Kezdőlap » Fókuszban » Mi a közös Trumpban és Gorbacsovban?
Donald Trump és Mihail Gorbacsov #moszkvater

Mi a közös Trumpban és Gorbacsovban?

Mindketten a regnáló rendszer ellenpólusaiként emelkedtek fel, s politikai sorsuk alakulásának elkerülhetetlenek a globális hatásai

A nyár politikai slágere idáig Vlagyimir Putyin és Donald Trump sokakat Mihail Gorbacsov és Ronald Regan reykjavíki randevújára emlékeztető helsinki találkozója. A csúcs óta felerősödtek a hazai Trump elleni támadások, Európa attól tart, hogy az amerikai elnök beáldozta Oroszországnak cserébe a Kínával szembeni szövetségért.  Folynak a találgatások arról, hogy miben is egyezett meg a két elnök. Lényegében semmiben, bizonyos rövid távú trendek azért körvonalazódnak. Nézzük, mire készülhet például a posztszovjet Eurázsia?

Donald Trump és Mihail Gorbacsov #moszkvater
Donald Trump és Mihail Gorbacsov
Fotó:EUROPRESS/AFP/#moszkvater-montázs

Trump lépéseit e régióban is három tényező, a szavazótábora, a személyisége és az amerikai gazdasági érdekek határozzák meg. Magára a csúcsra is azért kerülhetett sor, mert az utóbbi évben Trump megerősödött annyira otthon, hogy bevállalhatott egy ilyen találkozót. S ha már bevállalta, akkor Amerika és tábora érdekeit tartotta szem előtt. Úgy gondolta, hogy az orosz viszonylatot mentesíti az aknáktól, hogy nagyobb erővel tudjon az Európával és mindenek előtt a Kínával szembeni kereskedelmi háborúra összpontosítani. Már csak azért is, mert az őszi félidős választások előtt ezzel szolgálja a leginkább a táborát. De nézzük az európai körút után kirajzolódó trendeket!

Bármennyire is megijedtek sokan Európában, az euroatlanti szövetség marad. Csak Trump immár megkéri a védelem árát. Lesöpörte az asztalról a szolidaritásról szóló deklarációkat, ehelyett az amerikai hadiipart akarja még inkább helyzetbe hozni. A katonai kiadások két százalékra emelése mögött ugyanis az amerikai megrendelések növelése áll. Trump aligha fog csalódni, hiszen az európaiak belátható időn belül nem mondhatnak le az amerikai védőernyőről. S az marad. Ugyanígy a 600 milliárdos kétoldalú kereskedelemről sem akar lemondani Trump, csak üzletemberként gondolkodik, s az amerikai deficitet akarja csökkenteni. A lényeg azonban nem változott. Európát amerikai kontroll alatt kell tartani, a német-orosz közeledést pedig meg kell akadályozni. Csak amíg Obama ezt az ellenőrzést a transzatlanti partnerség erősítése révén akarta megtartani, addig Trump más eszközökkel. De az biztos, hogy ő sem akarja Kínának és Oroszországnak odadobni Európát.

“Berlin és Párizs pedig bármennyire is szeretne, legfeljebb kis lépésekben fog közeledni Moszkvához, ezzel ugyanis nem szeretné kockáztatni az amerikai védőernyőt. Közben megpróbálják valahogy „kibekkelni” Trumpot, abban bízva, hogy utána jobb lesz”

A helsinki csúcs azt is megmutatta, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti játék tétjei megnőttek. Miközben a két elnök láthatóan a közös érdekeket, a közös pontokat kereste, addig magával a találkozó tényével generálták az amerikai és a nyugati globalista elitek támadásait Oroszország ellen. De Moszkva sem hagyta magát. Az amerikai választásokba állítólag beavatkozó 12 katonai hírszerző megnevezésére válaszul Putyin emlékeztetett a brit alapítvány, a Hermitage Capital Management alapítójának Bill Browdernak azokra a partnereire, akik Hillary Clinton kampányát finanszírozták. Az orosz főügyészség azonnal megnevezte azokat az amerikai titkosszolgákat és hivatalnokokat, köztük a volt nagykövetet Mike McFault, akik részt vettek a Hermitage törvénytelen oroszországi tevékenységében.

Lényegében ez a téma teszi akaratlanul is partnerré Trumpot és Putyint az amerikai elit és a média, illetve a Globális Nyugat szemében. S hogy van-e a két elnök között bármiféle kapcsolat vagy megegyezés, az már nem számít. A lényeg az, hogy ezt felmutathassák. Nem véletlenül fogalmazott úgy Putyin, hogy egyes amerikai körök a saját belpolitikai ambícióik oltárán beáldoznák a két ország kapcsolatát. Ezért nő a nyomás Helsinki után Trumpra, s érik egymást az oroszellenes provokációk. S éppen ez, a belpolitikai érdekek felülkerekedése teszi különösen bizonytalanná a világot, veszélyeztetve az amúgy is törékeny egyensúlyt.

A közeljövőben arra kell számítani, hogy egyre feszültebb lesz nemcsak Moszkva, de az egész posztszovjet Eurázsia és a Nyugat közötti viszony. A korbács és kalács politikája felerősödik. Előbbire a közelmúltból példa a 22 milliárdos Amerikában lévő kazah valutatartalékok befagyasztása, míg utóbbira a Belarusszal szembeni szankciók enyhítése. Mint arra az Eurázsia expert szakportál főszerkesztője Vjacseszlav Szutirin rámutat, ebben a térségben nem túl jelentősek a nyugati érdekek, ám az elit jelentős részének gondolkodásában természetes, hogy azért folyamatosan akadályozni kell Oroszország és Kína régióbeli befolyásának erősödését. Éppen ezért Ebben a térségben az amerikai lépések esetenként durvábbak lehetnek, mint Moszkvával vagy Pekinggel szemben.  Éppen ezért Oroszország régióbeli partnerei kivárásra játszanak, hiszen érthető módon nem akarnak Oroszország és a Nyugat közé szorulni. Ez a szembenállás azonban már kevésbé az államok, mint a különböző érdekcsoportok szintjén folyik. Amerikában az állam feletti ellenőrzés megszerzéséért folyik a harc, a politikai elit megosztott, akárcsak az Európai Unió országaiban. A Nyugat éppen az „orosz veszély” felerősítésével próbálja konszolidálni belső viszonyait, ám ez az ellenségkép, bármennyire bejáratott is, ehhez már kevés.

„Ezek a belső, ideológiai felhangot sem nélkülöző harcok egyre kiszámíthatatlanabbá teszik az euroatlanti külpolitikát”

S bármennyire is vannak távol ettől a Nyugat és Oroszország viszonyában magukat semlegesen pozícionáló eurázsiai országok, ezekben a társadalmakban is mélyül a nyugatihoz hasonló, a globalisták és nemzetiek, liberálisok és konzervatívok közötti belső megosztottság. S ez a szembenállás – mutat rá Szutirin – a következő években csak éleződni fog. Oroszország egyelőre megérti partnereinek a hezitálását, ugyanakkor a félelem a geopolitikai választástól csak erősíti a belső ellentéteket, s növeli a régióban a bizonytalanságot. Éppen ezért éppen a belső instabilitás erősödése miatt sokáig nem dughatják a homokba a fejüket ezen országok elitjei, s előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a határozott külpolitikai irányvonal kialakítása.

A közeljövőben a posztszovjet térségre nézve mindenképpen meghatározó lesz az amerikai belpolitikai küzdelem alakulása. Mint arra szakértők sora mutat rá, a Trumppal szemben Helsinki után a pozíciók feladásában megfogalmazódó vádak nagyon hasonlítanak azokra, amelyekkel egykor Reykjavík után Mihail Gorbacsovot illették. Gorbacsov akkor azzal a határozott céllal utazott Izlandra, hogy lebeszélje Reagant a további fegyverkezésről. Trumpnak, még ha Iránnal és Kínával szemben szerette volna is maga mellé állítani Putyint, ilyen határozott célja nem volt. A két politikus összehasonlítása azonban nem véletlen. Mindketten a regnáló rendszer ellenpólusainak nevezhetők, és a kétoldalú kapcsolatokat alapvetően határozta illetve határozza meg személyes politikai sorsuk alakulása. Trumpot a mindenek előtt saját pozícióit féltő globalista elit tartja árulónak, Gorbacsovot a párt ortodox vonalasai tartották annak. Akkor ez a birodalom megreformálása körül zajló harc a hírhedt augusztusi puccshoz vezetett. Trump esélyei már csak azért is jobbak, mert a hadiipar fellendítés alakítaná át a birodalmat. Garanciát azonban a sikerre ez sem jelent, sorsát, ezen keresztül a posztszovjet Eurázsia és a Nyugat viszonyának alakulását jelentős mértékben befolyásolja majd a novemberi választások eredménye.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.