Bábuk, harangok és a hamisítatlan orosz lélek

2026. okt. 15.

#moszkvater

MEGOSZTÁS

Ha az embernek egyetlen este alatt kellene elmagyarázni, mitől olyan zseniális, kiszámíthatatlan és érzelmileg túlfűtött az orosz kultúra, nem könyveket adna a gyanútlan érdeklődő kezébe. Elég lenne beültetni őt a Müpa hangversenytermébe, ahol a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara a 20. század elejének két olyan monumentális alapművét mutatta be, amelyek közelebb visznek az orosz lélek megértéséhez, mint egy hosszú Dosztojevszkij regény.

Kovács Eleonóra írása a #moszkvater.com számára

„Kellett egy kis idő, mire az otthoniak is megértették, hogy Sztravinszkij nem parodizálta, hanem zseniálisan újrafogalmazta az orosz folklórt”
Fotó:EUROPRESS/AFP

Az első félidőt Igor Sztravinszkij 1911-es klasszikusa, a Petruska uralta szeptember 30-án. A darab éppen olyan, mint egy szentpétervári búcsú. Színes, kaotikus, hangos, és a háttérben mindig ott bujkál egy kis, vagy adott esetben hatalmas tragédia. Héja Domonkos karmester nem finomkodott, bátran fejest ugrott a zenekarral a vásári forgatagba. Sztravinszkij híresen ravasz, feleselős ritmusait a fafúvósok és a zongora olyan lendülettel hozták le, hogy a közönség szinte érezte a saslik sütők illatát, és látta a szalmabábuk csetléseit-botlásait. A groteszk, ironikus hangulat tökéletesen átjött a nézőtérre. A szünet után aztán megérkezett a „nehéztüzérség”, Szergej Rachmaninov A harangok című darabja.

„Aki azt hiszi, a harangszó csak a déli ebédidőt jelezheti, az nem hallotta még Rachmaninovot. Edgar Allan Poe versei nyomán a zeneszerző az esküvőtől a vészterhes háborúkon át a végső elmúlásig az emberi élet nagy állomásait mind egy-egy harangtípus hangjához kötötte”

A színpadon szinte mozdulni sem lehetett a hatalmas apparátustól, de a zenekar és a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Szabó-Sipos Máté) elképesztő fegyelemmel navigált a sűrű, hömpölygő késő romantikus dallamok között. Fekete Attila tenorja az ezüsthártyás száncsengők futamai felett valósággal szárnyalt a teremben, a drámai csúcspontot jelentő vészharangok tétele alatt pedig a kórus olyan elementáris energiával csapott le, hogy a hallgatóság hátán futkosott a hideg. Molnár Anna és a csodás hangú Avtandil Kaspeli is remek volt. A lezárás gyászos, vas harangjainak tompa kongása és a gordonkák halk, elhaló motívumai után szinte tapintani lehetett a csendet a Müpában, hogy aztán a közönség vastapssal köszönje meg a hamisítatlan orosz zenei utazást.

„Ahhoz, hogy igazán megértsük a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának koncertjét, érdemes visszarepülnünk az 1910-es évek elejére. Ez az időszak a cári Oroszország utolsó, vihar előtti pillanata. A levegőben már ott vibrált a közelgő világháború és az 1917-es forradalom előszele, a művészeket pedig egyszerre fűtötte a nosztalgia a régi, tiszta orosz tradíciók iránt és az apokaliptikus szorongás. Ebből a feszültségből született a Petruska és A harangok”

Sztravinszkij koncertet indító műve, a Petruska (1911) valójában a pétervári és moszkvai népi kultúra előtt tiszteleg. A történet a Maszlenyica, azaz az orosz télbúcsúztató/farsangi hét forgatagában játszódik. Sztravinszkij zsenialitása abban rejlett, hogy a darabba konkrét orosz népdalokat, sőt, korabeli szentpétervári utcai nótákat – mint az Egy kövér asszony sétált az utcán -, és az idősebbek által ismert Télapó, gyere már… kezdetű dalt szőtte bele. A hangszerelés zseniálisan imitálja a vásári kintornát és a harmonikát. Petruska, a szalmával kitömött, tragikus sorsú bábfigura pedig magát a kiszolgáltatott, elnyomott orosz kisembert szimbolizálja, akinek a lelke a fizikai pusztulás után is fellázad. Ez a motívum egyébként Gogoltól Dosztojevszkijig végigkíséri az egész orosz irodalmat.

„Rachmaninov szünet után megszólaló műve, A harangok (1913) egy másik alapvető orosz kulturális kódot bont ki. Az ortodox Oroszországban a harangszó nem csupán az idő múlását jelezte. A harangoknak szent nevet adtak, keresztelték őket, és a nép hitte, hogy élnek, beszélnek, sőt, Isten hangját közvetítik. Rachmaninovot gyerekkora óta babonázta meg a novgorodi templomok zúgása”

Bár a mű Edgar Allan Poe versén alapul, a szöveget Konsztantyin Balmont, az orosz szimbolizmus atyja fordította és formálta teljesen a maga képére. Rachmaninov szakított az amerikai költő szerényebb ritmusaival, és helyette a hamisítatlan orosz sorsot írta meg. A darab négy tétele az emberi életút orosz állomásai, a száguldó trojka (szán) ezüst csengői, a templomi esküvő arany harangjai, a falvakat és városokat felégető tüzek vészharangjai – amelyek a közeledő háború kollektív rettegését vetítették előre -, végül a vas harangok az orosz temetések nehéz, vigasztalan gyásza.

Ha zenetörténeti exkurzióra vagyunk kíváncsiak, akkor néhány gondolatot kell megemlíteni. Mai füllel belegondolni is furcsa, de a Müpában hallott két orosz mestermű korabeli szentpétervári fogadtatása finoman szólva sem volt sétagalopp. Bár ma már a klasszikus repertoár legbiztosabb bástyái, a 20. század eleji orosz közönség és a kritikusok meglehetősen vegyes érzelmekkel, helyenként egyenesen értetlenül álltak a bemutatók előtt.

„Bár a Petruska története ízig-vérig orosz, a világpremierje nem otthon, hanem Párizsban volt 1911 júniusában Igor Sztravinszkij a Gyagilev-féle Orosz Balett (Ballets Russes) előadásában, Vászlav Nyizsinszkijjel a címszerepben. A francia közönség imádta a darab egzotikumát, ritmikai vadságát és a híres, disszonáns, úgynevezett Petruska-akkordot”

Amikor azonban a mű eljutott a szentpétervári koncerttermekbe, a hazai kritika és a konzervatívabb közönség valósággal megsértődött. Az akkori orosz zenészek és ítészek jelentős része úgy érezte, Sztravinszkij meggyalázta a nemzeti hagyományokat. Felrótták neki, hogy a darab nem egyéb, mint „populáris utcai nóták és vásári giccsek olcsó fércműve”. Nem tudtak mit kezdeni a fafúvósok groteszk, ironikus és feleselős hangzásával sem. A szentpétervári kritikusok túl radikálisnak, „anti-romantikusnak” és követhetetlenül kaotikusnak bélyegezték a darabot.

„Kellett egy kis idő, mire az otthoniak is megértették, hogy Sztravinszkij nem parodizálta, hanem zseniálisan újrafogalmazta az orosz folklórt”

Egészen más forgatókönyv szerint zajlott Szergej Rachmaninov A harangok című művének szentpétervári premierje 1913. november 30-án. A hangversenyt maga a zeneszerző vezényelte a Mariinszkij Színház kórusának és zenekarának élén. Rachmaninov ekkor már ünnepelt művész volt Oroszországban, de ezzel a monumentális darabbal még szinte a saját maga által magasra tett lécet is átvitte. A szentpétervári közönség a bemutatón valóságos ovációban tört ki.

„Az emberek azonnal megérezték, hogy a darab négy tétele – a születéstől a halálig – és a mindent átható harangzúgás a legmélyebb orosz sorsot és kollektív élettapasztalatot tükrözi”

Bár a szentpétervári kritikusok egy része megijedt a harmadik és a negyedik tétel szokatlanul komor, vészjósló és apokaliptikus hangulatától – többen számon kérték a zeneszerzőn, hogy miért hagyta el Poe költeményének amerikai, ritmikus lüktetését a fordító Balmont -, a szakma többsége mégis egyöntetűen elismerte a mű zsenialitását. Maga Rachmaninov is úgy nyilatkozott később, hogy a saját szerzeményei közül A harangok állt a legközelebb a szívéhez, és erre a szentpétervári bemutatóra volt a legbüszkébb. A Müpa színpadán tehát két olyan mű találkozott, amelyek közül az egyiket (Sztravinszkij) anno túl modernnek és tiszteletlennek tartották szülővárosában, a másikat (Rachmaninov) viszont azonnal az orosz lélek zenei emlékműveként emelték a magasba.