//Láthatatlan háború
„A pszichológiai hadviselés járulékos hordalékaként ránk ömlő információs zűrzavarban nehéz megállapítani, mi is valójában az igazság. Eljutottunk odáig, hogy Oroszország és a Nyugat szembenállásában mindkét oldal igyekszik kizárni a sajátján kívüli narratívákat, s mivel ezt az Egyesült Államok vezérletével a Nyugat hatékonyabban megoldja, a világnak ez a fele olyan buborékba kerül, mint egykor a szovjet emberek” #moszkvater

Láthatatlan háború

MEGOSZTÁS

Bucsa és Kramatorszk esete jól mutatja, milyen fontos része a hibrid háborúknak a pszichológiai hadviselés. Egyre jobban durvul a háború Ukrajnában. De nem csak azért, mert ez mindinkább konvencionálissá váló harcok velejárója. Tombol az információs háború is, amelynek a pszichológiai hadviselés részeként egyik fő célja az ellenfél démonizálása, dehumanizálása. Így sokszor azt sem tudjuk, valójában mi történt, az ítélet már megszületett. Így van ez a „bucsai mészárlás” és a kramatorszki vasútállomást ért rakéta találat esetében is. A döntő összecsapás még csak ezután jön, a szörnyűségekből azonban már bőven kapott a világ.

„A pszichológiai hadviselés járulékos hordalékaként ránk ömlő információs zűrzavarban nehéz megállapítani, mi is valójában az igazság. Eljutottunk odáig, hogy Oroszország és a Nyugat szembenállásában mindkét oldal igyekszik kizárni a sajátján kívüli narratívákat, s mivel ezt az Egyesült Államok vezérletével a Nyugat hatékonyabban megoldja, a világnak ez a fele olyan buborékba kerül, mint egykor a szovjet emberek” #moszkvater
„A pszichológiai hadviselés járulékos hordalékaként ránk ömlő információs zűrzavarban nehéz megállapítani, mi is valójában az igazság. Eljutottunk odáig, hogy Oroszország és a Nyugat szembenállásában mindkét oldal igyekszik kizárni a sajátján kívüli narratívákat, s mivel ezt az Egyesült Államok vezérletével a Nyugat hatékonyabban megoldja, a világnak ez a fele olyan buborékba kerül, mint egykor a szovjet emberek”
Fotó:EUROPRESS/Ed JONES/AFP

Az egyik uniós tagállam vezetője bizonyítékokat kért arra vonatkozóan Volodimir Zelenszkijtől, hogy a „bucsai mészárlás” nem volt megrendezett. Az ukrán elnök erről a Bildnek adott interjújában beszélt arra a kérdésre válaszolva, hogy mi volt a legrosszabb dolog, amit az elmúlt napokban hallott. Zelenszkij csodálkozással vegyes megütközése érthető. Az utóbbi időben ugyanis az országában dúló valódival párhuzamosan tomboló információs háború talán legaktívabb szereplőjeként megszokta, hogy ő kérdez, követel, és számon kér mindenkit, aki nem úgy segíti Ukrajnát, ahogy ő gondolja. Attól már elszokott, hogy valaki megkérdőjelezi az általa terjesztett narratívát, és bizonyítékokat kér tőle. Az meg egyenesen értelmezhetetlen számára, ha mindezt egy nyugati politikus teszi. Pedig az ukrán elnök is megérthetné, hogy a háborús bűnök vádja komoly dolog, azt nem lehet csak úgy bemondásra elhinni.

„Persze, Volodimir Zelenszkijnek abban igaza van, ha a <mészárlásra> hivatkozva már újabb szankciókat is kivetettek Oroszországra, akkor mért kell forszírozni ezt az egészet. Talán csak azért, mert a mostani hisztérikus hangulatban mindenki minden Moszkvát sújtó határozatot megszavaz, betilt, kitilt mindent és mindenkit, ami orosz, ám akadnak még olyanok, akik azért szeretnék tudni az igazságot”

Főképp az olyan erősen kétes esetek után, amelyek finoman szólva megkérdőjelezték az ukrán fél szavahihetőségét is. Ha durvábban akarunk fogalmazni, akkor ki kell mondani, hogy mindenki hazudik, és egyik fél olvasatát sem kell azonnal kész tényként elfogadni még akkor sem, ha az egyik agresszor, a másik pedig áldozat. Az egyik kisebbítené a bűneit, míg a másik pedig jobb híján felnagyítja azokat. Háború van, amelynek általában az első áldozata az igazság. Emlékezzünk csak a háború első napjaiban nagy port felkavart történetre a fekete-tengeri Kígyó-sziget őrzőiről. A kijevi propaganda világgá kürtölte a hírt, hogy a román partokhoz közeli kis sziget 13 védője nyomdafestéket nem tűrő felkiáltással küldte el melegebb éghajlatra az őket megadásra felszólító orosz katonákat, majd egytől egyig meghaltak a sziget védelméért folytatott harcban.

„Volodimir Zelenszkij posztumusz az Ukrajna Hőse címmel is kitüntette őket, mikor kiderült, hogy élnek, és orosz fogságba kerültek, és Szevasztopolba vitték őket”

De említhetnénk a mariupoli kórház és a színház esetét, amelyeken felhördült a világ, mindenki konstatálta, hogy milyenek az oroszok, aztán a média elengedte az egészet. Senkit sem érdekelt, hogy ilyen szörnyű támadás után hol vannak a halottak, vagy éppen hogyan maradhattak meg épen a szétbombázott színház falai. Elsikkadt a hírzuhatagban, hogy közben kérdések sora merült fel a történtekkel kapcsolatban, szemtanúk állították az alapverzió ellenkezőjét, és kiderült, hogy jó eséllyel éppen a várost védő ukránok mozgatták a szálakat, és színezték érdekeiknek megfelelően a képet. De ez már nem illett bele a nyugati fősodor média által sugallt képbe. Ennek ellenére egyre többen érzik, hogy a körülöttük dúló propaganda háborúban nem kell mindent készpénznek venni. Még akkor sem, ha első látásra olyan egyértelműnek tűnik minden.

„A pszichológiai hadviselés járulékos hordalékaként ránk ömlő információs zűrzavarban nehéz megállapítani, mi is valójában az igazság. Eljutottunk odáig, hogy Oroszország és a Nyugat szembenállásában mindkét oldal igyekszik kizárni a sajátján kívüli narratívákat, s mivel ezt az Egyesült Államok vezérletével a Nyugat hatékonyabban megoldja, a világnak ez a fele olyan buborékba kerül, mint egykor a szovjet emberek”

Dörzsölt kommunikációs guruk, nem utolsó sorban a modern információs technológiákra támaszkodva elvágják előlünk a másik oldal olvasatát, de az onnan jövő információkat is, így beterelik a társadalmakat egy egyirányú folyosóra, ahol aztán ők mondják meg, mi is az igazság. Nem utolsó sorban azért, mert ilyen körülmények között vívható a legkönnyebben a totális propaganda háború, amelyben gátlástalanul el lehet adni hamis zászlós támadásokat, dehumanizálni lehet a másik felet, amely agresszorként eleve hátrányban van ebben az információs háborúban. A kommunikációs stratégák az érzelmeket célozzák, így nem véletlenül halljuk, olvassuk, hogy hány gyermek esett a háború áldozatául, vagy hány iskolát, kórházat ért támadás.

„Erősen emlékeztet ez az információs stratégia a szíriai háborúra abban is, hogy véletlenül éppen a kulcsfontosságú momentumokban – így béketárgyalások előtt – derült fény valamilyen szörnyűségre, amelyet aztán, ahogy elérte a kellő hatást, el is enged a média”

Sőt, nagyon sokszor kiderül, hogy a hír eleve hamis volt. De ugyanígy, míg az orosz csapatokról egyre gyakrabban olvashatjuk a médiában, hogy nőket erőszakolnak meg, rabolnak és civileket vegzálnak, addig az ukrán oldal bűnei valahogy elsikkadnak. Még a foglyok lábon lövéséről, kivégzéséről szóló dokumentált esetek sem kapnak igazán nagy nyilvánosságot, mint ahogy azt is szemérmesen elhallgatja a világ, hogy különösen az azovosok a civileket is gyakran használják élő pajzsként.

Így vagyunk a „bucsai mészárlással”, vagy a kramatorszki vasútállomás elleni rakéta támadással is. Mindkét esetben csupán annyi a biztos, hogy rengeteg a civil áldozat. Ennek ellenére a nyugati média mindkét esetet az orosz csapatok által elkövetett háborús bűnként tálalja. Azt nem vitathatja senki, hogy ebben a háborúban Oroszország az agresszor, és most nem vitatkoznánk ezekről az esetekről, ha nem támadja meg Ukrajnát.

„De egy háborúban nem angyalok és ördögök feszülnek egymásnak, ráadásul a gyengébb félnek sokszor nem marad más választása, mint lejáratni az erősebb ellenfelet”

Jobb esetben a történtek torzításával, így a háborúnak a lakosság körében szedett áldozatait a civilek tudatos likvidálásaként, népirtásként mutatva be. Még ennél is durvább hamisítás az úgynevezett hamis zászlós támadás, amikor valaki úgy hajt végre műveleteket, hogy közben bizonyítékokat gyárt és terít azért, hogy a felelősséget másra kenje.

(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, a teljes cikket itt olvashatja)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.