//Különleges kapcsolat
David Tisler (jobbra) 1978-ban #moszkvater

Különleges kapcsolat

MEGOSZTÁS

Múltidéző. David Tisler a szovjet kardvívók első sikeres generációjához tartozott, és később rendkívül innovatív és eredményes edzőként öregbítette a hírnevét. Tanítványai közé tartozott többek között Mark Rakita, Viktor Szigyak vagy Viktor Krovopuskov. Tisler egyike volt azoknak, akik a szovjet kardcsapat tagjaként részt vettek a melbourne-i olimpián. A moszkvai testnevelési főiskola egykori rektor-helyettese és tanszékvezető tanára, könyvek sorának szerzője elméleti munkásságával is rangot vívott ki magának. Amikor 2007-ben találkoztunk, a 80. évében járt, azóta 2014-ben elhunyt. Moszkvai otthonában azonban szívesen beszélt Melbourne-ről, az 1956. november 22. és december 8. között zajlott olimpiai játékokról. Arról, hogy miként látta ezt a számunkra furcsa olimpiát orosz szemmel.

David Tisler (jobbra) 1978-ban #moszkvater
David Tisler (jobbra) 1978-ban
Fotó:EUROPRESS/Donskoy Dmitryi/Sputnik/AFP

– Mit tudtak arról, ami Magyarországon 1956 októberében történt?

– Annak ellenére, hogy a sajtó mit írt, mi tisztában voltunk a történtekkel. Véleményt természetesen nem nagyon nyilváníthattunk. Ma mondanak mindenfélét, beszélnek totalitárius rezsimről és hasonlókról. A lényeg, hogy az emberek nagyon jól tudták, miről beszélhetnek, s miről nem. A magyar ’56 jelentőségével is sokan tisztában voltak, de inkább hallgattak, s mint ilyenkor általában, elfordultak a politikától. Azok más idők voltak. Hogy csak egy példát említsek, a testnevelési akadémia tanszékvezetőjeként évtizedekig nem volt útlevelem, magánemberként nem utazhattam külföldre. Amikor a peresztrojkának köszönhetően mindez kezdett megváltozni, s 1988-ban vagy húsz év után egy negyvenfős ifjúsági csapatot vezettem Budapestre, a régi versenyzőtársak nagyot néztek. Felpattantak, és boldogan elindultak felém. „Nyugodjatok meg, hiszen látjátok, élek!” – mondtam nekik kissé meghatódva. „Tudtuk, hogy élsz, de Budapestre csak nem jöttél el!” – válaszoltak. Hiába, az ember ember marad. Beszélgettünk, emlékeztünk.

– Éreztek megkülönböztetést Melbourne-ben a magyar sportolók részéről?

– A magyar delegáció vezetőit félreállították, és a csapat vezére a vízilabdázók harcias kapitánya, Gyarmati Dezső lett, aki kiadta a parancsot, hogy a szovjet sportolókat ne is köszöntsék. Mi ezt tudtuk. Megszületett ez a döntés, de a magyar vívók, Kovács, Gerevich, Kárpáti ennek ellenére továbbra is barátságosan kezet fogtak velünk, s beszélgettünk is. Ezt persze nem demonstratívan tették, de nem változott meg köztünk a kapcsolat a politikai helyzet miatt. Kárpáti például még a szálláshelyünkre is eljött. A szobámban beszélgettünk arról, hogy nekem milyen információim vannak a magyarországi helyzetről. Azon gondolkodtak, hogy hazamenjenek, mehetnek- e, avagy nem. Mi mindent elmondtunk, amit tudtunk. Informáltuk őket arról, hogy mi történik Budapesten, mi ugyanis a belső anyagok alapján tudtuk, mi zajlik.

– S az önök ismeretei megfeleltek a valóságnak?

– Igen. Jóval tájékozottabbak voltunk, mint a hetet-havat összehordó újságok. A lapokban olyasmik jelentek meg, hogy a hazatérő olimpikonokat felakasztják, vagy Szibériába küldik. Érthető volt hát, hogy féltek. A propaganda ilyen mocskos minden oldalon. Kárpáti tudni akarta, hogy valójában mi történik. Úgy is mondhatnám, felderítésbe jött hozzánk. Mi tájékozódtunk a saját vezetőinknél, és minden információt megadtunk nekik. „Menjetek haza nyugodtan, hozzátok senki sem nyúlhat, hiszen nem voltatok ott, amikor az utcákon lőttek. Vívtatok, nem is akárhogyan, hősök vagytok! Otthon is így fogadnak benneteket” – nyugtattam. Haza is mentek, és senki nem ért hozzájuk egy ujjal sem. Azt is tudom, hogy azokban az időkben Kárpáti a rádión keresztül szólt Sákovics Józsefhez és feleségéhez, Dömölky Lídiához, akik kint maradtak, s Amerikában nagyon rossz körülmények között éltek. Sákovics például autót mosott. „Én, Kárpáti mondom nektek, hogy gyertek haza! Senki nem fog bántani titeket!” – hangzott a rádióüzenet. Ők végül hazajöttek, ám a fiatalok Amerikában maradtak.

– Így van, kardban például az egész utánpótlás…

– Igen, ők könnyebb helyzetben voltak. Megígérték nekik, hogy diákok, egyetemi ösztöndíjasok lesznek, s már mentek is. Nem volt otthon saját családjuk. Más szempontból természetesen nekik sem volt könnyű. Két évvel később, 1958-ban Philadelphia rendezte a világbajnokságot, és az amerikaiak egyéniben nevezték a Melbourne-ben kinn maradt három magyar kardvívót, a „hontalan” státusban lévő Keresztest, Hámorit, Magayt. Kárpátiék, tiltakozásul a nemzetközi szövetség döntése ellen, a csapatverseny magabiztos megnyerése után e számban nem indultak. Az amerikai újságírók nem marasztalták őket. „Ezek a fiatalok úgyis legyőznék önöket. Maguk már kiöregedtek!” – mondták. Kovács és Gerevich csak hallgattak, Kárpáti azonban felpattant. „Micsoda?! Ezek a gyerekek győznének le minket!? Két éve nem voltak már Magyarországon, s elfelejtettek vívni is! Figyeljék meg, Rilszkij és Tisler megveri őket!” – mondta. Az amerikaiak hitetlenkedtek, Kárpátinak azonban igaza lett. Visszalépésükkel így igazából minket tettek naggyá. Lehetőséget adtak nekünk a győzelemre. Enélkül ugyanis aligha lett volna ez az eredmény. S Kárpátinak igaza volt abban is, hogy az Amerikában maradt vívóknak hiányzik a magyar iskola, a megszokott trénerek, módszerek. Nagyon jók voltak ezek a fiatalok, két év azonban nagy idő, ekkora kiesés meglátszott a teljesítményükön. Visszatérve azonban Melbourne-höz, az idősebbek már nem tudtak ilyen könnyen váltani. Családot, idős szülőket hagytak otthon, így ők haza akartak menni. Mi információkkal segítettünk ebben, hiszen nagyon jól ismertük egymást, megtettük, amit tudtunk, hiszen abban a helyzetben számunkra ez természetes volt.

– Tudtak arról, hogy a magyarok haza sem térhettek volna, ha nem gyűjtenek a számukra?

– Nem, erről én nem tudtam. Úgy emlékszem, repülőn utaztak haza, míg a csehek velünk együtt hajóval. Lehet, hogy a magyarok számára ez akkor túl hosszú lett volna az otthoni helyzet ismeretében, hiszen a hajóút 19 napig tartott, s még tíz nap következett ezután vonattal. Pénzük azonban aligha volt repülőre, s valószínűleg ezért gyűjtöttek a számukra.

– Értesültek-e arról, mi történt azon a bizonyos magyar-szovjet vízilabda-mérkőzésen?

– Hát persze. A részleteket ugyan nem ismertük, de arról tudtunk, hogy probléma volt. Számunkra a saját meccsünk volt a fontos, s a szovjet-magyar kardvívás nagyon korrekt módon zajlott le. A magyarok 10:6-ra győztek, s nekünk ez is jó eredménynek számított, hiszen Gerevichék magabiztosan verték akkor a világot. Kulturált mérkőzés volt, számunkra valójában csak formalitás, mert esélyünk sem volt. Tisztában voltunk az ő helyzetükkel is, s mi egymás közt megbeszéltük, hogy lehetőség szerint ne nehezítsük meg semmivel a dolgukat. Sporttársak voltunk, többen barátok is. Csak jót akartunk egymásnak. Később is nagyon jó kapcsolatokat ápoltunk. Három évvel később Budapesten rendezték a világbajnokságot. A helyzet, hogy úgy mondjam, akkor még igencsak bonyolult volt. Éreztük ezt a közönség hangulatán. Nem vívtam valami jól, és nem jutottam be a nyolcas döntőbe, a többiek szintén elbuktak. Öt magyar, két olasz és egy lengyel jutott be. Az egyik teremben a fiatal olasz Narduzzi és az akkor már 50 éves Gerevich éppen szétvíváshoz készülődött, amikor a nemzetközileg elismert idős belga vezetőbíró rám szólt, hogy ezt a meccset nekem kell vezetnem. Akkor még a sportolók is bíráskodhattak, például ha kiestek. Talán azért engem választott, mert tanúja volt annak, hogy két nappal korábban egy rendkívül nehéz, verekedős francia-lengyel mérkőzést sikerült különösebb gond nélkül levezetnem. Narduzzi hamar elhúzott három nullra, s innen fordított Gerevich. Dolgom végeztével hazamentem borotválkozni, amikor szóltak, hogy én leszek a döntő főbírája. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen Gerevich, aki néha szeretett színészkedni, éppen formában volt. Megvártam, amíg végez, s erre a higgadtságra felfigyeltek a nézők is. Kezdett megváltozni irányomban a hangulat, s a végén már ünnepeltek, borral kínáltak. A vívók között hosszú évekig jó maradt a kapcsolat.

– Milyen emlékeket őriz Kárpáti Rudolfról?

– Nagyon jó barátok voltunk. Többször jártam nála vendégségben. Jó személyes kapcsolat volt közöttünk. S hogy miért? Rudolf imádta a művészeteket, konzervatóriumot végzett, ilyen-olyan minőségben közreműködött a Magyar Néphadsereg Színházának több programjában, s én is sokat dolgoztam színházban, vívásra tanítottam a színészeket. Sok tekintetben közös volt az érdeklődésünk. A miénket tényleg különleges kapcsolatnak nevezném, de jóban voltunk a többiekkel is. Lehetett a politikai viszony a két ország között bármilyen, a szovjet és a magyar kardvívók között soha nem volt nézeteltérés.

– Jegyezzük meg, már csak azért sem, mert a szovjet vívósport sokat köszönhet a magyaroknak, akik abban az időben az olaszokkal együtt uralták a kardvilágot. ..

– A vívás oroszországi gyökerei több mint háromszáz évre nyúlnak vissza, amikor I. Péter a hajók legénységét kötelezte a kardforgatás tudományának elsajátítására. E sportág tehát létezett, ám a fiatal Szovjetunió nem vett részt az olimpiákon, a sport terén is elszigetelt volt, ami nagyon meglátszott a teljesítményen is. Hiába volt tehát jó az oktatás színvonala, az elméleti felkészítés, hiába voltak jó edzőink, nemzetközi tapasztalat híján pályafutásom kezdetén a kardvívók képtelenek voltak kiemelkedő eredményekre. Aztán amikor megszületett a döntés, hogy Helsinkiben a Szovjetunió is indul, az első dolgunk volt, hogy összegyűjtöttük a legjobb edzőket, negyven vívót, és meghívtuk Moszkvába a magyar csapatot. Együtt edzettünk, a magyar trénerek gyakoroltak velünk, szoros barátságok alakultak ki, s a magyar kardozókat tanítómestereinknek tekintettük. S amikor például az 1991-es budapesti világbajnokságon a szovjet iskolát dicsérték nekem, elmondtam, hogy kardban ilyen nincs, s amiről beszélnek, az a magyar iskola. Ezt a szakirodalmunk is elismeri.

– Aztán a tanítványok a mesterek fölé nőttek…

– Igen, egy idő után, mert kiváló szakembereink voltak, s mindenkinél gyorsabban megértették e világverő iskola lényegét.

– Majd a sikereik csúcsán jött megint a történelem, szétesett a Szovjetunió, az élsportolók, a szakemberek pedig külföldre mentek.

– Így van. Ott voltam 1992-ben Barcelonában, s tudtam, hogy ezután egy másik történet kezdődik. Hogy mást ne mondjak, több mint háromszáz kiváló edző hagyta el az országot, maradt a függetlenné vált tagköztársaságokban, vagy ment külföldre dolgozni. A fiam például 12 éven át edzette Dél-Afrika válogatottját, Nazlimov pedig Amerikába ment. Ennek ellenére biztos voltam abban, hogy Oroszországgal továbbra is számolni kell. A szovjet válogatott ugyanis Moszkvában edzett, a sportolók alapvetően ide kötődtek, s egy nemzeti csapathoz nem kell háromszáz, csupán tíz-tizenkét edző. A kardcsapatba sem kell négynél több vívó, s nekünk ebben a fegyvernemben vagy húsz kiváló versenyzőnk volt. S az eredmények jöttek továbbra is. Erősek maradtunk.

– Nemzetközi hírű trénerként, elméleti szakemberként hogy látja, merre halad a kardvívás?

– Rossz irányba. Néha úgy érzem, a kardvívást megöli a bíráskodás. Az ágazat elmaradt a világ technikai fejlődésétől is, az asszók csak egy szűk réteg számára érthetők. S ez kiüti a vívást a tévéközvetítésekből, ami hatalmas csapás. Népszerűsíteni kellene a sportágat a sajtóban. Nem segíti a haladást a nemzetközi szövetség jelenlegi vezetése sem. Olyan csinovnyikok döntenek fontos kérdésekben, akiknek életükben kevés közük volt a víváshoz. Hogy csak az orvosi bizottságot hozzam fel példának, amelyben a 12 tagból csak háromnak van orvosi diplomája. Nagyon látszik az is, hogy Európa egyre kisebb hatással van a sportág egészének fejlődésére. A vívás igazi szerelmeseinek össze kell fogniuk, különben nagy baj lesz.

– Mennyiben változott meg a sport státusa Oroszországban? A szovjet rendszerben kiemelt szerepe volt, hiszen a propaganda, az országimázs erősítésének egyik legfontosabb eszközeként tekintettek rá.

– Ez így van. A szovjet hatalom tisztában volt az élsport jelentőségével. Az emberek szegényen éltek, az országról sok jót nem írtak Nyugaton, ám amikor a fiatal, életerős sportolók végigverték a világot, az mégiscsak ellensúlyozta valamelyest a lehangoló összképet. S ezt a lehetőséget a rendszer nem hagyta ki. De a sport ma is jó hírverője egy országnak. Jelcin ugyan erre sem nagyon figyelt, csak ivott, nem dolgozott, az országot meg szétlopták. Gyenge elnök volt. Putyin ezzel szemben fiatal, életerős, munkaképes, s ha megszólal, nem kell elpirulnia minden orosznak.

– Egy szovjet sportolónak be kellett lépnie a pártba? Ön például az SZKP tagja volt?

– A Szovjetunióban 19 millió párttag volt. Köztük én is. Ez magától értetődött. Enélkül az ember sehol semmilyen karrierre nem számíthatott. Ráadásul belépni sem volt egyszerű. A játékszabályok adottak voltak, s ha valaki kicsit is érvényesülni akart, ezt tudomásul kellett vennie. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a kommunizmust akartuk építeni. Csak élni akartunk.

– Ennek ellenére sem kapott sokáig útlevelet…

– Hát igen. Azt más elvek alapján osztották.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.