Megvonta a bizalmat a montenegrói parlament február 4-én Zdravko Krivokapić kormányától. Az a párt buktatta meg, amelynek a segítségével 2020. december 4-én hatalomra jutott. Rövid távon a kisebbségi kormány tűnik a legesélyesebb opciónak a válság megoldására.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

A magát neoliberális-zöld pártként meghatározó Egyesült Reform Akció Polgári Mozgalom (URA PP) „befogadása” kényszer megoldás volt annak idején, mert az sehogyan sem illett  a  kormányzásra összefogott pártok közé. A Krivokapić-kabinet még így sem támaszkodhatott kényelmes többségre a parlamentben. Az URA támogatásával is mindössze egy mandátummal tudott többre szert tenni, mint az ellenzék, amelynek legerősebb pártja a 30 év után ellenzékbe szorult Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS).

„A kormány bukása nem volt váratlan. Inkább a megalakulása volt kész csoda, hiszen a tucatnyi kis pártból álló választási koalíciók alkotta parlamenti többség számára a legfontosabb közös nevező a DPS és elnöke, Milo Djukanović – jelenlegi államfő – legyőzése volt”

A legerősebbnek közülük, a Demokratikus Frontnak (DF) azonban más  célkitűzése is volt. Némileg megszépítve, közelebb akarta hozni Montenegrót Szerbiához. A hozzá csapódott kisebb pártok viszont leginkább pénzre, zsíros állásokra voltak kiéhezve, mert a hosszan tartó DPS-uralom alatt ezt az étvágyukat nem tudták kielégíteni. Ez azonban szerény alap volt a sikeres együttműködéshez.

„A kormány más szempontból is hendikeppel indult. A Nyugat csak a választás után eszmélt rá, hogy mit is jelent a szerb, közvetve orosz-párti DF vezető szerepe a NATO-tag Montenegróban, így a kormányalakítás folyamatába az Egyesült Államok már direkt módon be is avatkozott”

Ennek eredményeképpen a DF nem jutott miniszteri posztokhoz. Ezért fennállásának alig több mint egy éve alatt az elégedetlen DF folyamatosan támadta a kormányt. A parlamentet bojkottálta, de képviselői időnkénti megjelenésükkel mégis hozzásegítették a Krivokapić-kabinetet vitathatóan legitim jogszabályok megszavazásához.

Ilyen volt például az előző  ciklus alatt elfogadott törvény a  vallásszabadságról, amelynek módosításával monopolhelyzetbe hozta a választási kampányban fölöttébb aktív szerepet játszó Szerb Pravoszláv Egyházat (SPC), a montenegrói kárára. Az ellenzék kitartóan hangoztatott véleménye szerint a parlament elnöke, a február 7-én menesztett Aleksa Bečić a kormányfő és egyes kormánytagok is az SPC választottjai voltak.

„Krivokapić a nekik szánt „nemzetmentő” feladathoz illően apostoloknak nevezte kormánya tagjait”

Nem kevesebbet ígért, mint a korrupció, a szervezett bűnözés, a nepotizmus felszámolását, a DPS által kiárusított gazdaság talpra állítását, az életszínvonal emelését és hasonló jókat. Ebből csak az „előjáték” valósult meg. A bosszú, a leszámolás az előző rezsim kádereivel, a legfelsőbbtől a legalacsonyabb szintig.

Különösen szembeötlő volt ez a Montenegrót a most „szerb világra” keresztelt nagy Szerbiába sürgősen beterelni akaró oktatási miniszter esetében, aki tudatosan törekedett a montenegrói nemzeti identitás visszaszorítására az iskolákban. Evégből százával bocsátott el igazgatókat és tanárokat. Hasonlóan „eredményes” volt a védelmi miniszter, akinek – például káder-kiválasztási módszerei révén – sikerült megingatnia a NATO-szövetségesek bizalmát Montenegróban.

„A lakosság magát elsősorban montenegróinak, s csak másodsorban pravoszlávnak és szerbnek tartó szuverenista részét azonban nem sikerült megtörni”

Bizonyság volt erre a történelmi fővárosban, Cetinjében a tömeges tiltakozás az SPC metropolitájának szeptember 5-iki beiktatása ellen. Amint ez az utóbbi egy évben megtartott helyhatósági választásokon kiderült, a DPS-t sem sikerült lényegesen meggyengíteni. Milo Djukanović továbbra is népszerű politikus. Az ország  gazdaságának újjáépítéséből a kormány csak a maradék leépítéséig jutott el. Az ellenzék véleménye szerint tervszerűen törekedett a hazai ipari kapacitás felszámolására, illetve különösen az energetikában szerbiai cégek kezébe átjátszására. A lakossági kedélyek lecsillapítására, a munkanélküliség és a megélhetési költségek növekedése miatt elindította az „Európa Most” programot, amely brüsszeli vélemények szerint is megalomán, és az ország további eladósodásához vezet.

„Ami a szervezett bűnözést, a korrupciót és a párttagság alapján történő foglalkoztatást illeti, e téren viszont nem változott semmi. A bűnözői struktúrák még az egypártrendszer idején alakultak ki, és  nemcsak, hogy túlélték azt, hanem olyan, a Balkánon és egész Európában, sőt azon túl is működő hálózatot hoztak létre, amely mostanra gyakorlatilag függetlenítette magát a politikától”

A Krivokapić-kormány megalakulásakor Washington az URA elnökének, Dritan Abazović albán származású politikusnak a részvételében látta  a garanciát arra, hogy a Montenegró kitart a nyugati orientáció mellett. Abazović megkapta a biztonsági szolgálatok felügyeletéért felelős miniszterelnök-helyettes posztját, de az eltelt 14 hónap  alatt több jel utalt arra, hogy igazából nem volt rálátása a működésükre.

„Hogyan tovább? Az URA megkezdte a tárgyalásokat egy kisebbségi kormány megalakítására. Egyelőre a DPS nélkül, az albán és a bosnyák kisebbség pártjainak bevonásával”

Milo Djukanović a DPS nevében támogatásáról biztosította a majdani kisebbségi kormányt, de hangsúlyozta, hogy az nem megoldás az ország problémáira. Az bizonyos, hogy a DPS részvétele nélkül nem lehet stabil többséget elérni. Az új választások kiírása csak idő kérdése.  A szerb barát  pártok már erre készülnek. A bizalmatlansági szavazással egyidőben megtartott on-line ülésen a gyakorlatilag már csak ügyvivőként tevékenykedő kormány a törvényes út mellőzésével elfogadta az állampolgársági törvény módosítását, amely lehetővé tenné több tízezer, az országhatáron kívül élő szerb egyszerűsített honosítását, és számukra a szavazati jog megadását.

A szerb-barát ellenzék nem volt képes megragadni a hatalmat Szerbia segítsége, és a háttérben Moszkva egyetértése nélkül. A nyugat-barát ellenzék sem volt képes megfosztani tőle a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok támogatása nélkül.

„A küzdelem Montenegrón belül nem tud eldőlni. A trónfosztottak máris felkelésre szólítják fel híveiket”

Az orosz-ukrán konfliktus, Kína szuperhatalommá válásának árnyékában most kevés figyelem hárul Montenegróra, pedig a jelentősége  messze túlnő a méretein. Az Adria keleti partjának ellenőrzése a tét. Washington és/vagy Moszkva tudja megakadályozni, hogy ne legyen gyújtózsinór, amitől az egész Balkán lángra kap.