Muszorgszkij születésének kerek évfordulóján izgalmas kiállítás csalogatott minket az Orosz Kulturális Központba az Orosz Zenei Fesztivál keretében zajló koncertek előtt-után-közben. Az ígéretes felvezetés ellenére azonban ez a bemutató közel sem volt méltó a fesztivál zenei programjaihoz.

Bóka Gábor írása a #moszkvater számára

Az orosz muzsika kedvelői idén két fontos jubileumot is számon tartanak. Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij 180, Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov pedig 175 éve látta meg a napvilágot – s bár egyik sem a klasszikus értelemben vett kerek évforduló, arra mindenképpen alkalmasak, hogy egy kicsit nagyobb figyelem összpontosuljon a nevezett alkotókra.

„Ez főleg Rimszkij-Korszakov esetében bizonyulhat hiánypótlónak, hiszen az orosz Ötök e kiemelkedően tehetséges, számos műfajban mennyiségileg és minőségileg egyaránt jelentős életművet hátrahagyó alkotóját a magyar közönség leginkább csak a Seherezádé című szimfonikus szvitről ismeri”

Az Orosz Zenei Fesztivál idén egy dalesttel próbálta enyhíteni a hiányokat. Fokanov Anatolij reprezentatív válogatást mutatott be Rimszkij-Korszakov dalterméséből – remélhetőleg inspirációt nyújtva ezzel más énekeseknek is, hogy bátran válogassanak e figyelemre méltó kincseket rejtő repertoárból.

Jobban áll a helyzet Muszorgszkijjal, akinek életművében mifelénk is megkerülhetetlen slágerek is akadnak. Elvégre ki ne ismerné az Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményt és az Egy kiállítás képei című zongoraciklust (még ha az utóbbi elsősorban Maurice Ravel nagyzenekari hangszerelésében is)? De ha nem csak e kifejezetten nagy népszerűségnek örvendő, gyakran játszott darabokra gondolunk, akkor is elmondható, hogy Muszorgszkij ismert zeneszerző – A Halál dalai és táncai című dalciklus is időről időre felhangzik koncerttermeinkben.

„Néhány évtizeddel ezelőtt még a két nagy opera, a Borisz Godunov és a Hovanscsina is rendszeresen szerepelt a Magyar Állami Operaház repertoárján. Igaz, e tekintetben sajnos negatív változás állt be az elmúlt évtizedekben”

A Boriszt 2001-ben, a Hovanscsinát még régebben, 1990-ben játszották utoljára az Andrássy úti épületben. Mindkettőt Rimszkij-Korszakov hangszerelésében, némileg árnyalva ezzel a fiatalabb pályatárs ismeretlenségével kapcsolatos iménti megállapításainkat. Más változatban láthatta viszont a közönség idén tavasszal a Budapesti Tavaszi Fesztivál sajnos csak egyetlen előadásra szóló Hovanscsina-bemutatóját a Müpában. A művet évtizedes kutatómunkát követően Bojti János egészítette ki és hangszerelte meg – szakítva Rimszkij-Korszakov átírásaival, Muszorgszkij stílusához jobban alkalmazkodó kiegészítésekkel és hangszerelésben.

„Ez utóbbi bemutató szerencsére ismét ráirányította a budapesti közönség figyelmét Muszorgszkij operaszerzői munkásságára”

Hogy ez mikor segíti vissza az Operaház repertoárjára műveit, az persze kérdéses. Az azonban örömteli, hogy az Orosz Zenei Fesztivál (mely méreteinél fogva nem vállalkozhatott egy teljes Muszorgszkij-opera bemutatására) egy izgalmasnak ígérkező kiállítással próbálta bővíteni az e tárgykörben meglévő ismereteinket. A vállalás nem kicsi – hiszen a Borisz és a Hovanscsina mellett a befejezetlen Szorocsinci vásár, Szalambó és Háztűznéző című darabok tényleg csak a kutatók számára ismertek (még akkor is, ha A szorocsinci vásárt 1949-ben bemutatta az Operaház, méghozzá Klemperer vezényletével – ám a produkció sajnos csak három előadást ért meg). Ezekről a művekről minden információmorzsa érdekes lehet – hát még, ha valóban eredeti dokumentumokat is módunkban áll tanulmányozni. Leveleket, kéziratokat, plakátokat – mint a kiállítás előzetes beharangozói tudtunkra adták.

„Legyünk őszinték, reálisan nézve sejthettük, hogy az eredeti dokumentumok nem eredeti formájukban érkeznek majd Budapestre”

Magyarán, hogy Muszorgszkij-kéziratok helyett csak fotómásolatokat láthatunk majd. Ez idáig rendben is volna, a különleges értékeket kiemelten kell óvni. Mikor azonban az egyik koncert előtt megtaláltam a kiállítást az Orosz Kulturális Központ egyik termében, többször is hitetlenkedve szaladtam körbe – valóban csak ennyi lenne az egész? Rendben, nincsenek kéziratok, de hol vannak Fjodor Saljapin és Irina Arhipova megígért jelmezei – melyek minden operarajongó szívét megdobogtatják? Nos – kell-e mondanom, hogy ezeket is fényképeken találtam meg – méghozzá nem is különösebben nagy méretben, épphogy csak észrevehetően, egy-egy opera történetének illusztrációjaként?

Tagadhatatlan csalódottságomat enyhíthette volna, ha az eredeti kiállítási anyag hiánya ellenére a szövegek informatívak, fontos és érdekes ismertetéseket, adatokat tartalmaznak. Meglehet, hogy az orosz nyelvű szöveg ilyen volt – a magyar változat azonban semmi esetre sem. Ha nem magyar anyanyelvű fordító alkot magyar szöveget, akkor az a legkevesebb, hogy munkáját egy anyanyelvi lektor ellenőrzi. Hogy ez ezúttal elmaradt, az végzetes következményekkel járt, a szöveg ugyanis olykor a legalapvetőbb információk tekintetében is érthetetlennek bizonyult. S akkor még nem beszéltünk a nyomda ördögéről, mely a magyar nyelvű szövegbe szinte minden táblán hosszú, néha egész sorokon átívelő cirill betűs szakaszokat ékelt – nem idézetként, hanem bizony magyar nyelven, csak éppen újszerű helyesírással.

„Az ilyesfajta hibák kirívóan nagy száma sajnos kérdésessé tette, hogy e kiállítást ellenőrizte-e valaki érdemben, mielőtt a közönség elé tárta volna”

Mivel e legjobb esetben is csak felemásnak nevezhető anyagot nem kisebb jelentőségű intézmény, mint az Orosz Nemzeti Zenei Múzeum prezentálta nekünk, kétszeresen is keserű a szánk íze. Ha az ő hibájukból lett a kiállítás olyan, amilyen, akkor sajnálhatjuk, hogy nem tartottak minket érdemesnek az igényesebb kivitelezésre. Ha viszont a magyar fél követte el e számos hibát, akkor azon bánkódhatunk, hogy miért nem megfelelő szakembereket kértek fel az anyag színvonalas magyarítására és tálalására. Akárhogy is, e kiállítás egésze disszonáns akkordként kísérte végig az egyébként oly sok szép élményt nyújtó második Orosz Zenei Fesztivált.