„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Kovács Eleonóra írása a #moszkvater.com számára
„Az 1991 után születettek közül is számos zongoraművész gyarapítja az orosz iskola hírét, így például az 1991-ben született Danyiil Trifonov, aki szintén megnyerte a Csajkovszkij versenyt”
Fotó:Wikipédia/Steven Pisano
Ebben a sorozatban 26 pianista életéről olvashattak, ebből hét hölgyről, és szándékaink szerint a művészek emberi vonásait is bemutatva. Néhányan nem akarják azt, hogy életükről bármi is kiderüljön, nem posztolnak – a ma élők – a legnagyobb közösségi oldalakon. Sőt, interjút sem adnak, ha pedig mégis, azt nem szívesen teszik. Van közöttük olyan, aki nem házasodott meg, de olyan is, aki valószínűleg csak névházasságot kötött. A nem is oly régmúltban a bizonyosszexuális irányultságot ugyanis büntették. Botrányba keveredett művészekről is olvashattak másutt, egyiküket például pedofíliával vádolták, de felmentették.
„Egy tanár fontos szerepet játszik a leendő művész életében. Biztatja, praktikus tanácsokat ad, később követi a zenész karrierjét. Több olyan nevet is találunk az írásokban, akik a koncertezés mellett tanítanak is”
A tanítási módszer hagyományozódik, a kifejezésmód, a billentés és számos más jelenség sikeres átadása is valószínűleg a siker oka. Szinte mindenki a Csajkovszkij konzervatóriumban tanult, maga az intézmény világhírű, így külföldről is érkeznek szép számmal a növendékek.
„Az írások kapcsán bepillanthattak a zenei versenyekbe, talán a legnagyobb rangú a Csajkovszkijról és az Erzsébet királynőről elnevezett verseny”
Egy zenei megmérettetés rendkívül megterhelő. Nemcsak a fizikai része, hanem a lelki oldala is. Már egészen fiatalon kell kezdeni a muzsikálást, számos dologról lemondva, majd a koncertezés sem a legideálisabb létezési mód, a családi élet pedig szinte csak pillanatokra működhet.
Különösen izgalmas esemény lehetett, amikor az amerikai van Cliburnnek ítélték az 1958-as nemzetközi Csajkovszkij verseny első díját. Ne felejtsük el, hogy ez a hidegháború időszakára esett, ráadásul szokás szerint mindenki orosz, de legalábbis valamelyik szocialista országból érkezett nyertest várt. Van Cliburn 1987-ben Reagan és Gorbacsov Fehér házban tartott találkozóján is játszott.
„Csak zárójelben néhány név a Csajkovszkij verseny magyar nyerteseiről. Mező László csellista 1962-ben lett 4., Kovács Eszter 1970-ben énekesként az 5., Schiff András 1974-ben 5., Várdai István csellista 2007-ben 3., Fülei Balázs zongorista ugyanebben az évben különdíjas lett”
A bemutatott művészek közül szinte kivétel nélkül mindegyikük koncertezett Magyarországon. Sokan közülük ráadásul visszajáró, ünnepelt vendégnek számítottak a hazai pódiumokon. A magyar közönség kifejezetten rajongott az orosz zongoraiskola képviselőiért, és ez a szoros kapcsolat a mai napig él. A legfontosabb magyarországi kötődéseket és történelmi fellépéseket érdemes kiemelni. Anton Rubinstejn a 19. században többször is járt Budapesten, és szoros barátságot ápolt Liszt Ferenccel. Szergej Rahmanyinov 1912-ben a budapesti Vigadóban adott felejthetetlen, zajos sikerű koncertet, s a közönség nemcsak a játékát, de legendásan nagy kezét is megcsodálhatta. Vlagyimir Horovic is koncertezett Magyarországon. A világhírű zongoraművész az 1920-as és 1930-as évekbeli európai turnéi során többször is fellépett Budapesten, nevezetesen a Pesti Vigadó hangversenytermében. Szintén hallhatta a korabeli közönség Oszip Gabrilovicsot, aki 1929. április 25-én a Pesti Vigadóban lépett fel a Budapesti Filharmonikus Társaság Brahms-estjén, ahol karmesterként és zongoristaként is közreműködött Dohnányi Ernővel együtt.
„A szovjet éra legendái közül Szvjatoszlav Richternek valóságos kultusza volt Magyarországon”
1954 és 1993 között több tucat alkalommal lépett fel nálunk, nemcsak Budapesten, de vidéki városokban, így például Győrben és Pécsett is. Imádta a magyar közönséget, sokszor bejelentés nélkül, szinte inkognitóban érkezett koncertezni. Magyarországi koncertjeiből egy hatalmas, a Budapest Music Center (BMC) gondozásában megjelent, Diapason d’Or (Arany hangvilla-díj) díjjal kitüntetett lemezsorozatról hallhatjuk művészetét. Emil Gilelsz Richterhez hasonlóan a Zeneakadémia ünnepelt sztárja volt, zseniális szólóesteket és zenekari koncerteket adott Budapesten. Vlagyimir Szofronyickij és Marija Jugyina rendkívül ritkán hagyta el a Szovjetuniót, de a keleti blokkon belül Magyarországra eljutottak, és fellépéseikkel meggyőzték a hazai szakmát és a közönséget mély intellektusukkal. Lazar Berman rendszeres vendég volt a hazai koncerttermekben, ahol monumentális Liszt- és Csajkovszkij-értelmezéseivel nyűgözte le a közönséget, mi több, 3. helyezett lett a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen. Vlagyimir Askenazi is fellépett nálunk. Virszaladze, Posztnyikova és Leonszkaja – hogy a hölgykoszorút említsük – szintén adott hangversenyt.
„A jelenkor és a közelmúlt sztárjai közül Grigorij Szokolov az egyik leghűségesebb visszajáró művész”
A Zongora – Jakobi Koncertek sorozat keretében szinte minden évben ad egy teljesen teltházas, hipnotikus szólóestet. A magyar közönség számára az ő tavaszi koncertjei ünnepnek számítanak. Jevgenyij Kiszin még csodagyerekként járt nálunk, később pedig felnőtt világklasszisként is többször megtöltötte a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét. Egyik emlékezetes budapesti szólóestjét Cziffra György emlékének ajánlotta. Arkagyij Volodosz a modern zongorázás másik fenoménja, aki szintén rendszeresen visszatérő vendég a Müpa Budapest pódiumán, elképesztő átirataival és finom billentéskultúrájával megbabonázva a közönséget. A bemutatottak közül egyedül Szkrjabin nem adott koncertet Magyarországon.
„Szintén van magyar rajongótábora a karmester-zeneszerző-zongoraművész Mihail Pletnyovnak. Évente többször jár hazánkban az utóbbi néhány évben, mindig nagy sikert aratva. Két művének ősbemutatóját is Budapesten tartotta”
Az utolsó írásban bemutatott művészek közül kivétel nélkül mindenki adott koncertet. Miért érdekes ez? A szovjet érában tulajdonképpen természetes volt egyfajta kulturális „csere”. Azonban a Szovjetunió felbomlása után, és a művészek emigrációja miatt azt várhattuk, hogy kevésbé kívánatos helyszín lesz Magyarország. De ahogy olvashatták, nem így történt. Nem lehet tudni, hogy milyen gázsiért jönnek a zongoristák hozzánk, vajon ugyanazt az árat kéri az impresszárió, mint amit a tehetősebb országokban?
A női zenészek – legalábbis a világhírig eljutók – száma jóval alacsonyabb, mint férfi kollégáiké. Még a női hangszernek tartott hárfa vagy fuvola megszólaltatói is inkább férfiak. Karmester hölgyek – egy-két kivételtől eltekintve – csak az utóbbi évtizedekben állhatnak dobogóra. Az orosz zongorista hölgyek száma sem annyi, mint a férfiaké. És nem azért, mert gyakran nagy erő kell egy-egy akkord leütéséhez, nagy kézzel. Reméljük, hogy az arány erősödni fog a nők elismertsége felé.
„Izgalmas az emigráció kérdése is”
Míg a szovjet érában, és előtte szinte lehetetlen volt külföldre költözni, addig az 1980-as, 1990-es években elindult az a tendencia, hogy külföldre teszik székhelyüket a művészek. A kettős állampolgárságúak mellett persze olyan zongoristák is vannak, akik csak orosz állampolgárok, Oroszországban élnek.
„Az 1991 után születettek közül is számos zongoraművész gyarapítja az orosz iskola hírét”
Így például az 1991-ben született Danyiil Trifonov, aki szintén megnyerte a Csajkovszkij versenyt, sőt az 1. díj mellett a nagydíjat is megkapta. Nagy karrier áll a 2011-ben született Alekszandr Malofejev előtt is. Mindketten koncerteztek nálunk.
Számos zongoristát említhetnénk még, akikről nem olvashatnak a négy előző írásban. Mindenesetre hallgassák a zongoristákat, hiszen egytől egyik remek előadók, zenészek. És a játszott műveket is érdemes nyitott füllel-szívvel hallgatni.
(A sorozat előző részeit itt, itt, itt és itt olvashatják.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater