„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Németország, eljöttünk, hogy többé ne jöjj el hozzánk”
Fotó:EUROPRESS/Cuneyt Karadag/ANADOLU AGENCY/AFP
Hét perces ováció a Reichstagban. Egy orosz embernek szól, egykori ellenségnek. Írónak, aki könyvében, amelyet lefordítottak szinte minden európai nyelvre megörökítette népe történelmének egyik legnagyobb tragédiáját. Amit vendéglátóinak elődei okoztak, sok más bűnnel együtt. Döbbenetes jelenet és döbbenetes szavak. Vajon el lehet felejteni a Reichstag falára szuronnyal felvésett feliratot? Legfeljebb lekaparhatjuk.
„Németország, eljöttünk, hogy többé ne jöjj el hozzánk”
Az író így fejezi be beszédét: „A kibékülés nem egyszerű dolog. Tudni kell megbocsátani, de tudni kell emlékezni is. Az emlékezés a háborúra kegyetlen dolog. Ám emlékeznünk kell elhunyt katonáink millióira. Elszántam magamat, hogy írok a háborúról. Miért? Mert a háborúban bajtársaim, barátaim vesztek oda, úgy távoztak, hogy nem tudták, sikerül-e megvédeni az országukat, városukat, Leningrádot. Sokan a vereség keserű érzésével hunyták le a szemüket. Szeretném átadni nekik, hogy győztünk, s ők nem hiába adták az életüket. Mert végül soha nem az erő, hanem a tiszta és mély igazság diadalmaskodik.”
Lássuk hát, ki volt ez az író, akinek az életében, írói pályafutásában sok a kibogozatlan talány. Mindezidáig nem sikerült az irodalomtörténészeknek kideríteni pontosan, hol és mikor született. Egy biztos, édesapja erdőmunkások munkavezetője volt valahol Kurszk környékén, s később Leningrádba költöztek.
„Itt járt iskolába fia, Danyiil German, későbbi írói nevén Danyiil Granyin (1919-2017). Akkor aligha gondolt rá, hogy milyen sorsfordító eseményeknek lesz résztvevője, miféle életpálya előtt áll. Igaz, a Néva parti város lakói sem tételezték fel, miféle megpróbáltatások várnak rájuk”
A fiatalember elvégzi az elektromérnöki szakot az egyetemen, de egy szibériai erőmű helyett a leningrádi Kirov művekben helyezkedik el. Ahol tankokat gyártanak és javítanak, Komszomol titkárnak választják meg, majd felveszik a pártba. Manapság ezzel már nem dicsekednek. Akkoriban azonban kiállás volt valami más, a jobbnak, szebbnek ígérkező jövő mellett. Amit később meg kellett védeni.
És most adjuk át a szót az írónak, aki a nagy háború kitörésekor még csupán kezdő mérnökember. Az ő mondataival, emlékeivel – ez az első változat. 1941 nyarán, mint politikai tiszt harcol a hazájára támadt német csapatokkal szemben Leningrád alatt, Puskin városánál. Az ellenséget egyelőre nem tudják megállítani. 1941 szeptemberében azzal a tudattal hagyja el a frontot, hogy mindennek vége. A harctérről haza villamosozik, s így szól a nővéréhez:
„Nemsokára bejönnek a németek. Hajíts rájuk az ablakból egy gránátot, s aztán ébresszél fel”
Kialussza magát, és már másképp látja a dolgokat. A kötelesség nem hagyja nyugodni, visszatér a népfelkelő hadosztályhoz, ahonnan elmenekült. Nem végzik ki, mint dezertőrt, kellett az ember a fronton. Közkatona, s az első félelmetes telet az ostromgyűrűbe zárt város környékén, lövészárkokban tölti. Hogy majd egy harckocsizó század parancsnokaként folytassa tovább harcéri pályafutását.
„Megkapó izgalmas történet. Kisregényekben, novellákban eleveníti fel az író. Majd később egy testesebb, nagy visszhangot, vitát kiváltó műben”
De ne rohanjunk ennyire előre az időben. A kétely ott él sokakban a leírtak kapcsán. Valóban így volt? Akadt egy lelkiismeretes irodalomtörténész, Mihail Zlotonoszov, aki gondosan követte Granyin útját az embert próbáló években. Dokumentumokat, visszaemlékezéseket lapozott végig, s kiderítette, hogy semmi sincs úgy, ahogy az írói emlékezet megidézte.
Granyin a háború után mérnökként dolgozik. 1949-ben napvilágot lát első novellája. Ekkor kell nevet változtatnia. Ismert, mi több, elismert pályatársa, Jurij German kérésére – ettől kezdve Granyin név alatt jelennek meg művei.
A nagy áttörés 1954-ben történik. Sztálin már nem él, megindul a személyi kultusz felszámolása. Sorra születnek a valósággal őszintén szembenéző művek.
„Granyin írói pályáját igazából innen számíthatjuk, a népszerű, vitákat kiváltó „Kutatók” címmel megjelent regénnyel. Hőse egy szovjet mérnök, aki komoly tudományos eredményeket ér el, ám elképzeléseinek megvalósításához le kell győznie a bürokráciát, a múlt beidegződéseit”
Granyin mérnökökről, tudományos alkotómunkáról írt. Élvezetesen, érdekfeszítőn. Nem kellett különösebben tanulmányoznia a regény valóságanyagát, ez az ő élete is volt, hőseiben ő volt jelen, Csupán el kellett, hogy kerülje a régi, párthű irodalom sémáit és sablonjait.
Ez részint sikerült, lebilincselő „termelési regény” került ki tolla alól. A műfaj nem volt ismeretlen a szovjet irodalomban. Korai időszakában a polgárháború utáni fellendülést, a régi romjait eltakarító, új világot építő munkát mutatta be, arra biztatott. Nem ritkán modern hangvételben. Mintegy odafigyelve, vagy ösztönösen megérezve a világirodalomban felbukkanó, izgalmas stílusbeli próbálkozásokat. Mert akkor még lehetett próbálkozni, kísérletezni. Katajev, Gladkov, Ehrenburg, Leonov, Pausztovszkij voltak a műfaj legjelesebb szerzői. A címek magukért beszéltek. Lásd Katajev nem sportteljesítményre ösztönző „Hajrá”-ját, Gladkov egyáltalán nem cementszürke „Cement”-jét, később Leonov címében inkább erdőgazdálkodási szakkönyvnek ígérkező regényét az „Orosz erdő”-t.
„Idővel a kritika szorgalmasan kigyomlálja a művekből az időnként felbukkanó modernista vonásokat, megfogalmazódik a szocialista realista irodalom kötelező kánonja, amin már sokkal kevesebb szerző tud túllépni. Granyin sem mindig”
Sorra születnek a kor szellemét, az olvadást szolgáló művei, történelmi-dokumentum regények is. Forgatnak belőlük filmeket. Az egyiket – finoman kifejezve – szerencsétlenül „kölcsönvett” forgatókönyvvel. Ezt később, nem alaptalanul, a szerző szemére vetik.
Granyin közben elindul felfelé a brezsnyevi kor irodalmi szamárlétráján. A leningrádi írótestület titkára lesz. S mint ilyen, nem éppen dicső szerepet játszik egy irodalmi hadjáratban. Célszemély a később száműzetésbe küldött, majd külföldre kitoloncolt, a rendszerrel és annak alkotókra erőszakolt politikai követelményeivel, egyenruha szürke irodalmi katekizmusával kibékülni nem tudó fiatal költő, Joszip Brodszkij. Anna Ahmatova, nem éppen kedvesen, inkább epésen így emlékezik meg Granyin szerepéről a kezdetben irodalmi, majd állampolgári pereskedésben:
„Granyinról már nem úgy fognak beszélni, mint arról, aki <ilyen meg ilyen könyveket írt>, hanem <ez az, aki tönkretette Brodszkijt>. Az orosz költészet nagyasszonyának jóslata nem igazán vált be. Ezután születtek Granyin igazán jelentős, emberi habitusát és alkotói krédóját újra meghatározó, helyre tevő művek”
Az író változik, emberként, közéleti személyiségként és alkotóként is. Ahogy változtak az idők. Beköszönt a peresztrojka. Majd 1991 augusztusában kitört a Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke és Gennagyij Janajev szovjet alelnök szervezte puccs, kísérlet a visszatérésre. Az, ami Lenin szavait kölcsön véve nem volt más, mint próbálkozás „visszafordítani a történelem kerekét”. A szovjet szabadgondolkodású értelmiség levélben (A negyvenkettek levele) fordult Jelcinhez, elítélik a puccsot. A levél aláírói között ott volt Granyin is.
„Megtörtént az, ami gondatlanságunk és ostobaságunk folytán történt – a fasiszták fegyvert ragadtak, megpróbálták kezükbe kaparintani a hatalmat. Hála Isten, a hadsereg és a jogrendet védő szervek nem omlottak össze, a nép mellé álltak, s nem engedték, hogy a véres kalandor tett polgárháborúvá változzon, de mi lett volna, ha mégis?” Granyin és társai kérték Jelcint, hogy civilizált és demokratikus úton vezesse tovább az országot. Nemes és tiszta szándék. Hogy mennyiben sikerült megvalósítani, arra a történelemtudomány ad hiteles választ. Ha nem most, talán nemzedékekkel később.
„Hogyan jutott idáig Granyin? A választ a kérdésre késői műveiben találjuk”
1979-ben megjelenik „A blokád könyve”. Leningrád hősies védelméről, a háborúról sok örökérvényű mű jelent meg. Granyin és szerzőtársa Alesz Adamovics a város szörnyű Odisszeáját átélt mintegy 200 ember vallomásai alapján íródott könyve több ennél. A hősiesség mellett előtérbe kerül a leírhatatlan szenvedés, amit Leningrád lakói a 900 nap alatt átéltek. Talán először mondja ki író, hogy a blokádnak, a harcnak nem csak dicső fejezetei, de árnyoldalai is voltak. A megrázó két részes dokumentumkötetet Granyin így jellemezte: „könyv az értelmiségről és az értelemről”. 1979-ben nem kis polémia és küzdelem után kiadják és arat jogos sikert. Mindenütt az országban. Kivéve a várost, amelyről szól. Az ortodox helyi pártvezetés ellenállása miatt csak 1984-ben jut a blokád még élő résztvevőinek, tanúinak és utódaiknak a kezéhez. Két évvel Brezsnyev halála után s egy évvel Gorbacsov hatalomra jutása előtt.
„Ez a két kötet nem csak a hősiesség, de a szenvedés dokumentuma is. Gyerekek, akik éhezve kenyeret lopnak. Az Ermitázs munkatársáról, aki mérget vesz be, mert látja, ahogy édesanyja az éhhalál küszöbén kibelezi és megeszi kedvenc macskájukat. A szerzők hitvallása: ismerni kell a szenvedést is, ha tudni akarod a történelem igazságát”
Granyin elmondja, hogy a város lakói igazból csak 1941 őszén érezték meg a közelgő veszélyt. A front összeomlóban volt, de ők moziba jártak, dominóztak és sakkoztak a parkokban, zavartalanul élték életüket. Bíztak a balti flotta nagy tűzerejű ágyúiban. S egyszeriben rádöbbentek, hogy a front már a Kirov (réginevén Putyilov) művektől 4 kilométerre húzódik, a várost bekerítették. Az első télen szenvedtek a tengerparton ritka, 20-30 fokos fagytól. Tragikomikus epizód, egy óvónő örült, amikor két apróság egymásnak esett, mert azt jelentette, hogy még mozognak, visszatértek az életbe. Az utolsó himnikus mondatok összegzik a szerzők nagy vállalkozását. „ideje kavicsokat gyűjteni a sírokra” s „felállítani a népi emlékezet kőoszlopait”
Megbocsátotta-e a közvélemény, az irodalomírás a szerző korábbi botlásait? Oleg Kasin, a jelenkori orosz valóság elől emigrációba menekült újságíró kíméletlen az ítélkezésében. Úgy véli, nem kaphatnak felmentést a volt nómenklatúra képviselői. Ezt Granyinra is érti. A történelmi igazságtétel azonban nem ilyen egyszerű.
„Az írót utolsó éveiben általános tisztelet övezi. Már nem fél kimondani, amit gondol”
2014-ben a Krím-félsziget visszacsatolásakor őszintén megfogalmazza véleményét, saját és talán nem csak saját, fájó igazságát: „A félszigetet Hruscsov adta át Ukrajnának, jogalap nélkül, felháborító és abszurd módon. Ám nem örülhetünk a Krím annexiójának sem, nem erre a megoldásra vágytunk.”
A 90-es években sajátos véleménnyel volt hazája jövőjéről: „Oroszország irányíthatatlan szörnyeteg. S nem csak gyakorlatban, elvileg is. Túl eltérőek a régiói, túl nagy a területe, Oroszhont ma képtelenség egybe forrasztani. Mert minden geopolitika azon kell, hogy alapuljon, könnyebb lesz-e általa az emberek élete?”
A kérdésre még nincs érvényes válasz. Az író halála előtt egy esztendővel megkapta a legnagyobb elismerést, az Állami-díjat. Az ünnepélyes eseményen az államfő, ezzel is megtisztelve az alkotói teljesítményt, a már járni és állni is nehezen tudó író mellé ült, s így üdvözölte.
A művek felülírnak mindent, s örökre megmaradnak a könyvespolcokon. A megbocsátás ott van bennük, a sorokba zárva.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
