A világban tektonikus átrendeződés zajlik az Egyesült Államok hatalmának egyre több oldalról érkező megkérdőjeleződésével. Minden változás fenyegetés és lehetőség egyszerre. Magyarország egyelőre csak az árnyoldalakat látja, jelenleg csak a rossz meg a még rosszabb opciók közül válogathatunk a nagyhatalmak ütközési zónájában. Az orosz-ukrán háború kapcsán képviselt álláspontunk még legrégebbi szövetségesünk, a lengyelek haragját is kiváltotta. Nemzetstratégiai spekulációk című sorozatunk első részében ennek a hátterét vizsgáljuk, megállapítva, hogy történelmi okokból eltérőek a magyar és a lengyel érdekek az orosz-ukrán konfliktusban.

Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára

Az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása következtében évszázadok óta nem tapasztalt törésvonalak szakadtak fel a magyar-lengyel viszonyban, ráadásul egészen magas lengyel körökből érkeztek elmarasztaló, és a magyar álláspontot megkérdőjelező, már-már udvariatlan megjegyzések és üzenetek. A konfliktus következtében az évek óta sikeresen működő V4 Csoport is meghasonlott, és Magyarország egyedül maradt a három szláv állammal szemben álláspontjával. Ennek ellenére a hazai politikai közélet igyekezett jó arcot vágni a fejleményekhez, és az elmúlt másfél évben nem igazán láttunk kísérleteket az ehhez a fordulathoz kapcsolódó kérdések megválaszolására.

„Milyen okok magyarázhatják, hogy a közösnek vélt történelmi tapasztalat ellenére a magyar és a lengyel álláspont ennyire drasztikusan eltér egymástól az orosz-ukrán konfliktust illetően? A hivatalos, kormányzati álláspontok mennyire tükrözik a két társadalom véleményét, mekkora a kormányzati politika társadalmi támogatottsága a két országban? Mennyiben térnek el egymástól a magyar és a lengyel érdekek a konfliktus lezárását illetően? Van-e remény a történelmi két jó barát viszonyának megnyugtató rendezésére, és ha igen, mikor és milyen feltételek teljesülése esetén, milyen, a háborúra vonatkozó végkifejlet mellett?”

Mielőtt kitérnénk az álláspontok különbözőségének vélhető okaira, kezdjük a legkönnyebben megválaszolható kérdéssel, a két kormány által folytatott Ostpolitik adott országon belül társadalmi támogatottságával. Erre magyar részről a közvélemény-kutatások legfontosabbika, az országgyűlési választások adtak csattanós megerősítést 2022-ben, és azóta sem látszik elmozdulás e tekintetben.

Ami pedig a hivatalos lengyel álláspont elfogadottságát illeti, egy, a lengyel kormány megbízásából 2022. decemberében végzett felmérés szerint akkor a lengyelek 71 százaléka támogatta a háborúban álló Ukrajnát, és a vele kapcsolatos kormányzati politikát, és csak 18 százalék volt teljesen az ellenkező véleményen, míg a többieknek nem volt véleményük vagy nem nyilatkoztak. Bár azóta látjuk-halljuk, hogy más vélemények is hallatszanak már Lengyelországban akár még kormányzati körökből is – különösen az ukrán gabonabevitelt és az ukrán menekültek további lengyelországi  támogatásait illetően -, a legfrissebb, 2023. október 7-én megjelent Pew Research Center által végzett felmérés szerint a helyzet nagyjából változatlan a lengyel társadalom Ukrajnát illető támogatását illetően, és a lengyelek kétharmada szerint további szankciók szükségesek Moszkvával szemben. A magyaroknak ugyanakkor csupán a nyolc százaléka vélekedik így.

„A felmérés tehát teljes mértékben alátámasztja a két kormány által folytatott politika társadalmi támogatottságát”

Adódik tehát a következtetés, ha a kormányok álláspontja megegyezik a társadalom döntő többségének a véleményével, akkor a magyar és a lengyel nép eddig hasonlónak vélt történelmi tapasztalata, illetve, az abból levont tanulságai igenis el kell, hogy térjenek a mindkét oldalon hangoztatott (örök)barátság ellenére – legalábbis az ukrán-orosz konfliktusban képviselt pozíciójuk vonatkozásában. Mi lehet ennek a magyarázata?

„A választ két, igen lényeges tényező adhatja meg. Egyrészt az eltérő földrajzi adottságok, másrészét pedig az eltérő néperedet. E két, öröklött adottságból származik az az eltérő történelmi tapasztalat és gondolkodás, amely a két perspektíva máig élő különbözőségéhez vezetett”

Ami az első, a földrajzi faktort illeti, közismert tény, hogy Európában kevés olyan természetes határ létezik, mint amit a Kárpátok karéja, az Alpok alja, valamint a Dráva és a Duna medre képez. Ezek állandó és mozdíthatatlan, egyértelmű, nem karókkal kijelölt fizikai határt jelentettek a történelmi Magyar Királyság fennállásának ezer évében, még a török hódoltság korában is. A magyar stratégiai gondolkodás nem nagyon látott e régión kívüli hódításokban a magországgal és a magyarsággal integrálható és asszimilálható területeket, történelmünk során ezen természetes határokon kívül eső területekre csupán, mint biztonsági zónaként, azaz gyepűként tekintettünk.

Ezzel szemben az észak-európai, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő, óriási német-lengyel-ukrán-orosz síkság nem kínál ilyen természetes, magától értetődő tagozódást, védelmi rendszert, és ez meg is látszott a térség államai határainak a képlékenységében az elmúlt egy évezredben.

Amíg tehát a történelmi Magyarország magországának, vagyis a Kárpát-medencének a határai fizikailag adottnak voltak tekinthetők, addig a lengyel állam amőbaszerűen terjedt ki és húzódott össze az évszázadok során.

„Mindez azt jelenti, hogy a lengyelek számára a tőlük keletre elterülő, rokon népek, a szlávok lakta, kelet-európai síkságok uralása mindig is természetes stratégiai érdekszférájuknak számított”

Ellentétben a nyugatra és délre tekintő magyar perspektívával, amely a Kárpát-medencétől keletre fekvő területekben csupán nemzetbiztonsági tényezőt látott fenyegetettség esetén. Mindezt persze ki kell egészítenünk azzal, hogy a Magyar Szent Korona a XI. század közepétől egészen Nagy Lajos uralkodásáig, dinasztikus alapon, igényt formált e terület két államára, Halicsra és Lodomériára, illetve, egynémely erdélyi fejedelmek próbáltak meg nagypolitikai aktorként fellépni e területen a XVI. század közepétől mintegy másfélszáz évig.

„A két nép eredetének különbözősége adja az eltérő perspektívák másik tényezőjét”

Nem indoeurópai nép és nyelv révén, a magyarság évszázados vándorlás után, tudatos döntés révén, megtervezett és kivitelezett módon, évszámokhoz köthető, konkrét történelmi pillanatban lépett be a Kárpát-medencébe, ahol az avarok és a hunok maradványain kívül a Kárpát-medencében talált egyéb népek nem voltak a rokonaink. Ugyanakkor a lengyel törzsek – indoeurópai népként – őshonosok voltak Európa ezen részén az írott történelem előtti idők óta, ráadásul – a germán törzseket kivéve persze – körülvéve csupa rokonnak tekinthető szláv néppel, akiket még alkalmasint meg is értettek – több ezer évvel ezelőtt mindenképpen.

A magyar-lengyel kapcsolat kezdete a múltba vész. Maga a lengyel népnév a magyar nyelvben – a világon egyetlenként – még a honfoglalás előtti időkből származik óorosz közvetítéssel, ellentétben a nemzetközileg ismert polack elnevezéssel, amely a lengyelek polan nevű törzsének a nevéből származik, és akik eredetileg a Warta folyó környékét, a lengyel magországot népesítették be, majd sikerült alávetniük a legtöbb szláv törzset az Odera és a nyugati Bug folyók, a Kárpátok és a Balti-tenger között. A tizedik századra a polanok uralma alatt egyesült Masovia, Kujawy és Nagy-Lengyelország.

„Ezután a magyar és a lengyel történelem következő kilencszáz éve, elsősorban perszonáluniókon és a közös ellenségeken keresztül, többször is egybefonódott”

A lengyel állam megalapítása I. Mieszko révén a Piast-dinasztiához fűződik, aki 966-ban felvette a kereszténységet. Fia, Vitéz Boleszláv több hadjáratban meghódította Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danzkát és a Balti-tenger partvidékét. Országa határa keleten egészen Kijevig terjedt.

Ugyanakkor a Horvátországgal 1102-ben perszonálunióban egyesülő, majd III. Béla uralkodása alatt megszilárduló Magyar Királyság kétségkívül nagyhatalmi politikát folytatott történelme első, dicsőséges hatszáz esztendejében. Ennek következtében a szintén terjeszkedő lengyel érdekszférával többször is ütközésbe került, elsősorban Halics és Lodoméria révén, amelyekre, mint már említettük, a XI. század közepe után, Vazul fiai Endre és Béla herceg révén a magyar királyok is jogcímet formáltak egészen Nagy Lajosig, aki a lengyel trón reményében lemondott a Rex Galiciae et Lodomeriae címekről, bár ennek ellenére a magyar uralom Halicsban még egészen 1387-ig fennállt.

A Magyar Királyság által az elsősorban délen és dél-keleten (Szlavónia, Ráma, Szerbia, Dalmácia és a Havasalföld), meghódoltatott területeknek, és azok lakosságának az integrációja a magországba – nyelvi, etnikai, vallási különbségek okán – fel sem merülhetett, és csak a Korona részének tekintették.

„Ezzel szemben a lengyelek mindig is jogot formáltak, más szláv népekkel versengve persze, a rokon szláv népek uralására, vezetésére, megtérítésére, így – végső soron -, a lengyelségbe való integrálására és asszimilálására”

Mindezek következtében a magyarság összlétszáma csak lassan, természetes szaporulat révén tudott emelkedni, ráadásul drámaian megszakítva egy-egy lakosságfelező tatárjárással és százötven éves török pusztítással, míg a lengyelek a meghódoltatott területekkel fokozatosan ellengyelesedő, katolizáló, integrálható, és létszámukat a többszörösére felduzzasztó, velük nyelvileg és etnikailag rokon és asszimilálható embertömegeket is nyertek.

„Ez a két tényező, a különböző földrajzi adottságok és etnikai-nyelvi-kulturális örökség határozta meg a két nép sorsának és történelmének egymástól eltérő alakulását a következő évszázadokban”

Míg tehát a keleti népként aposztrofált magyarok nyugat felé igyekeztek, majd dél felé fordultak a honfoglalást követően, a nyugati szlávként számon tartott lengyelek keletnek indultak, és sikeresen terjeszkedtek történelmük első hétszáz évében. Ezen történelmi események során Ukrajnáról, mint államról nem beszélhetünk, ez a régió kizárólag, mint felvonulási terület és csatatér szerepelt, mint ahogy az ukrán nép, nyelv és öntudat kialakulása is még évszázadokat váratott magára.

Míg Kijev 1982-ben ünnepelte alapításának 1500. évfordulóját, a Dnyeper mentén lehajózó svéd vikingek/varégek több települést is alapítottak. Az első ilyen a 750-es alapítású a Ladoga-tó partján feküdt, majd következett Rurik varég uralkodó, aki Novgorodot alapította 862-ben, amely így az első, Rusznak nevezett állam volt. Halála után utódja, Oleg először a közelebbi Szmolenszk és Ljubecs városokat foglalta el, majd lehajózott a folyón és 882-ben elfoglalta Kijevet. Innen számítjuk a Kijevi Rusz államot. A modern ruszisztika szerint viszont a Kijevi Rusz állam Vlagyimir uralkodásától (980-1015) a tatárok megjelenéséig (1237-1240) tartó időszakban állt fenn. Érdekesség, hogy a Nesztor Krónika szerint Álmos (a krónikában: Olmos) seregei is elfoglalták Kijevet a 880-as években.

„A rusz szó jelentése vitatott. Egyik magyarázat szerint a szó finn eredetű, ugyanis e nyelvben Ruotsi a svédek országának az elnevezésére szolgál. Ezzel szemben valószínűbb az az elmélet, mely szerint a névadók mégis a térségben élő, óorosz törzsek, a ruszok voltak, amit az is alátámaszt, hogy a Nesztor Krónika szerint a Kijevi Rusz lakói magukat russzkij-nak nevezték”

(Itt megjegyzendő, hogy a Kárpátokban élő, görögkatolikus, és a Magyar Koronához mindvégig hű ruszinok magukat a legősibb orosz népnek tartják.)

A tatárok 1240-ben eltörölték a térképről nemcsak a Kijevi Rusz államot, de magát a várost is, ahol utána 1362-ig uralkodtak. Giovanni da Pian del Carpini, a ferences barát és utazó 1246-ban arról írt, hogy csak 200 ház maradt állva. Kijev pusztulása után a térség valamennyi szláv állama – Rusz, Novgorod, Szmolenszk, Halics, Pszkov, Vlagyimir, Tver – behódolt a tatároknak és adót fizetett. Ugyanakkor a szláv államiság gondolatát több állam vitte tovább, melyek mindegyike használta a Rusz előtagot, így előbb Novgorod, majd a felemelkedő Moszkvai Nagyhercegség tekintette magát a Rusz örökösének.

A tatár betörés nyomán szétszakadó Rusz jelentette a keleti szláv nyelvek három ágra (orosz, fehérorosz és ukrán) szakadásának kezdetét, de a kisorosz népnevet csak a 19. században kezdte felváltani az ukrán. Az „ukrajna” mint területi megjelölés már a 13. századtól kezdve kimutatható a szónak eredeti, „határvidék” jelentésében, így ukrajnának nevezték a halicsi fejedelemség és a litvánok közötti határsávot éppúgy, mint a Russia Minor és a tatárok közötti ütközőzónát.

Ugyanakkor a még 1199-ben egyesített két nyugati fejedelemség, Halics (Galícia vagy magyarosan Gácsország) és Volhínia/Voliny nem szűnt meg, és e kettős államot tartja a mai ukrán történelemírás a Kijevi Rusz ukrán jogfolytonosának.

„A 14. században több szomszédos állam is terjeszkedni kezdett a mai Ukrajna felé, északnyugatról a Litván Nagyfejedelemség, nyugatról a Lengyel és a Magyar Királyság (1387-ig), északkeletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség, így a század közepére Halics Lengyelországhoz, Voliny vidéke Litvániához, a Kijevi Patriarchátus pedig Moszkvához került 1326-ban”

1387 után, majd Mohácsot követően az élet-halál harcot folytató Magyar Királyság nem rendelkezett megfelelő erővel a térség történelmének alakításához, több erdélyi fejedelem (Báthory István, későbbi lengyel király, Bocskai István, Báthory Gábor, Bethlen Gábor, II. Rákóczi György) a XVI. század közepétől nagyhatalmi politikát folytatni kívánó, váltakozó sikerű kísérleteit leszámítva.  Így elmondhatjuk, hogy a Rákóczi-szabadságharc idejére a Kárpátoktól keletre elterülő szláv földek kikerültek Magyarország stratégiai érdeklődésének a perifériájára.

„Nem így a lengyeleknél. A térség birtoklásáért több évszázados harc vette kezdetét”

A lengyelek számos vetélytársra találtak a Német Lovagrendtől (1410 Grünwaldi csata) a svédeken (1655–1660 svéd–lengyel háború) és poroszokon át a rokon szláv népekig, mint a litvánok és az oroszok, mindezek tetejébe pedig még az Ázsiából érkező tatárokkal és az Oszmán Birodalommal is meg kellett küzdeniük. Miután a litvánokkal először évszázados harc folyt a dominanciáért, az 1385-ben létrejövő, majd az 1569-ben a Lublini Unióban megerősített szövetségük, a  Lengyel Korona és a Litván Nagyfejedelemség Köztársasága, a Rzeczpospolita egyesült erővel fordulhatott a közös ellenség, az oroszok, illetve a Moszkvai Nagyhercegség ellen a keleti szláv népek egyesítéséért és vezetéséért folytatott küzdelemben.

A keleti szlávok nyelvi és etnikai elkülönülését jelentősen felgyorsította, hogy a mai Ukrajna területe a késő középkorban az egyesült litván-lengyel fennhatóság alá került. Így Kievet 1362-ben veszi vissza a tatároktól az akkori Európa területileg legnagyobb állama, a Litván Nagyfejedelemség, majd 1570-ben Zsigmond Ágost a Lengyel Királysághoz csatolta mind a várost, mind pedig Poleszjét és Volhíniát.

„Ekkor került Kijev közvetlenül lengyel hatalom alá és alapozódott meg a lengyel igény a majdani Ukrajna területére. Ennek következtében a korábban egyértelműen az ortodoxiához tartozó terület a nyugati és keleti kereszténység ütközőzónájává vált, a politikai és civilizációs törésvonal a Dnyeper mentén húzódott. A nemesség ellengyelesedett és katolizált”

A litván nagyfejedelemség és a lengyel állam kötelékébe tartozó keleti szláv területeken az óorosz korszakban több dialektust is használtak. A dialektusok határa nem esett egybe sem a mai nyelvi (orosz–ukrán–belorusz) határral, sem azokkal a politikai határokkal, amelyek a 13–15. század során jöttek létre. A mai orosz nyelv alapjául a Moszkva környéki nyelvjárás vált. A belorusz nyelv azokon a részeken formálódott ki a nyugati dialektusból, amelyek legelőször kerültek litván uralom alá (Polock, Vityebszk, Minszk), majd Litvánián keresztül érte őket egy közvetett lengyel nyelvi-kulturális hatás. Az ukrán nyelv a délnyugati (halicsi–volhíniai) területen alakult ki, amely közvetlenül lengyel, illetve részben Habsburg uralom alákerült.

„Az évszázados, többszereplős csatározások során emelkedtek ki a történelemből az ukrán államot majdan alkotó nép előfutárának tekinthető kozákok, akiket a magyar hajdúkhoz lehetne hasonlítani”

Ők keleti szláv, ortodox vallású, szabad katonák voltak, akik, mint irreguláris haderők, azaz zsoldosok csapódtak hol a litvánok, hol a lengyelek, hol pedig az oroszok, de még a törökök és a tatárok szolgálatába is. Így többször megesett, hogy egyes kozák csapatok a számtalan konfliktus valamelyikében egymással ellentétes oldalon találták magukat.

Ekkor emelkedett ki Bohdan Hmelnickij, akit 1648 januárjában a kozákok vezetőjévé, főhetmanná választottak, aki azonnal Lengyelország ellen indult, el is foglalta Lvovot és Kijevet, mire a lengyelek 1649-ben a Zborovi Egyezményben autonómiát adtak az első kozák-ukrán államalakulat, az ún. Ukrán Fejedelemség részére.  Ez volt a Zaporizzsjai Szics. 1651-ben azonban újra fellángoltak a lengyel-kozák ellenségeskedések, és Hmelnyickij ekkor I. Alekszej orosz cárhoz fordult támogatásért, miközben felkínálta számára az Ukrán Fejedelemséget, amely az 1654-ben megkötött Perejaszlavi Egyezmény értelmében felszámolásra került és végleg az Orosz Birodalom része lett. Ezt követően, majd 1721. október 22-től, Nagy Pétertől kezdve hivatalosan is viselték a mindenkori orosz uralkodók a Minden Oroszok Cárja címet.

„Ekkor, tehát 1654-ben vált a Dnyeper határfolyóvá a lengyel és az orosz birodalom között, ahol Kijev városa a nyugati, lengyel részen feküdt, és ennek a dátumnak a háromszázadik évfordulóján ajándékozta Nyikita Hruscsov a Krímet az Ukrán Szovjet Szövetségi Köztársaságnak 1954-ben”

És ebben az időben érte el a lengyel-litván unió hatalmának a csúcspontját, amit Jan Sobieski 1683-as, Bécset felszabadító sikere is fémjelez. Viszont a következő, 18. évszázadban a lengyel-litván köztársaság végzetesen meggyengült egyrészt a kívülről érkező, svéd-porosz-orosz-osztrák elleni harcok következtében, másrészt pedig saját nemesi rendszerének anakronizmusa miatt. I. Frigyes már 1709-ben javasolta I. Nagy Péter cárnak az államszövetség felosztását az orosz, a porosz és az osztrák birodalmak között, amely végül három lépcsőben, 1772-1793-1795-ben meg is valósult és Lengyelország eltűnt Európa térképéről.

Bár Napóleon rövid időre visszaadta Lengyelország függetlenségét (mint Franciaországtól függő, vazallusi állam), a Bécsi Kongresszuson létrehozott Szent Szövetség 1815-ben azonban megerősítette az Orosz Birodalom fennhatóságát. A lengyelek a XIX. század során két ízben keltek fel az orosz elnyomás ellen, 1830-31-ben és 1863-64-ben, aminek brutális megtorlás lett a vége kivégzettek ezreivel és családok tízezreinek a Szibériába való elhurcolásával. Hasonlóképpen az 1871-ben Párizsban kikiáltott Német Császárság is Lengyelország és a lengyel nép tartós felszámolásával számolt. Ugyanakkor a lengyel forradalmi törekvések ellensúlyozására Galíciában a Habsburg, majd az Osztrák-Magyar Monarchia az ukrán nacionalista mozgalmakat támogatta például ukrán nyelvű iskolák és újságok engedélyezésével, ami viszont az oroszok nemtetszését váltotta ki.

Az 1871-ben egyesült Németország Császárság már látta az Orosz Birodalom felbomlasztásához vezető módot. 1878-ban Otto von Bismarck kancellár így nyilatkozott:

„Ha valaki majd vereséget akar mérni Oroszországra, először le kell szakítania róla Ukrajnát, aztán pedig felbujtani ellene a többi szláv nemzetet, mert csak a szlávság egy olyan faj, amely képes önmagát elpusztítani. Az ő segítségükkel meg lehet verni Oroszországot. Oroszország legyőzése után ezek a szláv nemzetek védelem nélkül maradnak és egyszerű lesz likvidálni őket”

Nem csoda hát, hogy később, az Első Világháború alatt Németország támogatta az Oroszország bomlasztására felesküdött Lenint és a bolsevikokat. 1918 után aztán újjászületett Lengyelország, amely azonban nem rendelkezett kijelölt határokkal. Ezeket a lengyelek körkörös harcokban biztosították maguknak Németország, Szovjet-Oroszország és Csehország ellen. Ezek során 1920. május 7-én Pilsudski marsall bevonult Kijevbe, de az ukránok nem támogatták tömegesen a felszabadítónak hirdetett lengyel hadjáratot, ráadásul az oroszok ettől annyira feltüzelődtek, hogy ellentámadásba lendültek át, és augusztusra a Vörös Hadsereg megközelítette Varsót. Viszont az augusztus 14–16-a között lezajlott varsói csatát a lengyelek végül megnyerték, az oroszoknak vissza kellett vonulniuk, és Kelet-Európa huszonöt évre megmenekült a kommunizmustól.

„A második világháború előestéjén, 1939. augusztus 23-án a Molotov-Ribbentrop Paktumban Lengyelországot negyedszer is felosztották, ezúttal a hitleri Németország és a Szovjetunió között, majd szeptember 1. és október 6. között Lengyelországot megszállják a német és az orosz csapatok”

A németek az általuk meghódított területet két részre osztották fel. A keleti részt gyarmatként kezelték, ebből a részből létrehozták az ún. Lengyel Főkormányzóságot, a nyugati részét pedig közvetlenül bekebelezték Harmadik Birodalomba. A Szovjetunió szintén két részre osztotta fel az általa elfoglalt területeket (Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország). Majd a német-szovjet háború kitörése után, 1941-ben a németek bevonták Lvovot és környékét a Lengyel Főkormányzóságba.

1943 áprilisában a németek hírül adták, hogy Katynban tömegsírokat találtak mintegy huszonkétezer, a szovjetek által 1940-ben meggyilkolt lengyel katonatiszt maradványaival. A sztálini Szovjetunió gyakorlatilag lefejezte a lengyel hadsereget az 1939-es megszállás során. 1943 novemberében a Teheráni Konferencián az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió eldöntötték, hogy Lengyelország a szovjet érdekszférába kerüljön, majd 1944. január 4-én a Vörös Hadsereg átlépte a régi lengyel–szovjet határt, és júliusban a Bugot is. Chełmben a szovjetek létrehozták az ideiglenes kormányt Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága néven, majd kitört az utolsó, németek elleni, tragikus kimenetelű Varsói Felkelés 1944. augusztus 1. és október 2. között, amit az orosz hadsereg a Visztula túlpartjáról nézett végig lábhoz tett fegyverrel. Végül az 1945. február 4 -11. között megtartott Jaltai Konferencián az új lengyel államot „áttolták” kb. kétszáz kilométerrel nyugatra, így az elvesztette Vilniust, Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Fehéroroszországot, de megkapta Mazúriát, Nyugati Pomerániát, a Lubusi Földet, Alsó-Sziléziát és Danzigot.

„A Szovjetunió felbomlása után mindkét érintett fél sokáig elhallgatta az ukránok által elkövetett volhíniai mészárlást, amiben 1943. július 11-én a ma Ukrajnához tartozó Volhínia területén fekvő mintegy százötven községben az 1929-ben Bécsben alapított, szélsőjobb OUN (Ukrán Nacionalisták Organizációja) és az 1942-ben megalakult, náci szimpatizáns UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) több ezer lengyelt gyilkolt le”

A térségben ez volt a csúcspontja a lengyel lakosság elleni erőszakos tisztogatásoknak, amely már az év elején elkezdődött. Végül Volhíniában és az egykori Kelet-Galíciában összesen mintegy százezer lengyelt mészároltak le.

A világháborút követően, 1956 júniusában zavargások törtek ki Poznańban, ahol a szovjetkommunista kormány bevetette a hadsereget a tüntetők ellen, és Hruscsov pedig a szovjet hadsereg beavatkozásával fenyegetett. 1981. december 13. Wojciech Jaruzelski tábornok pedig a szakszervezeti mozgalomból kommunista ellenes felkeléssé érő Solidarność megállítását katonai puccsal oldotta meg, és bevezette a hadiállapotot az egész állam területén. Végül, utolsó fejezetként a kommunista Lengyel Népköztársaság 1989. december 27-én hivatalosan megszűnt létezni.

Ha a nyájas olvasó eddig eljutott a történelmi események és adatok hosszadalmas felsorolásában, alighanem egyetért azzal az állításunkkal, hogy mindezek ismertetése szükségesnek tűnt annak illusztrálására, hogy

„a lengyel-orosz-ukrán viszony, ahol a lengyelek sokáig nyerésre is álltak, jóval régibb, szövevényesebb, komplexebb, intenzívebb, és legfőképpen, érzelmileg túlfűtöttebb, mint a magyar-orosz-ukrán”

Lengyelország 1795-ös felosztásába a lengyelek sohasem törődtek bele, arisztokráciájuk Párizsba és Londonba menekült, és az egész XIX. századot gyakorlatilag a lengyel szabadságért folytatott nemzetközi konspiráció és az oroszok elleni felkelések, valamint más népek (magyar, olasz) szabadságharcaiban való tömeges részvétel jellemezték a részükről, amiket brutális orosz megtorlás követett. Az Első Világháborút követően a lengyeleknek újra az oroszokkal kellett megküzdeniük Pilsudski marsall vezetésével határaik elismertetéséért, végül következett az oroszok általi utolsó hátba döfés és Lengyelország negyedik felosztása Oroszország és a hitleri Németország között.

Hogy árnyaljuk a képet, a lengyel-ukrán viszony sem volt mindig rózsás a történelemben, mint ahogy azt a kozákok elleni harcok megmutatták, ráadásul a közelmúltig „elfeledett” volhíniai mészárlás máig ki nem beszélt emléke a jelenlegi konfliktus során is árnyékként vetül a két nép kapcsolatára.

„Ezzel szemben a magyar-orosz történelem fejezetei elég rövidek”

A lengyel-orosz csetepaték több évszázadnyi és több tucatnyi számához képest esetünkben négy fő konfliktusról beszélhetünk: az 1848-49-es Szabadságharc oroszok általi leveréséről, az Első Világháború eseményeiről, amely orosz betöréssel indult a Kárpát-medencébe, majd orosz különbékével – és így az egyetlen magyar győzelemmel – végződött. Majd a II. Világháború során tört be előbb a magyar hadsereg szovjet-orosz területekre Hitler szövetségeseként, amelyet alapos visszavágás, megtorlás és április 4. követett. Végül pedig jött ’56 és az orosz tankok. Így elmondhatjuk, hogy bár 1945 és 1956 is történelmi távlatban „szinte tegnap volt”, a magyar-orosz viszony korántsem olyan velejéig elmérgesedett, mint a lengyel-orosz.

Mindezek után elérkeztünk a jelenlegi orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban elfoglalt, eltérő magyar és lengyel álláspont történelmi okainak összegzéséhez. A lengyelek évszázadokig érdekszférájuknak tekintették a kelet-európai síkság a Balti- és a Fekete-tengerek közé eső területét, mely terület szláv népeinek a dominálására, megtérítésére és vezetésére igényt formáltak – és ez mind a mai napig tart.

„Megfelelő körülmények esetén a lengyeleknek még vannak terveik és szándékaik a térséget illetően. Ezzel szemben ez a terület nem képezte érdekszféránk stratégiai részét, csupán nemzetbiztonsági szempontból voltunk itt érdekeltek keletről érkező fenyegetettség esetén”

A lengyelek ezen a területen rokon szláv népekkel voltak körülvéve, akiknek az uralása az elfoglalt területeken túlmenően – az ellengyelesedés és a katolizáció révén – tetemes lakossággyarapodás ígéretével kecsegetett.

Ezzel szemben a Magyar Királyság által hosszabb vagy rövidebb ideig meghódoltatott, vagy a Koronához csatolt területek nem jöhettek számításba a magyar lakosság bővítésének szempontjából eltérő etnikumuk, nyelvük és vallásuk révén, így azok asszimilációja végül is nem történt meg még ezer év elteltével sem – még magában a magországban, a Kárpát-medencében sem, és ez vezetett aztán Trianonhoz. Ugyanígy nem jöhetett szóba a meghódított területekre való magyar betelepedés a lakosság kisszámú volta miatt.

„Az oroszokhoz való magyar hozzáállást az <annyian vannak, mint az oroszok> parafrázissal lehet jellemeznünk”

Míg a lengyelek zsigerileg gyűlölik őket, mi, valljuk be férfiasan, zsigerileg félünk az oroszoktól, bennük legyőzhetetlen és megszámlálhatatlanul sok, ugyanakkor igénytelensége folytán a végtelenségig szívós ellenséget látunk. Ráadásul a magyar-orosz összecsapások túlnyomó orosz fölényt mutatnak, amelyekben háromszor is megsemmisült az országunk, így minden okunk megvan az oroszokkal való konfliktusok elkerülésére.

„Ezzel szemben az orosz-lengyel harcok az első évszázadokban lengyel győzelmeket hoztak. A két nép közötti küzdelem a régió birtoklásáért és a szláv népek vezetéséért csak más birodalmak, jelesül a Porosz Királyság és a Habsburg Császárság beavatkozása nyomán dőlt el végérvényesen az oroszok javára 1795-ben”

Viszont az első világháború után a lengyel hazafiak több csatában is legyőzték az oroszokat, és 1939 szeptemberében vitézül vették fel a küzdelmet először a németekkel, majd a hátba támadó oroszokkal. A magyar fatalizmussal szemben a lengyelek tehát jóval öntudatosabbak és merészebbek az oroszok tekintetében, nem tekintenek magukra esélytelenként, vagy netán vesztesként, és a történelmi revánsra bármikor készen állnának, ha – megfelelő külső támogatás mellett – úgy adódna.

Mint most például Ukrajnában.

(Folytatás következik.)