//Olvadó belarusz szuverenitás
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Alekszandr Lukasenko belarusz elnök találkozója Minszkben 2020. november 26-án #moszkvater

Olvadó belarusz szuverenitás

MEGOSZTÁS

A tiltakozásokat Vilniusból és Varsóból vezénylő ellenzéki jelölt minden megállapodást felülvizsgálna, és lazítaná a kapcsolatokat Oroszországgal. Szvetlana Tyihanovszkaja szavaiból kiderül – amit idáig is tudtunk -, hogy hatalomra kerülve nyugatos fordulatot venne Belarusz. Már, ha tud…

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Alekszandr Lukasenko belarusz elnök találkozója Minszkben 2020. november 26-án #moszkvater
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és Alekszandr Lukasenko belarusz elnök találkozója Minszkben 2020. november 26-án
Fotó:EUROPRESS/Viktor Tolochko/POOL

Meghívta a beiktatására Joe Biden Szvetlana Tyihanovszkaját. Joe Biden győzelmét addigra elfogadja Amerika és a világ is, míg Szvetlana Tyihanovszkaja nagy eséllyel január 20-án is csak vágyik az elnökségre. A meghívás azonban azt hivatott megerősíteni, hogy a Nyugat szemében Tyihanovszkaja a belarusz elnökválasztás győztese. Pedig abból, hogy Alekszandr Lukasenko csalt, és nem kapott 80 százalékot, még egyáltalán nem következik automatikusan az ellenzéki jelölt győzelme. A demokrácia zászlóvivőit ez esetben persze ez nem igazán érdekli.

„A kételyek nem illenek bele a geopolitikai képbe. Hiszen, mint mindig, a posztszovjet választások amerikai megítélésekor nem is igazán a demokratikus értékek, hanem a geopolitikai érdekek – Oroszország feltartóztatása – számítanak”

Biden már a kampányban is egyértelműsítette, hogy győzelme esetén ezt az érdeket Donald Trumpnál határozottabban fogja érvényesíteni. Nem, mintha az elmúlt négy évben ne folytatódott volna Oroszország kiszorítása, most azonban már nincs helye a megengedőbb retorikának sem. Amerika a demokrácia védelmezőjének jelmezében újra visszatér a „világ csendőrének” jól bevált szerepéhez.

„Ennek jegyében kifogásolta Biden azt is, hogy a Trump adminisztráció nem volt elég határozott Lukasenko rezsimjével szemben. Meg is ígérte, hogy győzelme esetén megszigorítja a belarusz vezetéssel szembeni szankciókat”

Érzi az új idők szelét a Vilniusból és Varsóból „elnökösködő” Tyihanovszkaja is. Hónapokon át próbálták meggyőzni a világot arról, hogy a belarusz ellenzéket csakis a demokrácia érdekli, tiltakozásuknak semmilyen oroszellenes éle nincs és hatalomra jutásuk esetén továbbra is jó viszonyt ápolnának Moszkvával. Nem is mondhattak mást, hiszen a belarusz társadalom nem oroszellenes. Sőt! Csakhogy az ellenzék külföldi védnökei azok, érdekük pedig nem csupán az autoriter Lukasenko elmozdítása, hanem főképp az ország eltávolodása Moszkvától. Eleget hallhatta ezt Tyihanovszkaja az elmúlt hónapokban a nyugati vezetőktől, és a napokban ki is bújt a szög a zsákból.

„A Minszkbe látogató Szergej Lavrovot „üdvözölve” Telegram csatornáján sietett közölni, hogy hatalomra jutva annulálnak mindenféle megállapodást Oroszországgal”

Pedig Lukasenkóra az elmúlt években lehetett mondani bármit, csak azt nem, hogy lefeküdt volna Moszkvának. Bármilyen paradox is, de hintapolitikájával, vagy hivatalosan többvektorú politizálásával az elnök határozottabban védelmezte az ország szuverenitását, mint azt teszi a választások óta az ellenzék. Más kérdés, hogy éppen az augusztus óta kialakult patthelyzet jelentősen beszűkítette Lukasenko mozgásterét, amelyet a szuverenitás melletti kiállás is megsínylett.

„Belaruszt ugyanis éppen az elmúlt hónapokban történtek lökik Moszkva karjába”

Lukasenko ugyan továbbra is próbálkozik a többvektorú politikával, ám kevesebb sikerrel. A Nyugat felé ugyanis a szankciók és a fenyegetések zárják le az utat, ráadásul egy az Európai Unióval hűvös viszonyt ápoló Belarusz Peking érdekeit sem igazán szolgálja.  Marad tehát Moszkva, amelynek elemi biztonsági érdeke, hogy nyugati szomszédja ne fordítson neki hátat, az érdekszférájában maradjon. Ezért aztán miközben Minszk viszonylagos visszafogottsággal figyeli a nyugati – elsősorban lengyel – aktivitást Belarusz körül, és messze nem csak körül, az orosz külügyminiszter nyíltan megvádolta a Nyugatot azzal, hogy „színes forradalmat” kreál és beavatkozik az ország belügyeibe.

„Ezek a szavak azonban nemcsak a Nyugatnak, de Minszknek is szólnak, azt üzenve, hogy vége a kettős játéknak, és lám, a belarusz elnök nem hitt Moszkvának, de hiába kacsingatott nyugat felé, már csak Oroszországra számíthat”

S Lavrov – a tiltakozók nagy örömére – bizonyára átadta a belarusz elnöknek Vlagyimir Putyin üzenetét is, emlékeztetve Lukasenkót az alkotmányreform kapcsán tett ígéretére. Moszkvának ugyanis érdeke, hogy Belarusz ne forduljon el nyugatra, ám ennek garanciája már egyre kevésbé Alekszandr Lukasenko. Így aztán a változatlanság, a rendszer megreformálásának lassítása már Moszkvának sem okvetlen érdeke. Ezáltal Lukasenko sem nagyon szabotálhatja el az alkotmány reformját, a rendszer újraindítását.

„Minden jel arra mutat tehát, hogy Belarusz marad Oroszország nyugati hídfőállása”

De ez nemcsak az orosz biztonságpolitikai érdekekből fakad, hanem a gazdasági kötődésekből is. Bármilyen hatalomnak tudomásul kell vennie Belaruszban, hogy az ország az idei év első felében például külkereskedelmének 48,5 százalékát Oroszországgal bonyolította, az egész Eurázsiai Gazdasági Közösséggel részesedése (50,2 százalék), de még az egész FÁK térségé ( 59,2 százalék) is alig több. Az úgynevezett kollektív Nyugat (EU, Egyesült Államok, Nagy-Britannia) részesedése mindössze 18, míg Kínáé – amelyhez Lukasenko fűz nagy reményeket Moszkva ellensúlyozására – 7, Indiáé 1,4, Törökországé pedig 1,3 százalék.

Ezek a számok egyértelműsítik, hogy melyik a belarusz külpolitika irányának fő vektora, és ezt Lukasenko hatalmát megdönteni akarók sem hagyhatják figyelmen kívül. Még Tyihanovszkaja sem, aki annulálhat mindenféle megállapodást Oroszországgal – már ha egyáltalán hatalomra jut -, de akkor Ukrajna sorsára jut. Az országot kifosztják, és még idővel megdicsőül Lukasenko többvektorú politizálása is. Mert a szuverenitásból aztán nem marad semmi!

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.