Száztíz éven belül harmadszor kényszerítik Magyarországot külső hatalmak egy olyan háborúba, amelyet sohasem akart, amelyhez semmilyen érdeke nem fűződik, és amelynek valószínűsíthető kimenetele csak a kárára van. Orbán Viktor sokáig lebegtetett vétójának a kikényszerített elmaradása után a napnál is világosabbá vált, hogy az Európai Uniót nyers hatalmi érdekek uralják, amelyek a nyílt gazdasági és pénzügyi nyomásgyakorlástól sem riadnak vissza, és az unos-untalan szajkózott hagymázas elvek demokráciáról, egyenlőségről és emberi jogokról csupán ennek a maga brutális valóságában megjelenő agressziónak a csáléra sikerült elkendőzésére szolgálnak. Magyarországnak Brüsszelben nem alkut kínáltak, Magyarországot lefogták és megerőszakolták.
Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára
Fotó:EUROPRESS/Ludovic MARIN/AFP
Idén nyáron lesz száz éve, hogy a Monarchia Minisztertanácsa megszavazta a Szerbiának küldött hadüzenetet, amely ellen egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István szavazott, hiszen egy győztes háború nyomán annektált délszláv területek a magyarság szempontjából károsan billentették volna meg a Monarchia etnikai összetételét, míg egy vesztes háború teljesen nyilvánvalóan nemcsak a Monarchia felbomlásával, de a történelmi Magyarország szétdarabolásával fenyegetett. A végkimenetel igazolta Tiszát, az egész világ a Magyar Királyságot vádolta a háború kirobbantásával, és kétharmados ország csonkolással, Trianonnal büntették.
„Még a valódi kirobbantó, Ausztria is kapva kapott az alkalmon, és kihasított magának egy jókora szeletet”
Az 1939. szeptember 1-én kitört második világháborúból a Horthy Miklós kormányzó vezette ország a legvégsőkig igyekezett kimaradni, mint ahogy azt John F. Montgomery, az Amerikai Egyesült Államok akkor Budapestre akkreditált nagykövete is megállapította az 1947-ben kiadott, „Magyarország, a vonakodó csatlós” című visszaemlékezéseiben. Ugye Trianont követően a magyar kormányok többször deklarálták, hogy bár az elrabolt történelmi országrészek visszaszerzéséről, vagyis a revízióról nem mondanak le, ezt azonban kizárólag békés úton képzelik el. Az első és második bécsi döntések végül pontosan ezt az elvet követték, és bár a nagyhatalmak közül csupán Németország és Olaszország garantálták ezeket, de a későbbiekben mind Nagy-Britannia, mind pedig Szovjetunió olyan értelmű nyilatkozatokat tett, hogy elfogadta volna az itt újra rajzolt térképeket, amennyiben Magyarország kitart a semlegesség mellett a háború végéig.
„Nem így történt, az ország nem tudott ellenállni a német nyomásnak”
A 2022. február 24-én megindított támadás világszerte napirendre tűzte az orosz-ukrán konfliktushoz való állásfoglalás kérdését. Immár sokadszor a semlegesség nem volt opció, a világ országai egyre merevebb tömbökbe tömörültek, amelyek mind radikálisabb követeléseket terjesztettek a másik fél felé. Az Egyesült Államok és szövetségesei, elsősorban az Egyesült Királyság, valamint a kontinens valódi érdekeit – ezáltal lakosságát és szavazóit – eláruló Európai Unió politikai vezetése Ukrajnát gondolta felhasználni ágyútöltelékként stratégiai céljai megvalósításának, vagyis Oroszország világhatalmi szerepének ezúttal végső meggyengítése érdekében. Magyarországot ebbe a nyílt, háborús szerepvállalásba akarták-akarják belekényszeríteni, száztíz éven belül harmadszor tehát, annak ellenére, hogy ez semmiképpen nem állt, és áll az érdekében.
„Szögezzük le, az Orbán Viktor vezette magyar kormány nem azért ellenezte Magyarország Ukrajna oldalán történő szerepvállalását a háborúban már a kezdetektől, hogy ezzel a későbbiekben ütőkártyákra tegyen szert az EU-val évek óta zajló konfliktusaiban, hanem több más okból”
Első helyre kívánkozik a kárpátaljai, őshonos magyar kisebbség 2015-ben történt teljes jogfosztása, amely ellen a magyar kormány évek óta hiába tiltakozik. De az is nyilvánvaló, hogy Magyarország részvétele az ukránok oldalán veszélyeztetné az orosz energiahordozókhoz való hozzájutást, és az orosz, valamint a posztszovjet piacokhoz való akadálytalan hozzáférést egyaránt.
„Az orosz-ukrán konfliktusban való bármilyen szintű részvétel ellenkezik a jól felfogott magyar érdekekkel”
Az orosz-ukrán háború eltérő megítélése nyomán kibontakozott újabb konfliktus az EU és a magyar kormány között egyre durvább hangnemet ölt elsősorban az EU és egyes, az ő álláspontját kritikátlanul magáévá tévő tagországok részéről. Így Janusz Lewandowski lengyel EP képviselő szerint Orbán Viktor magyar miniszterelnök „az erő sötét oldalán áll”, nem tanult a történelemből, és egy újabb Trianon felé vezeti az országot Ukrajna „hátba szúrásával”.
„Az első, ezzel kapcsolatos megjegyzés, hogy Magyarországot fenyegetni Trianon emlegetésével több, mint ízléstelen dolog, mindez ráadásul egy lengyel részéről”
Analóg lenne a részünkről a Molotov-Ribbentrop-paktumra, vagy netán az 1815-ös Bécsi Kongresszusra való utalás egy politikai vita során egy lengyel féllel, melyek mindegyike ugye Lengyelország felosztását eredményezte. Másodszor, a második világháború kirobbanását követően Magyarország menedéket nyújtott a vesztes lengyel hadsereg több ezer tagjának, akik a visszaállított ezeréves határon át szöktek hozzánk, és ez az oltalom Magyarország 1941. június 27-i, a Szovjetunió elleni hadba lépésével sem szűnt meg.
„Ha lehet, a múlt év végén megalakult új lengyel kormány még szorosabban sorakozott fel az atlantista világhatalom mögé”
Nem árt viszont, ha emlékezünk arra, hogy ennek a mind radikálisabb oroszellenes politikának a mélyében az a lényeg lapul, hogy Lengyelország továbbra is történelmi érdekszférájának tekinti a Balti- és Fekete-tengerek között elterülő hatalmas térséget, mint ahogy ezt két korábbi cikkünkben részletesen is kielemeztük. https://moszkvater.com/magyar-lengyel-ket-jobarat-i-resz/ https://moszkvater.com/magyar-lengyel-ket-jobarat-ii-resz/
A történelmi lengyel-litván államszövetség határa a Dnyeper volt, és a nyugati parton fekvő Kijev ide tartozott. A második világháború kirobbantása előtt pár héttel aláírt Molotov-Ribbentrop-paktum Lengyelországot felosztotta, nyugatról Németország, keletről Oroszország nyomult be. A háború után pedig ez a határvonal gyakorlatilag megmaradt, mivel a Szovjetunió megtartotta a történelmi lengyel-litván területeket, míg magát Lengyelországot ugyancsak történelmi német területekkel, azaz elsősorban a gazdag Sziléziával és Pomerániával kárpótolták. Így Lengyelországot gyakorlatilag háromszáz kilométerrel nyugatra tolták.
„A két éve fellobbant orosz-ukrán konfliktus azonban nem várt lehetőséget adott a lengyel ambíciók aktualizálódásának, bármi is legyen annak végkifejleti formája. Ellentétben tehát Magyarországgal, mivel nekünk semmilyen területszerző, vagy más érdekünk nem fűződik e konfliktus gerjesztéséhez”
Az Európai Unió és Magyarország viszonya gyakorlatilag a második Orbán-kormány hatalomra kerülésének pillanata, azaz 2010 óta folyamatosan romlik a különböző világnézetek ütközése miatt. Ezeket a konfliktusokat az EU a Magyarországnak jogosan járó pénzek kifizetésének a megakadályozására használja fel, ezzel nyilvánvalóan törvénytelenül megzsarolva az országot. Az is világos, hogy a közben kirobbant ukrán-orosz konfliktusban az Európai Unió vezetői nem a jólfelfogott és valós európai stratégiai érdekeket képviselik, hanem az Amerikai Egyesült Államokét. Mint ahogy korábbi cikkünkben már kifejtettük: https://moszkvater.com/kinek-az-oldalara/ a valós európai érdek az Oroszországgal való együttműködés lenne – és pont ezt akarja az Egyesült Államok által évtizedek, vagyis a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta folytatott Brzezinski-doktrína megakadályozni. (Zbigniew Brzezinski lengyel születésű, befolyásos amerikai politikus volt a Reagan-kormányzat alatt.)
„Kétségtelen tehát, hogy a reálpolitikát folytató magyar miniszterelnök nem csupán távol akarta tartani Magyarországot e számára semmi pozitívummal nem kecsegtető háborútól, hanem az idő múltával – jobb híján – kínálkozó lehetőséget látott az ukránok támogatásához szükséges magyar hozzájárulás feltételekhez való kötésére, amelyek az egyébként nekünk teljesen jogosan járó, az EU oldaláról viszont törvénytelenül visszatartott pénzek kifizetésére vonatkoztak”
Egymással össze nem függő pénzügyi és politikai kérdések összekapcsolásának eszközét „nyomásgyakorlási” – értsd: zsarolási – céllal ugye először az EU alkalmazta hazánkkal szemben. Orbán Viktor hasonló szellemben megkísérelt manőverezése egyrészt tehát kikényszerített, másrészt pedig „jogos” volt. Ami jelenleg viszont nem világos az az, hogy a vétó elvetésének lett-e, lesz-e valamilyen kézzelfogható eredménye, azaz megnyitja-e az EU az eddig jogtalanul visszatartott kifizetéseket? Erre a kérdésre azonban csak a következő hetek-hónapok fognak választ adni.
Amennyiben viszont, reményeinkkel ellentétben, a nyáron esedékes európai parlamenti választások, majd a novemberi amerikai elnökválasztás nem eredményeznek gyökeres politikai változásokat az Európai Unió, illetve az Amerikai Egyesült Államok részéről mind hazánkat, mind pedig az orosz-ukrán konfliktust illetően, ezúttal már nem fogjuk tudni elkerülni a magyar külpolitika valamilyen irányban történő, jelentős kiigazítását, beleértve akár a teljes paradigmaváltást is.
(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.)
„Sem a tőke érdekének…”
Kedves csakafidesz!
Köszönöm, ez a kvintesszenciája az egésznek. Természetesen a teljes mondat, csak lusta voltam mindent
idézni :-) Az Amerikai Egyesült Államok működését lemásolni/utánozni? Akinek kalapács van a kezében az
hajlamos mindent szögnek nézni. Avagy az ide vonatkozó Gusztáv rajzfilm passzoló epizódja. A kibicnek
viszont semmi sem drága.
Csak nagyon röviden – migránskérdés, LMBTQ problematika, jogállamisági kifogások –
Kezdem az egyszerűbikkel: LMBMZ/X, ez csupán egy látványpékség, polgárpukkasztásos szonda
egy jelentéktelen minoritás érdekét előretolva tesztelendő a társadalmi immunrendszert. Remek
lehetőség tömegek kordában tartásásra hiszen zsigeri módon nagyon sokan (akár a kontrollálatlan,
aperisztaltikus gyomortartalom ürítésig is eljutva egy-egy negédesen összefonódó szempár láttán)
ellenzik vagy csak visszataszítónak tartják a jelenséget. Így a jól bevált kisebbségi jogok védelme
űrüggyel (frankfurti iskola?) sok, renitens embert lehet militáns módon egrecíroztatni, kizárni a
társadalomból.
Migránsáradat. Keményebb dió, nem is annyira a kultúrális és a munkétoszbeli különbséget értem alatta
hanem két, egyéb dolgot. Ez a sok szerencsétlen a klasszikus nyugati, gazdag államokat célozta meg, ergó
plusz errőforrást kell allokálnunk, hogy erőszakkal az országban tartsuk azokat akik azt se tudják mi
Magyarország. A másik, ha maradnak, a várható mérhetetlen szaporulat ami a családtámogatást rogyasztaná
pár év alatt össze. Ebből már kaphattunk valósidejű ízelítőt most is. Megspékelve mindezt azzal, hogy a
magyarok azért meglehetősen kritikusak a nehezen beilleszkedő, korlátozott társadalmi hasznú emberekkel.
Valahol ez lehet a cigányprobléma egyik gyökere is. Valahol régen olvastam egy izraeli elemző, szociológus stb.
megállapítását, hogy Izrael államnak hiába van atombombája, Merkavája vagy sok F-16-osa az arab világ fog
győzni, mégpedig a genitális fegyver segítségével.
A jogállami kifogások csupán azt szolgálják, hogy Magyarország ne kaphasson EU-s forrásokat, ennek a kezelésére
már kénytelen/kelletlen kialakult idehaza egy gyakorlat. Több a füstje mint a lángja. Avagy pestiesen szólva műbalhé.
Egy szó mint száz ez a „triumvirátos” viszonylag rövid idő alatt az anyagi cselekvőképtelenség határára sodorná az
országot és akkor már húsbavágóan vetődne fel a kérdés, hogy ha kilépünk az EU-ból tönkremegyünk (szerintem
nem) viszont ha magunkra vesszük ezt az ostoba igát akkor is. Magyarország kis ország, egy nagyméretű társadalmi
ellenérzést nem lehetne sokáig csőd nélkül fedő alatt tartani. Úgyhogy a Kaporszakállú mentsen meg minket ettől
a csodás lejtmenettől! Csak egy gyér reménysugár maradt, nevezetesen az, hogy ha drágalátos nyugaton is ráébrednek
az emberek arra, hogy bizony az orruknál fogva vezették be őket az abszolút zsákutcába.
A végére némi szubjektív megjegyzés: Egyszerűen nonszensz, hogy egy ország kézzel-lábbal tiltakozik az ellen,
hogy a belső életébe kívülről ilyen radikálisan beavatkoznak miközben mindezt a másik oldal rendkívül haladó
ötletnek titulálja és kilátszik … az ordas szándék. Még a fülemben cseng a régi mondat, hogy az országok
belügyeibe való beavatkozás tabu. Tudom tudom, a titkos szolgálatok de ezt a viccel kontráznám meg ami
az uszodai mednecébe történő belev…lésről szól.
Köszönöm az ismételt türelmet.
Megtisztelőnek tartom ezeket a részletes, terjedelmes, tanult és szakértői hozzászólásokat, amelyek már önmagukban bizonyítják ezeknek a témáknak a fontosságát. Röviden, a magyar nemzetstratégia számára három lehetőség adódik:
1.) nem változik semmi a szövetségeseinkkel való viszonyban (NATO, EU), minden marad a régiben, mindkét oldal ragaszkodik a saját álláspontjához, ami magában hordozza a konfliktushegyek újabb 14 évét, ami, az erőviszonyok figyelembevételével, nem tűnik számunkra pozitív kimenettel kecsegtető opciónak;
2.) az EU és a NATO közeledik a magyar állásponthoz, amire megvan az esély a nyári EU-s és a novemberi amerikai elnökválasztásokkal, és nyilván ez lenne a legkedvezőbb végkimenet részünkről;
3.) az idei EU-s és amerikai választások a mi szempontunkból kedvezőtlenül alakulnak, (valamilyen módon marad a régi gárda és/vagy szemlélet és irány), ebben az esetben viszont nekünk kell revideálnunk a (kül)politikánkat, és ezzel együtt – sajnálatosan – a belpolitikánkat egy sor kérdésben (migránskérdés, LMBTQ problematika, jogállamisági kifogások, stb.) és itt jön be a paradigmaváltás kérdése, amely további opciókat nyit meg. Hogy ezek mik lennének, itt nyilván a rossz és a még rosszabb, a bizonytalan és a kaotikus opciók közül lehet válogatni csupán.
Mindenesetre, ahelyett, hogy a hozzászólásokra itt és most egyesével reagálnék, inkább egy összefoglaló választ írnék egy újabb cikkben, természetesen a főszerkesztő úr egyetértésével. Kérem addigi türelmüket, addig is, örülnék a további kommenteknek.
Bár a szerző nem szorul a védelmemre, és, elképzelhető, hogy egy válaszcikkben/-hozzászólásban ő is meg fogja védeni az álláspontját, a legutóbbi hozzászóló érveit messzemenőkig tiszteletben tartva és okosan összerakottnak gondolva mégis úgy vélem, hogy elvétette a cikk mondandóját. Várkonyi Zsolt ugyanis nem amellett érvelt, hogy vétózni kellett volna, hanem épphogy kifejtette, hogy ez az elképzelés miért volt hamvába holt, és valóban semmi értelme nem lett volna. Esetleg a szavazástól való valamiféle deklarált távolmaradás lehetett volna opció úgy, hogy a szavazás érvényes maradjon (tapasztaltuk, mindenre van jogi/jogon kívüli megoldás az euban, ha úgy adódik), de valóban nem let volna ennek sem semmi hozadéka számunkra. Véleményem szerint Várkonyi Zsolt arra hívja fel a figyelmet, hogy kényszerpályán vagyunk, és, immár harmadjára, a nagyobb léptékű európai háborúkat tekintve (ez is az, nincs mit mellébeszélni rajta- Oroszország harcol jelenleg vagy 50 másik ország koalíciójával).
Azt hiszem, a cikk legfontosabb állítása, hogy lassan hozzá kell szokatnunk magunkat a gondolathoz, hogy a magyar érdekek szempontjából hosszabb távon nem jó helyen vagyunk, így mindenképp paradigmaváltásra lesz szükség, mielőtt túl késő lenne. A váltás viszont számos nehézségbe ütközik, és itt talán nem is a gazdasági kényszerek a legnagyobbak ezek közül. Legalább akkora problémát jelent, hogy a közbeszédben és a közgondolkodásban még el sem indult az alternatívakeresés, és az arról való beszélgetés, a látható és nem látható hatalmi szervek soraiban bégbemenő érzékelhető stratégiaváltásról nem is beszélve. Magyarul, amennyiben továbbra is 80%-os az eu- és nato-tagság támogatottsága a választók körében, úgy a kormány mindegy, hogy aposztrofálja, semmiféle szabadságharcot nem fog lefolytatni, mert az opciónélküliség mindig azt jelenti, hogy azt vernek keresztül rajtunk, amit csak akarnak. (Ez irányban még csak el sem kezdődött semmiféle háttérmunka az állampolgári vélemény megdolgozására. Más esetben meg sokallom a titkosszolgálati aktivitást, pl ami az elektromobilitás fogadtatását illeti, csak kár, ahogy azok nem a magyar szolgálatok, akik a kérdésben bátran tudják hallatni a hangjukat Magyarországon.)
A paradigmaváltás a környező országok és azon belül is a magyar nemzetrészekhez való viszonyban is be kell, hogy következzen. Szükséges annak tudása, hogy akármennyire is szeretnénk civilizáltan lenyelni a békát, semmilyen, a nemzetiségi jogkörökben való előrelépés nem fogja hosszabb távon megoldani a magyar nemzetfogyás problémáját. Furcsa módon az utódállamok annak ellenére, hogy birtokon belül vannak, többnyire képtelenek a minimális nagyvonalúság tanúsítására is. Ott ahol arra már rájöttek, hogy Magyarország nem tudja fenntartani azt az állandó kulturális és életszínvonalbeli fölényt, ami az asszimiláció fékezéséhez szükséges (nemzetközi tanulmányok szerint ez 25%-nyi GDP-többlet az anyaország javára), így mindegy, milyen széles kisebbségi jogosítváányokat biztosítanak, az asszimiláció föltartóztathatatlan, vagy eleve a létszámfogyás oly jelentős lett, ott elkezdték az utóbb időben a gesztusok politikáját gyakorolni. Ld. Szerbia. Szlovákia is az osztrák útra szeretne lépni, ahol tudják, hogy az eurónál semmi nem asszimilál jobban, időnként Szlovákiában még bukdácsol ez az elképzelés a gazdaság köhécselése miatt. Ahogy felgyorsulnak a folyamatok, piff-paff, javulni fog a szlovák-magyar viszony is. Összességében ez az egész etnikai szemlélet egy gumicsont, amit 110 éve odalöktek nekünk, megakadt a torkunkon, se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk. Senki nem tartotta magát a hangzatos elvekhez. Valójában nincsenek igazságos etnikai határok, mert, ha egyszer a beköltözők Magyarországot választották otthonuknak, akkor nem az etnikai határok meghúzása kellett volna, hogy a kérdés legyen, hanem az, hogy hogyan tudják a fogadóállam törvényeit messzemenőkig betartani. A magyar közgondolkodás nem tud kijönni ebből a csapdából, ami egyúttal minden visszarendeződésnek is akadálya: nemtelen viták dagadnak honi berkekben, hogy mely területeken hányan beszélnek még magyarul. Érdektelen, hogy Kárpátalján pl mennyien beszélnek még magyarul, és hány ukrán él. Őket sem érdekelte soha fordítva a kérdés. A Magyar Királyság egy jogi entitás volt, aki ott élt, kötelessége lett volna tiszteketben tartani a szuverenitását és területi integritását- beszélt nyelvétől függetlenül. Véleményem szerint most katonai megoldás nincs, és nem is biztos, hogy szerencsés, ha ezt választanánk (de felmutatható, és láthatóan megindulni kész katonai erő nélkül pedig semmilyen, nekünk tetsző megoldás nem is lesz), de létezhetnek egyéb, ügyes partneri egyezségek: vesszőparipám a kétnyelvű, közös állam Szlovákiával. Legalább elvben a magyar nyelv visszakapná felső-magyarországi nyelvterületeit, és a közös ország érdekérvényesítő képessége is jócskán megnőne. Egy testvérnépet pedig visszakaphatnánk mellesleg. Rövidebbre fogva- a hivatalos politika szintjén lehet örülni az utódállami, mégoly csekély gesztusoknak, de a jobboldali közösség nem szabadna, hogy bedőljön a szemfényvesztésnek, hosszú távú vízió nem az elhúzódó, szedált agóniában való kimúlás kellene, hogy legyen. Magyarul, magunkban tudnunk kell, hogy az a helyzet, hogy Ukrajna visszahajigál valamiféle üveggyöngyöget, még nem fogja azt jelenteni, hogy hosszú távon bármilyen, az amerikai-angol koncepciót megvalósító megoldás mellett fenntartás nélkül fel lehetne sorakoznunk. Természetesen tudom, hogy a hivatalos politikában megvannak a kötelező körök, amiket hozni kell, de az informális honi közbeszéd ettől szélesebb perspektívájú kell, hogy legyen.
És itt el is érkeztem mondandóm utolsó pontjához (mindenkitől szíves elnézést kérve, aki egyáltalán eljutott idáig): ha a kérdések magunk között való megvitatásánál tartunk, akkor igencsak vitába szállnék azzal az állítással, hogy Magyarország érdeke a háború kimenetelét illetően bármilyen módon is hasonlít arra, amit a hozzászóló felvázolt. Kicsit azért óvatosan írom le, akinek van füle, hallja, de Ukrajna továbbélése a kisantant gyűrű bezáródását fogja jelenteni, talán az egy Szerbia lóg most ki a sorból, ki tudja, ott meddig tartják fenn a józan együttműködés politikáját. Magyarország egy román-lengyel-ukrán előretolt nato-helyőrség hátsó udvarában fogja találni magát, elzárva az orosz erőforrásoktól (ha a bolgárokat vagy a macedónokat is kibillentik, akkor szinte nem marad szállítási útvonal, még Törökországon keresztül sem), tehát én nagyon óvatos volnék a tekintetben, hogy magyar érdekeket fogalmazzunk meg az orosz-ukrán háború kapcsán, sőt, inkább azt mondanám, hogy ne üljünk fel a propagandának és a félelmeinknek, mert könnyen egy nekünk nem tetsző helyzetbe bebetonozva találhatjuk magunkat. Tisztában vagyok vele, hogy a napi politikának megvannak a maga korlátai, valahogy mégis talán hasznos volna eltanulni a román tace si face gyakorlatát, ahol egy hosszú távú, akár 300 éves nemzeti vízió mindig jelen volt az aktuális politikai kényszerhelyzetektől függetlenül, ami aztán lehetővé tette, hogy Románia akár 19-re lapot húzzon, és a kritikus helyzetekben mindig legyen elég lelkierő a nemzeti érdekű döntés választására. (Nálunk ez sem 1919-ben, sem a kilencvenes években nem adatott meg. A frissen széthulló keleti blokkban még csak elképzelésünk sem volt arról, hogy hogyan definiáljuk az érdekeinket- így azt kaptuk megint, amit mások meghagytak nekünk.)
Igen, lehet paradigmaváltást igényelni és azt várni, netán dolgozni érte. Viszont a távlatos gondolkodás mellett szavazni kellett egy kérdésben az aktuális eljárás során. Egész pontosan, mint fejtegettem, nem is egy kérdésben, hanem egy összefüggő kérdéssorban/helyzetben kellett álláspontot kialakítani és ezen álláspont alapján eljárni. Ennek során a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor szerintem jól, eredményesen játszotta meg lapjait, sőt a távlatokat is figyelembe vette. Ezt részleteztem ki eredeti hozzászólásomban.
Mint Bismack mondta annak idején: A politika a lehetőségek művészete. „Die Politik ist die Kunst, die Lehre des Möglichen.”
Ukrajna NATO-tagságától személy szerint nem tartok. Orosz szemszögből nézve több okból tört ki a háború, de a legfontosabb minden valószínűség szerint a NATO-tagság kérdése volt. Ezért az oroszok addig nem fogják a háborút befejezni, míg ezen veszély feléjük fennáll. (legfeljebb egy Irak vs. Irán típusú, maratonira nyúlt háború végén, végkifáradás határán — viszont mindenki érdekében remélem, hogy nem erre kerül sor.) Egy semleges Ukrajna nekünk is teljesen elfogadható. Egy ukrán összeomlás utáni orosz vazallus-Ukrajna viszont erősen problémás.
A paradigmaváltást Várkonyi úr a zárógondolatok között megemlítette, de már nem részletezte. Szerintem ezen harcot az EU-n belül kell megvívni. Ha netán az EU-ból való kilépésre gondolt, azt ellenzem. Emlékszem az EU-tagságunkat megelőző időkre, az egyedül vagyunk-sokak ellen-szövetségesek nélkül helyzetre, a kisantant-típusú fenyegetésekre stb.
Paradigmaváltásra szerintem nem a magyar külpolitikában, hanem elsődlegesen az EU-ban van szükség. Pontosítva, leginkább egy paradigma-visszaállásra. Az EU eredetileg egy gazdasági fejlődést elősegítő közösségként jött létre, mely a tagok belügyeibe nem szólt bele, viszont konszenzusra törekedett egymás között is és kifelé is — amíg ekként működött, addig igen sikeres volt, és Magyarország anno ehhez csatlakozott. Azonban átalakult egy gazdasági szempontokat háttérbe, politikát előtérbe helyező konglomerátummá — amely gazdaságilag még csak problémás, ám politikailag már a röhejeshez közelít. Egy paradigma-visszaállás rengeteget segítene a problémák megoldásában. Egy ilyen paradigma-visszaálláshoz keresett, sőt több jel szerint talált partnereket, netán szövetségeseket a jelenlegi EU-csúcs során és kapcsán a magyar kormányzat.
„Magyarország egy román-lengyel-ukrán előretolt nato-helyőrség hátsó udvarában fogja találni magát”
Nos, hogy klasszikusokat idézzek Önnek igaza van. De ez a statiszta szerep attól függetlenül méretett ránk,
hogy milyen a magyar külpolitika és, hogy van-e egyáltalán. Az egyetlen amit lehet csinálni az az okos
zajkeltés, hogy még létezünk. Semmi több. Az az ominózus „helyőrség” távlati feladata úgy néz ki, hogy
ágyútölteléket szállítson az oroszok ellen. Valljuk be, ez nem túl perspektivikus. De ezt akár nélkülünk is
megcsinálják, a súlypont a lengyelek a tömeg miatt és Románia a Fekete-tenger miatt. S ha már a vesztőhelyre
visznek…never give up. Megkérdem sokadszor: Miért is jó nekünk ezekhez a szövetségekhez tartozni amikor
az első percben tudtuk, hogy mi csak a feláldozhatóak ;-) leszünk? Akkor legalább lehessen protestálni! Az
úgyis csak szájalás. Ukrajnára levetítve teljesen mindegy mit mondunk mert minket nem fognak megkérdezni.
Akkor legalább ne szórjuk a szűkös forintjainkat! Vagy netalántán arra is szükség van? Hát, nagy bajban lehet
akkor az EU!
Bizonyos, hogy van forgatókönyv egy esetleges ukrán darabolásra is, ha már esetleg az oroszok stabilan tartják
amit megszereztek, de ez azért nem valószívű szcenárió mert akkor Lengyelország elérhetné azt a kritikus
tömeget amitől esetleg önjáró lehetne. Az meg ugye ki a fenének kell errefelé? Az ukrán háborút illetően azért
én óva intenék mindenkit attól, hogy ha mást nem regionális óriásháborút vizionáljon. Ami tény, hogy egy
korlátozott csetepaté zajlik, jelenleg érthetetlen módon takaréklángon. Tudom, hogy jobb félni mint megijedni
de azért még messze nem tartunk a totális katonai összefeszülésnél.
Végezetül ha mi itt ezt a moszkvater.com szűk körében látjuk, akkor biztos vannak politikai gondolkodók aki ezt
pl. Szerbiában, a Balkánon, a lengyeleknél és a szlovákoknál stb. is látják. Soha nem mond, hogy nem ;-) Talán
nem mindig és nem mindenhol fogják bódult ájultsággal figyelni a kilóra megvett huszadrangú politikusok harcias,
nemzetvesztő akcionizmusát hallgatni. Jelenleg Európában fehér holló számba megy az a vezető politikus aki nem
egy bornírt, kiskaliberű olcsó zsoldos.
Köszönöm a türelmet.
Elfogadom, amit ír, és örülök mindkét reflexiónak. Méretünkből adódóan most valóban nem sok beleszólásunk van a dolgokba (leginkább semmi), ezért kell a mindig lesajnált román irredentához hasonlóan készen állni egy kis privát vállalkozásra, ha úgy hozza a történelmi alkalom (rengeteg okos módja lehetne akár ennek, közös államtól kezdve olyan megoldás is, amire esetleg most még gondolni sem tudunk- egy biztos: mozgósítható, kiképzett, és bármikor harapni kész hadsereg és társadalom nélkül a sömmiből sömmi lösz elve fog érvényesülni. Izrael a példa rá, hogy a kis borz modellje működőképes). Az viszont nem megy a semmiből: ha nincs mély társadalmi beágyazottsága a gondolatnak, akkor hagyhatjuk is. A román-lengyel-ukrán trojkának az lehet az egyik nagy hátulütője számunkra, hogy meg tudnak fordulni is azok a tankok és lövegek, és pillanatok alatt kiderülhet, hogy mindkét irányba lehet csapkodni azzal a pöröllyel. Elnézve a mai lengyel hozzállást, ez nem sok jót ígér, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy papíron tőlük számíthatunk a legelnézőbb hozzáállásra a hármasból. Az lehet az egyetlen reményünk, ha valamelyik irányból fel lehet oldani a kisantant béklyót- talán Szlovákia és Szerbia. Enélkül kellemetlen dolgok jöhetnek. Romániának sem fog kelleni sok, hogy megint kísértésbe essen, és elvállalja a nato pedellusának szerepét.
Ukrajna kérdésében csak egyetlen kiutat látok. Sokaknak nem fog tetszeni, sőt, lesz aki meg is orrol érte.
A további vérontás elkerülése, a tartós béke és a számunkra is kedvező rendezés csak úgy érhető el, ha Moszkva abbahagyja ezt az iszapbirkózást, és egy nagyerejű támadással elsöpri egész Ukrajnát. Ezesetben további vérontás nem lesz, a helyrehozatalt nem a mi zsebünkből kell fizetni.
Tisztelt Bérces Zsolt!
Energikusan tiltakoznom kell, Ön ugyanis szerintem hatalmasat téved, szinte mindenben.
Ad1) Magyarázza végre el már valaki, hogy mi a harapós ló vacogós fogáért terhel minket bármiféle felelősség vagy horribile
dictu kötelem, hogy egy olyan háborús fél oldalán aktívan kiálljunk (a pénzdobálás egy háborúzó ország gazdaságába ugyanis
100%-ig az) akihez hát nem sok közünk van se nekünk, se az un. szövetségeseinknek. A közös határ pedig nem érdem hanem
állapot. Akkor meg minek. Ilyenkor pedig jaj de sűrűn elfelejtődik a humanitárius segítség! A sok beiskolázott kisgyerek pl. akik
2 hét után kámforrá válnak és ezzel hihetetlen adminisztratív terheket akasztanak a pedagógusok nyakába. Hála Stier úrnak ezen
fórum hasábjain is már számtalanszor megvitattuk, hogy az orosz támadás nem az égből érkezett váratlan istencsapás volt hanem
egy folyamat rendkívül rossz végkifejlete. Nincs azonban tudomásom arról, hogy az ukrán politika a háború előtt ezekben a
kérdésekben egyeztetett bármiben is a magyar külüggyel és a magyar külügy aktívan óvta volna az ukránokat bizonyos lépések
megtételével kapcsolatban. Akkor meg miért is? Olyanok utasítanak minket szolidaritásra akik számára minden vagyunk csak éppen
nem szeretem gyerekek? Az szintén nem opció, hogy a szomszédom elkártyázza a pénzét de hogy ne verje agyon a feleségét adok nekik
kölcsön. Amit persze megint elkártyázik és amikor nem nézek oda mégiscsak aprítja az asszonyt. Ugye ez a lúzer balek hozzáállás.
A mostani ukrán felmondási hullám pedig semmi más mint vonaltisztítás, ezt nyilván Ön is tudja.
Ad2) A délszláv háborúban pl.katonailag is aktívan kiálltunk, mégsem sikerült ebből semmiféle tőkét kovácsolni, az ottani magyarság
helyzete sem lett jobb plusz még a beözönlő félterrorista csőcselékkel sem csinálnak odaát komolyan semmit a közös határokon.
Ad3) Ez az un. „elszigetelődés”, már megbocsásson, de ez egy olyan aljas kifejezése a a hozzám viszonyított ellenoldanak, hogy erre
nem tudok szenvedély nélkül reagálni, éppen ezért csak sordinoban teszem. Pont a fenti cikk említette, hogy a náci Németországgal
nem „szigetelődtünk” mégis pórul jártunk stb. Hozhatnék népi rigmusokat is az igazam megvédéséhez is: Ha a szomszéd család
testületileg ugrik a kútba akkor ugyan nekem is kell? Egymillió légy nem tévedhet, a s***r pedig így aztán finom. Milyen szép is ha az
egész akol egy dallamon béget, milyen szép is a szervilitás! Előre az nemzetközi ukranointerakármiért!
Ad4) Kérem, az EU potentái csodás és magasztos ódákat szavalhatnak napokig az ártatlanság liliomvirágával a kezükben de a legutolsó
cipőpucoló is tudja/érzi, hogy hazudnak. Vagy Ön rendkívül objektív eljárásnak tartja, hogy egy bizonyos Daniel Freund, a meglehetősen
vitatott habitusával megérkezik hazánkba, beszél a mérhetetlenül elfogult, kvázi hazaáruló ellenzékiekkel és utána lefittyedt szájjal 2 nap
után kimondja a szentenciát, hogy bizony Magyarország diktatúra? Nem kérem, ez egy gusztustalan hoci-nesze küzdelem, ráadásul. betiltott
fegyverekkel! Egy „van sapka – nincs sapka” aljasság! Azért mert egy rapsic szemérmesen lesüti a pilláit attól még a politikai útonállás esete
forog fenn.
Ad5) Az AfD katvaszpárt? Jajj nekem! Repülősót! Ugye ezzel kb. 20-25%-nyi szavazót, tartománytól függően, „katvaszolt” le pausál. Vagy Ön
szerint a Bündnis 90/Die Grünen egy kristálytizsta, progresszivitáson nyugvó igazi reformer ideológiával rendelkező gyülevészet? Márpedig
kormánypárt, ugye tudjuk. Olyan párt ahol a régi „nagy öregek” rendőröket dobáltak kövekkel, vagy az RAF terroristák védőügyvédeként
szereztek hírnevet? Olyan párt ahol a Leszbikus Anyák Frakcióját anno csak üggyel-bajjal tudták kiszorítani? Olyan párt amelyik Annalena
Baerbock és Robert Habeck kaliberű géniuszokat adott a világnak?
Remélem megbocsájtja a felháborodásomat, de az Ön hozzászólása egy katapultlövés volt visszafelé az intellektuális középkorba.
Köszönöm a türelmet.
Zelenszkij
Várkonyi Zsolt írásával, annak következtetéseivel, de főleg hangvételével nagyon nem értek egyet, a következő okokból:
1) Ukrajna pénzügyi támogatása
Az egész magyar kormány, Orbán Viktorral, Szijjártó Péterral számtalanszor kinyilvánították, hogy Ukrajnát támogatják és támogatni kívánják (bár ezen ismételt kinyilatkoztatásokat a ballib-globalisták csak nem akarják meghallani). A mikéntről nagy vita folyik, a magyar elképzelés, a „magyar út” régóta kisebbségben van. De ebből az következeik, hogy Ukrajnának ne adjunk pénzügyi támogatást? A politika úgy bonyolódott, hogy kénytelenek vagyunk álláspont pénzügyi támogatást adni Ukrajnának.
Ha nem adnánk, akkor Ukrajna pénzügyileg összeomlana. Ezen állítást lehet ugyan vitatni — érdekes megnézni, hogy kik vitatják ezt. De a tények azt mutatják, hogy pl. a 2024-s ukrán költségvetés bevételeinek NAGYOBB része nem adóbevételekből, hanem külső segélyekből, hitelekből van betervezve — az USA-tól, az EU-tól, stb. Az EU jelenleg sajnos kényszerpályán van a pénzügyi segélyezés terén, többek között azért, mert az USA-segély jelenleg kétséges.
A pénzügyi összeomlást valószínűleg megelőzné a politikai-katonai összeomlás — ehhez elég meglátni a jelenlegi ukrán politikai zűrzavart, benne a kormányválságot, a demokráciában példátlan szembenállását a politikai és katonai vezetésnek, az ukrán parlamenti képviselők tömeges, már-már dezertálás szintű lemondási szándékát, az ukrán katonai stratégia válságát stb.
Viszont egy ukrán összeomlás nem magyar érdek. A magyar érdek az, hogy Ukrajna rendezett körülmények között tudjon békét kötni, nem pedig egy összeomlás utáni orosz vazallus-Ukrajna. Bocs, de egy magyar-orosz határt még proxy-Ukrajna formájában is igen kevesen kívánnak (a direkt magyar-orosz határ igen valószínűtlen).
Többek között ezért nyilvánította ki a magyar kormány, hogy Ukrajnát támogatják. A támogatás taktikájában engedtünk, de a stratégiai cél azért Ukrajnát támogatása volt és ez megmaradt.
2) Kárpátaljai magyarok kérdése
Az ukránok tavaly decemberben legalább az oktatási törvényt kedvezően módosították, netán helyretették. Azt követően, hogy évekig a süketet tettették. OK, ott van még a nyelvtörvény, kisebbségi törvény, stb. meg az egész ukrán törvény és rendelkezés-csomag helyretétele. De legalább előrelépés történt.
Az mostani EU-csúcsot megelőzően pedig ott voltak az ungvári kétoldalú tárgyalások is. Ennek során megállapodtak, hogy egy különbizottságot hoznak létre, amelynek tíz napon belül konkrét elképzelést kell beterjesztenie a két ország kormánya elé arról, hogy a magyar fél által benyújtott kérdések listájából mit és hogyan kell megoldani.
Egy magyar vétó esetén az ukrán fél azt arculcsapásként felfogva a magyar kormányra csapta volna az épp kinyitott ajtót, azaz garantálható lett volna, hogy a különbizottság semmilyen elképzelést nem terjeszt be.
A kárpátaljai magyarokat cserben hagyni lett volna a magyar érdek?
3) Egy 1 vs. 26 arányú szavazás előidézte volna a ballibek és globalisták álmát, a magyar kormány elszigetelődését. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna hogy csupasz fejjel nekimenni a falnak. És mégis, kinek az érdekében? Megismétlem a fentebbieket, Ukrajna összeomlasztása NEM magyar érdek.
Ehelyett Orbán Viktor elment a falig, és az EU-politika nagyágyúival, Olaf Scholz-al, Emmanuel Macron-nal, Giorgia Meloni-val , Charles Michel-el és Ursula von der Leyen-el egyeztetett. És ennek során történt egy üzletkötés — lehet azt állítani, hogy üzletben többet és biztosabbat kellett volna kapnunk, de szerintem jobb egy üzletkötés, mint a no-deal és az elszigetelődés.
Igen, lehetett volna tartózkodni is — ez azonban üres PR-gesztus lett volna ez eredmény megváltozása nélkül azaz nyersebben fogalmazva eredmény nélkül. Az üres PR-gesztusokból pedig személy szerint elegem van.
4) Az EU pénzcsapjáról
Az Európai Tanács elfogadott határozata a következő iránymutatást tartalmazza a jogállamisági kondicionalitási mechanizmusról:
„objektív, fair, elfogulatlan és tényalapú lesz, garantálja a jogszerű eljárást, a diszkriminációmentességet és a tagállamokkal való egyenlő bánásmódot”
A tényállások pedig „homogén elemek zárt listájaként olvasandók és alkalmazandók, és nem nyitottak más természetű szempontokra vagy eseményekre, a szabályozás nem érvényes általános hiányosságokra”.
És ezt többek között az Orbán Viktorral ideológiai szempontból erősen eltérő, netán ellentétes nézeteket valló Olaf Scholz német kancellár közötte a szintén német Ursula von der Leyen orrára!
Nem négyszemközti beszélgetés során, nem is a csak a csúcstalálkozó előtt külön tárgyaláson, hanem az Európai Tanács hivatalos dokumentumában!
Úgyhogy most 26 ország állt Magyarország és annak kormányának oldalára az Európai Bizottsággal, az Európai Parlamenttel – és sajnos hazai ellenzékünkkel – folytatott vitában.
5) Az eseménysorozatnak volt egy „Európa-politikai” vonatkozása is. Nagy kérdés ugyebár hogy az idei Európai Parlament-választások után a Fidesz melyik pártcsaládba fog belépni. Személy szerint sokkal perspektívikusabbnak látom az Európai Konzervatívok és Reformisták-at (ECR), mint az Identitás és Demokráciát (ID).
Az ID-ben a realista irányultságú pártok mellett ott van a német AfD is. Az AfD-vel nekem nem a ráaggatott szélsőjobb jelző a gondom. Hanem az, hogy többéves fennállás után is meglehetősen „katyvaszpárt”: realisták mellett fantasztákból és fanatikusokból is bőven jutott oda, így igazából nem tudni, mi lesz belőle.
Ehhez képest az ECR legnagyobb pártja jelenleg a lengyel PiS, amelynek nevében Mateusz Morawiecki már nyilatkozott, hogy az ukrajnai háború megoldásában/megítélésében lévő ellentétet félre kívánja tenni és a Fideszt örömmel látja. Az ECR második legnagyobb pártját pedig Giorgia Meloni Fratelli d’Italia (FI) pártja alkotja, amelynek ECR-beli létszáma az EP-választás után várhatóan még növekedni is fog. Namármost Giorgia Melonit egy Ukrajna miatti vétóval elidegeníteni a szerintem fontosabb EU-politika kapcsán nem lett volna bölcs dolog. Nemcsak ezt nem tette a magyar kormány, de ehelyett az Ilaria Salis-ügy értelmes kezelésével Orbán Viktor egyenesen lekötelezte Melonit (akit részletesebben érdekel, nézzen utána az olasz belpolitikának, Elly Schlein-nel és George Soros-al).
Azt, hogy a Fidesz az ECR felé tendál, azt az olasz sajtónak Orbán Viktor az EU-csúcs során elég nyíltan kifejtette.
Várkonyi úr írása sajnos az egész helyzetet rendkívül egyoldalúan írja le, a komplexítást és kontextust figyelmen kívül hagyva.
Bérces Úr! A képet nem muszáj árnyalni, mert egyértelműen szánalmas. Az Európai Unió olyan, mint egy mind a négy lábára sánta ló, és a 27 tagállam mindegyike mást akar. Ab ovo hiba volt az Európai Gazdasági Közösséget politikai unió formájában „továbbfejleszteni”. Sem a tőke érdekének, vagyis az egykori Európai Gazdasági Közösségnek nem tud megfelelni, sem az európai népek (emberek) érdekeit sem tudja képviselni. Ukrajna helyzete világosan megmutatja, mindenkinek, hogy az Európai Unió képtelen bármilyen kérdést normálisan kezelni. Legyen szó bevándorlásról, Covid járványról, vagy külpolitikai egyeztetésről.
Az EU jelenlegi állapotát illetően egyetértünk.
Ezen cikk alatt már máshová is írtam, de a kommentrészlet ide még jobban passzol:
„Az EU eredetileg egy gazdasági fejlődést elősegítő közösségként jött létre, mely a tagok belügyeibe nem szólt bele, viszont konszenzusra törekedett egymás között is és kifelé is — amíg ekként működött, addig igen sikeres volt, és Magyarország anno ehhez csatlakozott. Azonban átalakult egy gazdasági szempontokat háttérbe, politikát előtérbe helyező konglomerátummá — amely gazdaságilag még csak problémás, ám politikailag már a röhejeshez közelít.”
Itt most a fő hangsúly Magyarországon van, hangsúlyosan az Orbán kormányon, a józan többség számára a magyar kabinet pedig felértékelődig.
Még belegondolni is borzasztó, mit művelt volna El Quró és bandája Magyarországgal, ha hatalmon maradtak volna.
Halkan megjegyezném, akinek lengyel állampolgársága van, nem jelenti azt, hogy lengyel is.
Sok probléma megoldódna, ha a Diktátort így vagy úgy, de kiiktatnák az USA általi kreált „trónjából”!
Sok probléma megoldódna, ha a Diktátort így vagy úgy, de kiiktatnák az USA általi kreált „trónjából”!
——————————————————————————————————————————————————————-
hufi!
Kit nevezel Diktátornak? Tudom vannak beteg emberek akik dr. Orbán Viktort Hitlerhez hasonlítják, de ezt a példát nem kellenek követni. Engedelmeddel megkérdezem, hogy a „kiiktatáson” mit értesz?
Tisztelt Csakafidesz!
Ha a régebbi hozzászólásomat olvasta, nyilván nem Ceausescura gondoltam. Tudom, hogy ő a Kárpátok Géniusza, de azért mégiscsak diktátor volt.
Maradjunk Ukrajnánál, a kizárásos módszer bevált, így eljutunk a bölcs vezérig.
A másik kérdésre a válaszom: találd ki magad!
„Amennyiben viszont, reményeinkkel ellentétben, a nyáron esedékes európai parlamenti választások, majd a novemberi amerikai elnökválasztás nem eredményeznek gyökeres politikai változásokat … ”
——————————————————————————————————————————————————————
Nem eredményeznek! A mondatnak ez a része pontos. Ma már teljesen nyíltan erőszakolják meg a választásokat. Az egyik szomszédunkban addig nem volt érvényes a választás eredménye amíg a borítékokba nem a „megfelelő” szavazat került. Azt mondták, hogy nem mindegyik boríték ragad. Miután a „megfelelő” személyre szavaztak, már az sem volt probléma, hogy 100 szavazótól 143 szavazat érkezett.
Bulgária