Pár héttel ezelőtt a valamikor etalonnak tekintett brit BBC arrogáns és agresszív műsorvezetője, Stephen Sackur a semleges újságírás és a pártatlan szerkesztőségi elvek minden egyes pontját látványosan felrúgva provokálta Szijjártó Pétert. A brit újságíró arra igyekezett rávenni a magyar külügyminisztert, hogy valljon színt. Foglaljon egyértelműen állást a magyar kormány nevében arról, hogy kit szeretne győztesnek látni az ukrán-orosz fegyveres konfliktusban. A magyar külügyminiszter azonban nem esett bele a nyilvánvaló csapdába, és csupán a mihamarabbi fegyverszünet fontosságát hangsúlyozva elzárkózott a konkrét válaszadástól. Ezen írás szerzőjét azonban nem köti sem a diplomáciai protokoll, sem pedig az államhivatal súlya, így szabadon – és főleg felelősség nélkül – elmélkedhet a csak látszatra nehéz dilemmán.

Várkonyi Zsolt írása a #moszkvater.com számára

Ha őszinte és objektív választ akarunk kapni, akkor mindenképpen el kell kerülnünk azt a három kérdést – Ki kezdte a háborút?, Kinek van igaza?, Jogos-e fegyverek erejével rendezni vitás kérdéseket? -, amellyel a nyugati mainstream média immár tizenöt hónapja kizárólag foglalkozik, és amelyek boncolgatása egyrészt meddő, másrészt felesleges, harmadrészt pedig semmilyen megoldáshoz nem vezet.

„Ez a három kérdés már önmagában is hol gyermeteg álmodozásnak, hol meg éppenséggel cinikus relativizálásnak tűnik, esetleg mély tudatlanságot árul el a hatalom és a hatalom szülte jog között feszülő ellentmondások történelmi tapasztalatai és jogfilozófiai tanulságai tekintetében. Továbbá, ha e kérdések megválaszolásától tesszük függővé az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos álláspontunkat, szándékainkkal ellentétesen könnyen vakvágányra tolathatunk”

Teljesen egyértelmű, hogy az öncélú elméletek gyártása, és az igazságkeresések megvitatása helyett az eredményközpontú gyakorlatiasságnak kell uralkodnia e tekintetben. Így egyetlen szempontot mérlegelhetünk e szövevényes ügyben:

„mi is a saját, jólfelfogott, nemzeti érdekünk?”

Más aspektusból ítélkezni e tárgyban csupán végnélküli szájkaratéhoz és önpusztító, irracionális intézkedés-sorozatokhoz vezet, mint ahogy azt Európa-szerte látjuk.

Magyarország ezt a háborút nem kezdeményezte, abban nem fél, így a konfliktus eszkalálásához semmilyen érdeke nem fűződik. Annak céljából azonban, hogy elháríthassuk a „háborús haszonleső” vádjának még a látszatát is, ésszerűnek tűnik kibővítenünk – saját nemzeti érdekeink mellett – az érintett felek körét ily módon:

– Mi az ukrán nép érdeke?

– Mi Magyarország érdeke?

– Mi Európa érdeke?

– Mi a világ országainak érdeke?

„Kezdjük azzal, hogy mi az ukrán nép érdeke?”

Politikusok előszeretettel szokták azt hangoztatni, hogy az ukrán nép érdekeit magának az ukrán népnek kell elsősorban meghatároznia. Teljesen nyilvánvalóan elsődleges és azonnali érdeke a béke, a további értelmetlen gyilkolászás megállítása. Ezt követően pedig ugyanaz az érdeke, mint minden más népé, tehát a nyugalmas élet, a vagyoni gyarapodás, az egyéni szabadság, a teljes önbeteljesülés, vagyis, ahogy az amerikai alkotmány fogalmaz, a (nagybetűs) Boldogság keresése. Ha jóhiszeműen azt feltételezzük, hogy a harcoló felek mindegyikének szeme előtt ez a magasztos cél lebeg, akkor nyilvánvalónak kell lennie, hogy az ehhez a boldogsághoz vezető ösvényt drámaian eltérő irányúnak látják.

A jóhiszeműséggel ellentétben azonban a világot a realitás jellemzi, így azonnal megállapíthatjuk, hogy ha a politika, a politikai tevékenység, a politikus, mint személy első számú feladata a gondjaira, a vezetésére bízott ország, állam, nemzet, vagy magának az egyénnek a megsegítése, támogatása és irányítása e törekvések megvalósításában, vagyis a boldogság elérésében, akkor az ukrán államot jelenleg a lehető legrosszabb kezek vezetik.

A XXI. század első két évtizedét megélt (európai) embere fásult cinizmusának és politikai kiábrándultságának alapvető oka pontosan az, hogy felismerte, a politikai tevékenység, így a politikai szereplők célja többnyire nem más, mint saját hatalmi pozícióiknak az örök időkig való fenntartatása, legtöbbször bármilyen eszközök igénybevételével.

„Sajnálatosan, a háború tizenötödik hónapjában az ukrán nép többsége számára már nyilvánvalónak kell lennie, hogy az országukat vezető politikusok Ukrajnát a teljes pusztulásba vezetik – pusztán saját hatalmi ambicióik érdekében”

De mégis milyen jelszavakkal?

Az ukrán népet sohasem kérdezték meg arról, hogy országuk melyik utat válassza. Erősen leegyszerűsítve, a „nyugati”, avagy a „keleti” integrációt – vagy éppenséggel egyiket sem. Nem célunk, hogy e két opciót tartalmilag kielemezzük a tekintetben, hogy melyik lenne előnyösebb az ukrajnai emberek számára, mivel már előzetesen megállapítottuk, hogy e kérdésben egyedül ők az illetékesek. Mindenesetre leszögezhetjük a következőket:

„A világ lakossága még belátható ideig szuverén, határokkal tagolt országokban fog élni. Az egyetlen igazságos és hosszú távon is tartós módja ezen országok határainak megrajzolására pedig a nemzeti önrendelkezés. Az ukrán-orosz háborúnak tehát olyan megoldással kell végződnie, amely lehetővé teszi az ukrajnai emberek számára a szabad önrendelkezés kinyilvánítását és megvalósítását valóban szabad választások kiírása és lebonyolítása révén”

Természetesen a választásokat kielégítő módon, elégséges ideig, szabad keretek között folytatott, sokoldalú, a kínálkozó választási opciókat tartalmilag teljesen kimerítő tájékoztatás és széleskörű társadalmi párbeszéd kell megelőzze, lebonyolításukat pedig nemzetközi szervezetek és az érintett felek által közösen felügyelt módon kell végrehajtani.

Másrészt pedig az érintett feleknek, így nem csak az ukrán és az orosz államnak, de minden közvetett és közvetetten érintett félnek, így az európai országoknak, az EU-nak, Oroszországnak és nem utolsósorban pedig az Egyesült Államoknak megelőlegezett garanciákat kell nyújtaniuk arra vonatkozólag, hogy tiszteletben tartják az ukrajnai emberek döntését, amelyet kötelező érvényűnek, egyúttal végrehajtandónak ismernek el, bármi is legyen annak kimenetele.

„Magyarország tekintetében teljesen egyértelmű a helyzet. A magyar érdek a nemzetközi, így elsősorban az európai-amerikai politikai-biztonsági kapcsolatok normalizálása, a gazdasági-pénzügyi-kereskedelmi integráció zökkenőmentes fenntartása és további bővítése minden téren, beleértve a magyar-orosz és – távolabb tekintve a konfliktus következményeit illetően – a magyar-kínai irányt is. A magyar gazdaság zavartalan hozzáférése az orosz energiahordozókhoz, nyersanyagokhoz és piachoz, valamint a magyar háztartások kedvezményes áru orosz gázzal való fűtése nemzetstratégiai érdek”

Tegyük egyértelművé, Magyarországot semmilyen állam vagy államszervezet, semmilyen kényszerítő eszközzel nem bírhatja arra, hogy – érdekeivel ellentétesen – megszakítsa a mindkét fél számára kölcsönösen gyümölcsöző, évszázados, gazdasági-pénzügyi-kereskedelmi-kulturális kapcsolatait Oroszországgal, illetve, a körből megint távolabbra tekintve, Kínával. Országunk számára tehát az orosz-ukrán konfliktust illetően csak olyan végkimenetel fogadható el, amely biztosítja a magyar-orosz, illetve, a magyar-kínai együttműködés további, zavartalan folyamatát és jövőbeni dinamikus fejlődését.

„A következő szint Európa és Oroszország kapcsolata”

E tekintetben is egyértelmű a helyzet. Európa csak és kizárólag akkor maradhat bármilyen téren számításba vehető szereplő a világ színpadán, ha gazdaságának akadálytalan, kedvezményezett, de legalább egyenjogú hozzáférése van egyrészt a legnagyobb piacokhoz, másrészt a számára legelőnyösebb feltételeket kínáló forrásokhoz az energiahordozókat és nyersanyagokat tekintve. Ezeket mind a történelemben, mind pedig a belátható jövőben egyedül Oroszország képes biztosítani. Orosz gáz és olaj nélkül Európa – így az EU – gazdasága nem versenyképes, ami pedig kétségtelenül politikai-gazdasági-katonai tekintélye és pozíciója megrendüléséhez vezet már rövid távon is, ez pedig az európai emberek életszínvonalának rohamos csökkenésében fog megnyilvánulni.

„Az európai örökség oszthatatlan, Oroszország pedig Európa történelmi része minden tekintetben: etnikailag, vallásilag és kulturálisan. A hidegháború során láthattuk, hogy minden erőszakos szétválasztás mindkét oldalnak csak a kárára volt. A jövőben ilyen kísérleteket minden erőnkkel meg kell akadályoznunk. Európa számára tehát csak olyan megoldás jöhet számításba, amely megakadályozza Oroszország mesterséges és erőszakolt kiszakítását és leválasztását a kontinens testéből”

Legvégére hagytuk azt a kérdést, hogy mi lenne a világ többi országának az érdeke? Röviden: legyen Rend! Nemzetközi Rend a történelemben eddig kétféle módon jött létre. Vagy a szereplők közötti hatalmi egyensúly nyomán, vagy pedig egy domináns – hegemón – hatalom diktátumaként.

1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával az Egyesült Államok, mint hegemón, az emberiség írott történelmében először, példátlan felhatalmazást kapott arra, hogy ezt a Rendet a teljes Földön biztosítsa versenytárs nélküli gazdasági erejével, a nemzetközi szervezetek felett gyakorolt politikai tekintélyével, a pénz kibocsájtás monopóliumával, a minden rádióhullámon, filmkockán és tévéadón ömlő kulturális befolyásával, és, bár egyébként rendelkezésére állna, a katonai eszközök legminimálisabb igénybevételével.

Példátlan, egyszeri és történelmi lehetőség volt a teljes világ egy rendbe való terelésére – békés eszközökkel, a soft power erejével, az Egyesült Államok vezetése mellett és irányítása alatt, vagyis gyakorlatilag a világkormány megvalósítása.

„Harmincvalahány év elteltével egyértelműen megállapíthatjuk, hogy Amerika nem, hogy nem élt a rátestált lehetőséggel, hanem egyenesen visszaélt vele. Az Egyesült Államok az elmúlt három évtized alatt soha nem látott mennyiségű és hevességű, nyílt katonai beavatkozást indított a Föld minden kontinensén”

Ha valaha voltak is az „Egy Bolygó – Egy Rend: Világkormány” elképzelésnek támogatói világszerte, ma már egyértelműen megállapítható, hogy a világkormány egy hegemón diktálta létrehozásának történelmi determinizmussal való indoklása messze nem valós, kivitelezése irreális, működése valószínűtlen és – legfőképpen – a világ népeinek semmiképpen nem az érdeke.

Ugyanis az elmúlt években megtanulhattuk – az orrunk alá dörgölték -, hogy a demokrácia alapja a hatalom megosztása a különböző hatalmi ágak között, ahol a hatalom egyes szereplőit fékek és egyensúlyok intézményesített rendszere akadályozza meg a hatalmi túlkapásokban.

„És ha elfogadjuk, hogy egy országon, államon belül igaz ez a tétel, akkor el kell fogadjuk ennek érvényességét nemzetközi szinten és viszonyok között”

A világ népeinek, országainak, államainak az az egyértelmű érdeke, hogy végre létrejöjjön a hatalom nemzetközi megosztásának az intézményesített rendszere, ezen belül a fékek és egyensúlyok olyan rendszere, amely meggátolja az Amerikai Egyesült Államokat abban, hogy akadálytalanul folytathassa az elmúlt három évtizedben látott korlátlan hatalmi túlkapásait.

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)