek eseményeit, és minden jövőbeni történést Oroszországgal kapcsolatban. Ugyanis amikor évszázadokon keresztül több tucat külső és belső kihívás éri egy ilyen államot, akkor az a történelemből és hagyományaiból merítve folyamatosan azon fog munkálkodni, hogy megőrizze és stabilizálja azt a helyzetet, amely egzisztenciájának fenntartását szolgálja.
„Az orosz-ukrán háború tehát ebből aspektusból is felvázolható”
Ha ezt – természetesen nem elfeledve a történelmi múltat – európaiként tényként elfogadjuk, akkor újra, könnyebben megtalálhatnánk azt a pragmatikus hangot az orosz néppel, mely az elmúlt évtizedekben mind a két fél számára előnyös világpolitikai helyzetet teremtett.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater