„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Később apám írni kezdett. 23 évesen Kosztolányi Dezső mutatta be a harmincas évek elején a Színházi élet hasábjai, és a nagypolgár, de irodalmi értékítéleteiben nem ezt tükröző Zilahy Lajos is közölte kisregényét a „Híd”-ban. Író lett, könyvei jelentek meg részben Püski Sándor érdemeként, ám a nyelvek valahogy elkerülték. Magyarán csak anyanyelvén, magyarul beszélt és írt. Édesanyám családi indíttatása révén karintiai származású mostohaanyja koránt sem szívderítő nevelése eredményeként valamit tudott németül.
„Az általános iskolában kerültem bele a nyelvtudás bűvkörébe”
Az oroszt az iskolapadban ismertem meg, ám apámhoz hasonlóan munkás életét könyvkötő segédként kezdő édesanyám bölcsessége az ötvenes évek végén beíratott egy német nyelvtanfolyamra. Kevesen hinnék, de az iskolásoknak szervezett oktatásnak a munkásművelődés erzsébeti fellegvára, a Csili munkásotthona adott helyett. S tanárunk egy hölgy volt, aki olyannyira nem illett bele a kor képébe. Mind a mai napig rejtély előttem, hogyan került Magyarországra. Svájci német volt, jólétben és kényelemben felnőtt. Először láttam hölgyet, aki minden órára más, színben tökéletesen passzoló öltözékben jelent meg. Zöld kosztüm, harisnya, cipő, kalap, táska, kesztyű, majd legközelebb ugyanez szürkében, barnában.
„Bár svájci volt, természetesen a Hochdeutsch-ot is beszélte”
Később, amikor a rendszerváltás első éveinek piszkos habján ki-ki utaztam mini üzletet szervezni Svájcba, megértettem, pontosabban nem értettem meg a dütsch nyelvet. Önálló vagy csupán a germán „deutsch” egyik dialektusa? Partnerünknek, Félixnek, ha földijével beszélgetett, egy kukkot sem fogtam fel beszédéből, de értetlen képem látva könnyedén és azonnal átkapcsolt a pedigrés irodalmi németre.
„A hölgy állítólag egy magyar mérnök asszonya volt. Milyen nagy szerelem hozhatta őt 1956 után Magyarországra, ma sem értem, de svájciasan pünktlich volt mindenben”
S ha szépen szerepeltünk, megajándékozott a svájci falinaptár – már lejárt – egy-egy színes képével az Alpokról, a havasi legelőkről, a Genfi-tó hamisítatlan szépségéről. Ezek hitelességét későbbi világjárásaim során saját szememmel is leellenőrizhettem, ám némelyik képét még ma is őrzöm a nyári konyha falán.
Azután jött az egy éves részképzés, mint orosz szakos bölcsészhallgató a távoli ősi orosz városban, Vlagyimirban, ahonnan asszonnyal tértem haza, aki hamarosan két gyermekem anyja lett. Belemerültem az irodalmi külügyérkedésbe.
„Fiatal írók küldöttségével Kolozsvárott jártam, ahol kellemes és nyílt eszmecserét folytattunk fiatal román írókkal, akik jól beszéltek franciául. Nem folytatom… nekünk tolmács kellett”
Délután éppen az International szállóban nézegettem az ágyamra kitett, ajándéknak frissen vásárolt jó minőségű pamut holmikat. Kopogtak.
Betódultak az ifjú magyar írók.
– Hol vetted ezeket?
– A Pálffy-palota mellett van egy áruház, ott az emeleten.
– Mi bementünk, de szóba sem álltak velünk – háborogva és egymás szavába vágva osztották meg velem felháborodásukat.
– Gyertek velem, de csitt, egy szót se szóljatok.
Bevonulunk a rettenetes kocka épületbe – legutóbb egy éve jártam ott, most már nem rontja a tér képét. Felmentünk az emeletre, ahol egy dundi, bájos, kerekarcú román parasztlányka állt a pultnál.
A lehető legkedvesebb mosolyommal odaléptem hozzá és megkérdeztem:
– Do You speak English?
– Értetlen és ijedt pillantás volt a válasz.
– Sprechen Sie Deutsch bischen?
Az értetlenség enyhe pírja futott végig a leányzó bájos arcán.
– Parlez-vous français?
Az enyhe pír a röstellkedés erősebb pirosába váltott át.
– Хоть по-русски говорите?
Itt már végigfutott bájos arcocskáján a szégyenérzet vöröse.
Én ekkor karom széttárva a színpadiasan hátra fordultam és a lehető legkedvesebb és őszinte hangnemben s így szóltam társaimhoz.
– Mit tegyek, itt ez a bűbájos teremtés és képtelen vagyok vele megértetni magam.
Ekkor a leányka szégyenlősen megszólalt:
– Beszél nyugodt magyar, értem…
„Ekkor értettem meg nemcsak a nyelvtudás hasznát, de a nyelv nem tudás történelmi beidegzettségeit”
Ettől kezdve gyermekeimmel akár a szlovák hegyekben síeltem, akár a horvát tengerparton süttettük magunkat, vagy éppen az erdélyi hegyekben barangoltunk, soha nem volt gondunk a nyelvvel. Ha a világnyelvek bármelyikén úgy-ahogy megértettük magunkat, célunk elértük, ám a legtöbb esetben a szégyen leple lehullott, s felajánlották az ismert és használt magyart. A lényeg a megértés. Ami tekintettel kell, hogy legyen az érzékenységre.
Gyermekeim az iskolapadot koptatták. S természetesen előbb két, majd többnyelvűek lettek. Már az iskolapadból.
Csibészesen életrevaló lányom, Katalin sajátosan győzött meg a nyelvtudás gyakorlati hasznosságáról. Ötödikben tanárnője kijavította első házi feladatát – hibát hibára halmozva benne. Galamblelkű asszonyom, aki ekkor már főiskolán tanította anyanyelvét és elvégezte a Puskin Tanári Továbbképző kurzust is, a hibákra udvariasan rámutatva, kézzel írott levélben megkérte a tanárnőt, hadd javítsa ő a lánya házi feladatait. Mi több, kézírása, hetvenöt fokos dőlésszöggel vitathatatlanul igazolta makulátlan orosz gyökereit.
„Az iskolai évek elszálltak, Katalin lányom a popzene egyik lelkes híve lett, s az általános iskolai ballagáson láttam, a lányos komiszkodásokban is hangadó. Iskolatársnői kacagva sugdolóztak a hátam mögött, majd letámadtak”
– Iván bácsi, nem tudja?
– Mit kellene tudnom?
– Hát hogy Katalin négy éven keresztül orosz helyett mozizott, randizott, fagyizott.
– Hogyan?
– Fel volt mentve az orosz órák látogatása alól.
„A „tetemre hívás” elmaradt, miután a jeles mindig biztosítva volt, és Katalin később gimnazistaként akadály leverése nélkül letette a felsőfokú orosz nyelvvizsgát. S letette az angolt is, ugyancsak gimnazistaként”
Igaz, érettségi bizonyítványát sohasem láttam, Karinthy „Így irtok tik”-jét követve állandóan javították a gimnázium kapuját, nem lehetett bemenni, a postán elkallódott a küldemény. Majd két diplomát szerzett. Később az Egyesült Királyságban egy multinál futott be logisztikusként karriert és most londoni kertvárosi otthonában neveli egyszerre négy nyelven két ördögfióka fiát. Angol, magyar, orosz és – török származású brit állampolgár ura után – török nyelv kavarog a lakásban.
„Anna húga sajnos már abba a korosztályba esett bele, amelyiket nem tanítottak oroszra, így anyanyelvi szinten beszéli, és tárgyalásokon is használja anyja nyelvét, de írni nem igazán tud rajta”
Viszont az ötödiktől tanult németet, s a szobájába betett 17 kilós hordozható szovjet Sziljalisz színes tévé, illetve a kábéltévé hálózat csatornáin a Sat és RTL műsorainak köszönhetően is felsőfokon elsajátította Goethe nyelvét. Majd amikor édesanyja kiment Németországba dolgozni – ki akart oroszt tanulni nálunk – többszöri hosszabb kint tartózkodás segítségével a németet is anyanyelvévé tette. Utána az angol felsőfokú elsajátítása, majd az angol nyelvű jogi diploma megszerzése már nem okozott gondot számára. Most két fiúgyermekének nevelése mellett a francia és a spanyol nyelvvel birkózik és használja is elsajátított nyelveit munkájában.
„A rendszerváltás országépítő és szépítő viharában a többé-kevésbé eredményes kulturális intézményrendszer – hulljon a férgese – összeomlott, ám időközben megszerzett angol nyelvtudásommal elég jó hatásfokon tanítottam nyírségi parasztgyerekeket a vámiskolán, majd a P.E.N. Club következett, végül kikötöttem a sajtóban a hazai törvényhozásnál”
Később össze-vissza ingáztam uniós intézmények között, végül éveket töltöttem Brüsszelben. Az angollal mindenütt elboldogultam, ahogy a török takarítónő az Európai Parlament épületében, brüsszeli szomszédom a kameruni computer szerelő, vagy a pakisztáni fűszeres a lakásom alatt. De ugyanígy beszéltem az algériai cipésszel és a lengyel vízvezeték szerelővel (utóbbi fogékonyabb volt az oroszra), az afgán internetes bolt tulajdonosával (ő is jól beszélt oroszul a 8 elvtársi segítségben eltelt év hatására).
„És derűsen hittem abban, hogy a rendszerváltás, az EU-tagság elhozza majd a magyar többnyelvűség dicső korszakát. Mekkorát tévedtem”
Hazatértem s miután abban a szerencsében volt részem, hogy némi nyugdíjat Belgiumból is kapok, apró igazolásra volt szükségem a Budapesttől északra levő turistaparadicsomnak kikiáltott városka tanácsától, ahová költöztem, s ahol száznál is több köztisztviselő szorgoskodik. Miután a belga nyugdíjintézet nem rendelkezik a magyar mortalitási adatokkal, minden év végén a helyi hatóságnak kell igazolnia, hogy élek. Ezt egy minimalizált nyelvi készséget igénylő űrlapon lehet megtenni. Két mondat van rajta, utánuk két négyzet, amit be kell ikszelni. Herr Földeák lebt. Ja – Nein. Mr. Földeák is alive. Yes-No.
„Az önkormányzatban nem volt egyetlen tisztviselő, aki vállalta volna a felelősséget, hogy ily egyszerű formában igazolja, még élek. Ugyanez történt a rendőrségen is. El kellett mennem és huszonnégy ezer forintért le kellet fordíttatnom a levelet”
Naivan azt hittem, hogy amikor az igazolást megteszik és iktatják, a fordítást megőrizve az irattárban máskor is felhasználhatom. Tévedtem, a következő évben ismét elküldtek hivatalos fordításért. Szerencsémre a szövegben volt egy kitétel, hogy a belga külképviselet is igazolhatja, hogy még nem haláloztam el. Feltehetően nyelvtudással nem rendelkező távoli afrikai, ázsiai országokban élők számára hagyták ezt a kiskaput. A konzulasszony respektálva fizikai jelenlétemet, kedvesen igazolta, hogy még életben vagyok, de csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy akkor immár hét éves EU-tagságunk elegendő lehetett volna, hogy a közhivatalokban legalább egy ember tudjon angolul. Ezután a „belga kapcsolatot” már nem mertem használni.
„A következő évben szerencsém volt”
Tahitótfaluba a hegyoldalba költöztem, s a helyi önkormányzat jogi osztályának vezetője, látván elszontyolodásomat, történetemen nagyot nevetve kiállította az igazolást, s ezt teszi azóta minden esztendőben, Az önkormányzat munkájának elismeréseként kötelességemnek éreztem, hogy minden szavazáskor, mint a szavazatszedő társadalmi bizottság tagja, őrködjek a procedúra törvényes voltán. Nem sok dolgom volt, minden ment, mint a karikacsapás. A szavazásban is derekasan helytállak az önkormányzat kedves, a szavazás napján minden földi jóval ellátó dolgozói – többnyire fiatal asszonyok.
„Begubózva hegyoldali alkotói magányomba azt hittem, hogy a világ rendje – már ami a nyelvtudást illeti – helyreállt. És akkor jött a hideg zuhany”
Miután a brit királynő alattvalói egy nagy félreértés vagy túltengő birodalmi dicsőség révületében kikászálódtak az unióból, Londonban élő lányom családjának, hogy évente többször is utazhasson, megbízható állampolgárság kellett, uniós. Vagyis magyar, amibe a mama beleszületett, s amit megőrzött. Beszerzése a gyerekek részére azt hittük pofonegyszerű. Dehogy, rémálom. Kettős állampolgárságú lányom elküldte gyermekei születési, és az ő házassági anyakönyvi kivonatát. Előzetes telefonálás után ezeknek is el kellett készíttetni a hiteles fordítását. A 16 éves EU-s tagság sem volt elég, hogy egy magyar köztisztviselő egy nagy hivatalban tudja, mi az Certificate of Birth, Date, Place of Birth, Name (alapfokú nyelvvizsga). 43 ezer forintba fájt az ügylet.
Még komikusabb, hogy a fordítást felvevő munkatárs, neheztelésemre, hogy 30 év sem volt elég hazámnak egy világnyelv meghonosítására, azt felelte „Miért, Londonban tudnak magyarul…”
„Ezt a választ egy fordító iroda dolgozója adta. Évek szorgos munkájának gyümölcse beért… Nyelvtudásban társadalmi méretekben a béke ülepe alatt vagyunk”
A közelmúltban 110 ezer diplomát adtak ki nyelvvizsga nélkül és még büszkék is vagyunk rá. Az értelmiség mindig a nemzet kovásza volt, de ezek az újsütetű intellektuelek nem fogják világnyelveken kibővíteni a magyar közmédia híreit. Sem szakmai képzettségük gazdagítani.
Pedig a rendszerváltás bajnokai mind rendelkeztek nyelvtudással. Sokan közülük a legjobb nyugat-európai egyetemeken szerezték. Nekik jó volt a nyelvismeret. Igyekezetüket, hogy elhozzák nekünk a Kánaán földjét, ugye nem vonhatom kétségbe? De hogy is van ez? A plebsz – költőnk szebb szavaival – „a nép, az istenadta nép” maradjon csak kuka és írástudatlan más nyelven. Minek nekünk nyelvismeret? Egyébként is, a hivatalos sajtó ezt harsogja:
„Magyarország a példa, mi vagyunk a pántlika a világ kalapján”
Anton Pavlovics Csehov sajnos már nem írhat novellát a nyelvtanulás ártalmasságáról. Minden bizonnyal jobbat írna.
Mellesleg, ki is ez az Anton Csehov?
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
