Működik-e még a nukleáris elrettentés?

A NATO keleti szárnyának látványos erősítésére válaszul Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy Oroszország taktikai atomfegyvereket állomásoztathat a szövetséges Belarusz területén. Az Egyesült Államokkal ellentétben Oroszország a Szovjetunió felbomlása után eddig nem telepített nukleáris ütőerőt a határain kívülre, így ezzel szintet lépne az elrettentésben. A Nyugat fenyegetésként, az eszkaláció újabb lépcsőfokaként értékeli a bejelentést. Tényleg egy atomháború előszobájában vagyunk már? Meddig lehet fokozni a nukleáris elrettentést? Működik-e egyáltalán ma még az úgynevezett MAD-doktrína, az elrettentés politikája? A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„A fenyegetések többsége verbális, Dmitrij Medvegyev nyilatkozatait például lassan már meg is szokhattuk”
Fotó:EUROPRESS/Mikhail Metzel/SPUTNIK/AFP

Moszkva júliusig taktikai nukleáris fegyvereket telepíthet Belarusz területére. Az orosz elnök erről egy március 26-án sugárzott televíziós interjúban beszélt. Mint Vlagyimir Putyin elmondta, július 1-ig minden szükséges infrastruktúra készen fog állni a telepítéshez. A belarusz légierő tíz repülőgépét már átalakították, és alkalmassá tették a fegyverek szállítására. Emellett a nukleáris képességű, rövid hatótávolságú Iszkander rakétarendszerek már állomásoznak az Ukrajnával, Oroszországgal, valamint a NATO-tag Lengyelországgal, Litvániával és Lettországgal határos országban. Putyin azt is elmondta, hogy Oroszország jövő hónapban megkezdi a belarusz katonai személyzet kiképzését a taktikai nukleáris fegyverek használatára.

„Mint az orosz elnök fogalmazott, a lépés tükrözi azt a régóta fennálló amerikai gyakorlatot, hogy a taktikai nukleáris fegyvereket a NATO-szövetségesek területén állomásoztatják. Ezzel egyúttal azt is kijelentette, hogy a telepítés nem sérti a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló úgynevezett atomsorompó-szerződést”

A még a Szovjetunió által aláírt, 1968-ban megszületett egyezmény egyértelműen kimondja, hogy egyetlen atomhatalom sem adhat át sem közvetlenül, sem közvetve senkinek nukleáris fegyvereket. Tárolni ugyanakkor lehet ilyen eszközöket az érintett országok határain kívül, amennyiben az ezek feletti ellenőrzést nem adják át. Moszkva tehát az amerikai gyakorlatot követi, hiszen Washington is kiképzett német és más személyzetet az eszközök háborús használatára, ám az arzenált továbbra is ő ellenőrzi.

Mindenek előtt azonban tisztázzuk, mik is azok a taktikai nukleáris fegyverek? A meghatározásról a szakemberek sokáig vitáztak, végül az általánosan elfogadott vélemény szerint ennek az 500 kilométeres hatótávolság alatti fegyvereket tekintik. Sajátossága még, hogy a robbanófej könnyen szállítható. Egyébként az 5500 kilométeres hatótávolság felett stratégiai atomfegyverekről beszélünk, az ez alattiakat nem stratégiainak nevezik, és ezen belül egy alkategória a taktikai atomfegyver. Némi leegyszerűsítéssel azt szokták mondani, hogy a taktikai atomfegyverek kis hatóerejűek és rövid hatótávolságúak, a stratégiai atomfegyverek pedig sokkal nagyobb hatóerővel bírnak, és a hatótávolságuk is nagyságrendekkel nagyobb.

„Olyan atomfegyverekről van szó, amelyek bevetése bizonyos taktikai célok elérését szolgálja a harctéren, és nem például az Egyesült Államok vagy Oroszország nagyvárosainak elpusztítását”

De mint például az izraeli biztonságpolitikai szakértő Robert C. Castel ennek kapcsán megjegyzi, a hadtörténelem során számos példa volt arra, hogy stratégiai fegyvereket vetettek be taktikai, és taktikai fegyvereket stratégiai célpontok ellen. A valódi különbség tehát nem az eszközök technikai paramétereiben, hanem a felhasználásuk módjában rejlik. Ezek a robbanófejek számos úton célba juttathatók. Így különböző rakétákkal, torpedókkal, bombákkal a tengerről, a szárazföldről és a levegőből, sőt akár egyszerűen oda is lehet őket szállítani a kívánt helyre, és felrobbantani.

Hogy a taktikai atomfegyverből melyik fél mekkora készlettel rendelkezik, azt homály fedi. Az azonban biztosan állítható, hogy Oroszország jóval többel, mint a NATO. Washingtoni becslések szerint körülbelül kétezer darab orosz taktikai robbanófejről lehet beszélni, ami mintegy tízszerese az amerikai készletnek.

„Ezt a szakértők alapvetően azzal magyarázzák, hogy az Egyesült Államok főként elrettentő eszközt lát a nukleáris fegyverekben, míg Oroszország a tüzérségének a kiterjesztését”

A hadrendben tartott taktikai amerikai robbanófejek mintegy fele, tehát legalább száz darab Európában van. Ezek a 0,3-tól egészen 170 kilotonnás hatóerőig terjednek, míg a szovjet, illetve orosz taktikai atomfegyverek hatóerejét a legtöbb erről szóló tanulmány az amerikaiakénál nagyobbra teszi. Csak összehasonlításképpen, a Hirosimára a második világháború végén, 1945-ben ledobott atombomba 15 kilotonnás volt. Az amerikai B61-es bombákat hat légi bázison tárolják Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Olaszországban és Törökországban.

Putyin elnök a Nyugattal fokozódó feszültség közepette tette bejelentését. Oroszország már néhány éve bejelentette, hogy a korszerűsített amerikai B61 harcászati atomfegyverek gyorsított felvonultatása az európai NATO-támaszpontokra alacsonyabbra teszi a nukleáris küszöböt, és ezzel Oroszország is számolni fog a katonai tervezésben. De Washington nukleáris fegyverekkel foglalkozó jelentése szerint az elmúlt években elkezdték növelni a nukleáris elrettentést F-35 gépekkel, B61-12 bombákkal és atomtöltettel felszerelt légi indítású robotrepülőgépekkel is.

„A kérdés tehát inkább úgy vetődik fel, hogy a Kreml miért csak most lépett, és nem korábban”

Bár az információs háború részeként a nyugati fősodor média most azt kommunikálja, hogy Moszkva eszkalálja a helyzetet, és nukleáris háborúval fenyeget, valójában azonban csak válaszol a nyugati provokációkra, a NATO lépéseire. Arra, hogy a NATO katonák tízezreivel és egyre több fegyverrel erősíti meg a keleti szárnyát, Finnország és Svédország a szövetség tagja lesz, az ukrajnai háborúban pedig egyre feszül a húr. Az atomtöltet hordozására képes Iszkander rakétákat Moszkva akkor kezdte átadni Minszknek, amikor a NATO fontolóra vette csapatok küldését Ukrajnába, a NATO-tag Lengyelország pedig közölte, hogy kész csapatokat küldeni Ukrajna megsegítésére, ha Kijev többé nem tudna ellenállni az orosz előrenyomulásnak. Ehhez még hozzávehetjük, hogy a britek eszkalálva a helyzetet szegényített uránt tartalmazó lőszerek szállítását emlegetik.

„Az üzenet szól a NATO-nak, de az ukránoknak, sőt az orosz és a nyugati közvéleménynek, valamint Belarusznak is”

A telepítés bejelentése – bár ezek után ez lenne a logikus, de még egyáltalán nem biztos, hogy meg is történik – ellensúlyozza a Nyugat-Európában telepített amerikai atomfegyvereket, és válasz a keleti szárny folyamatos erősítésére.  Az egyébként orosz ellenőrzés alatt maradó nukleáris fegyverek emellett elrettentik a NATO-t tömeges élő erő bevetésétől Ukrajnában. Ne felejtsük el azt sem, hogy a hezitálást a Nyugat az elmúlt egy évben az orosz gyengeség jeleként értelmezte, így Moszkvának erőt kell mutatnia ahhoz, hogy elgondolkodtassa a további lépésekről a NATO döntéshozóit.

A bejelentés üzenete egyben azt is, hogy az orosz-belarusz államszövetség szintet lép. A 2020 után megrendült belpolitikai helyzet közelebb tolta az egyébként az országa szuverenitását Moszkvával szemben is kétségbeesetten védő Alekszandr Lukasenkót a Kremlhez – úgy is fogalmazhatnánk, hogy szűkítette a mozgásterét, és kiszolgáltatottabbá tette –, ezzel felgyorsult az államszövetség elmélyítése. Ennek egy lépése a védelmi képességek közös erősítése, a katonai együttműködés elmélyítése keretében a taktikai atomfegyverek telepítése, amely nem utolsó sorban azt is jelenti, hogy Moszkva a korábbiaknál jobban megbízik – vagy csak erősebben kézben tartja – a belarusz vezetésben. A következő lépés katonai támaszpont létesítése lehet. Ami pedig a belarusz szuverenitás kérdését, és az ország biztonságos voltának gyengülését a telepítés kapcsán álszent féltéssel felvető nyugati reakciókat illeti, arra a németek tudnának igazán válaszolni. A Bundestag ugyanis még 2010-ben határozatban követelte az Egyesült Államoktól az atomfegyverek elszállítását Németországból, erre azonban Washington a füle botját sem mozgatta.

„Mindezek után azért felmerül a kérdés, hogy működik-e még a kölcsönös megsemmisítés lehetőségére alapozott MAD-doktrína, azaz az atomarzenálok kölcsönös felhalmozása a teljes pusztulástól való félelemben békére kényszeríti a feleket, avagy kezdjünk el félni”

A kölcsönös elrettentés a hidegháborúban évtizedeken át működött, sőt a béke biztosítéka volt, ám azóta nagyot változott a világ. Egyrészt ma már több atomhatalom van, alacsonyabb lett a nukleáris küszöb, másrészt az internet világa felerősíti a fenyegetést, a félelmeket, veszélyesen hiszterizál, ami visszahathat a döntéshozókra is. Különösen érvényes ez a mostani időszakra, hiszen a háború körül felerősödött a média zaj. Más tehát a közeg, ráadásul ezek a változások nem az önmérséklet irányába hatnak. Ehhez jön a politikai elit minőségének a romlása, és a háborús élmény, a következmények megértésének a hiánya. Egyre kevesebbeket tart tehát vissza a saját tapasztalat a pusztítástól.

Rossz jel, hogy az elmúlt jó egy évben sokat, túl sokat beszélünk az atomháború lehetőségéről. Nem véletlenül, hiszen a helyzet fokozatosan eszkalálódik. Ám az is igaz, hogy így immunissá válik a közvélemény a veszély iránt, ami csak a további eszkaláció irányában hat. Ezzel szemben jó hír, hogy egyelőre még csak a retorikai eszkalációnál tartunk – igaz, ennek már túl a közepén –, és a hatóerő, valamint a célpont fokozatai még csak elméletiek.

„A fenyegetések többsége verbális, Dmitrij Medvegyev nyilatkozatait például lassan már meg is szokhattuk”

A probléma az, hogy Vlagyimir Putyin is egyre többet beszél erről. De orosz oldalon megtörtént már a stratégiai nukleáris erők készültségbe helyezése, túl vagyunk néhány fenyegető hadgyakorlaton, és láttuk már a stratégiai csapásmérő eszközök agresszív előretolását is. Volt már rakétakísérlet, a műholdak azonban még nem észleletek konkrét előkészületeket egy csapásmérő akcióra. Új atomfegyvert sem teszteltek még látványosan, de a hadászati támadófegyverek csökkentéséről szóló orosz-amerikai Új START szerződés felfüggesztésekor Vlagyimir Putyin hasonló amerikai lépés esetére ezt már kilátásba helyezte.

Rossz hír, hogy Moszkva hiába emeli a téteket, a másik oldalt nem tudja elrettenteni. Így aztán kénytelen tovább mászni felfelé ezen a retorikai eszkalációs létrán. A jó hír ezzel szemben, hogy a konvencionális háborúban nem áll olyan rosszul, hogy nukleáris taktikai fegyvert kelljen bevetnie. Egyes nyugati lépéseket látva, különösen pedig az „Oroszországnak vesztenie kell!” típusú nyilatkozatokat hallva rossz érzésünk lehet.

„Ha ugyanis a háborút a Nyugat Oroszország számára egzisztenciálissá teszi, akkor a taktikai atomfegyver bevetése racionális lépés. Sajnos!”

Az atomfegyver első használata óta eltelt majd’ nyolc évtizedben talán csak 1962-ben, a karibi válság idején állt a világ ilyen közel egy nukleáris háborúhoz, mint most. Csak remélhetjük, hogy a jelenlegi elitekben is akad egy Hruscsov és egy Kennedy. A nukleáris fegyver bevetése ugyanis messze nem csupán az ukrán-orosz konfliktusra lenne döntő hatással. A következményei ezen jóval túlnyúlnának.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com