Leginkább a közös történelmi kultúrából fakadó lehetőségek tragikus meg nem valósulásáról szól Közép- és Kelet-Európa népeinek történelme. Az okok megértéséhez segít hozzá a lengyel nemzeti romantikus-mitológiai dráma két nagy alakjának, Julius Slowackinak és Stanislaw Wyspianskinak a Balladyna, illetve a Wesele (Menyegző, egyes fordításokban Lakodalom) című műve. Ezek a drámák már az előző századfordulón bemutatták ennek a szomorú helyzetnek a közös okát, a nemzeti elitek felkészületlenségét, megosztottságát, és így képtelenségét népeik alapvető érdekeinek az érvényesítésére. De ez a két mű jó példája annak is, hogy a nemzeti irodalom és dráma milyen hatással van a nemzeti identitás és kultúra alakulására.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Slowacki, Wyspianski és az egész Mloda Polska mozgalom Monumentális Színháza a három részre osztott Lengyelországban jött létre, amely már csak így, virtuálisan létezett. De így, nagyon! Annyira, hogy a mitológiává, csaknem egy színházi istentiszteletté finomított nemzeti élményből újjá lehetett teremteni magát a nemzeti létet is, amikor a történelmi körülmények azt lehetővé tették. A kelet-közép-európai dráma történetét feldolgozó könyvében Spiró György is ezért nevezte el ezt a formát tudatdrámának. Madách műve sem a Fausttal rokon valójában, amellyel minduntalan hírbe hozzák, hanem sokkal inkább, ezzel a drámatípussal. Ádám tudatának, az emberi sorshoz való viszonyának a megérésével, felérésével az emberi sors nagyságához.

„A Stary Teatr élére frissen kinevezett festő és díszlettervező, Wyspianski megtalálta a módját, hogy ezt a drámát közvetlenül is összekapcsolja a kortárs valósággal”

A modern lengyel szellemiség számára leginkább programadó drámájának, a Felszabadulásnak a színrevitelét úgy időzítette például, hogy az egybeessék a színházhoz közeli krakkói piactéren ma is látható Mickiewicz szobor leleplezésével. És ma is minden előadáson ott áll a színpad közepén a Költő, mint templomban az oltár.

„A Menyegző színpadi története talán még tanulságosabb”

1900. november 20-án Wyspianski barátja, Lucjan Rydel drámaíró, a korabeli művészdivatnak megfelelően, elvett egy parasztlányt feleségül. Az egész város figyelemmel kísérte, amint a Mária-templomban tartott fényes esküvő után a násznép a Krakkó melletti Bronowicébe hajtatott. Az esküvői lakomán a krakkói művészértelmiség színe-java, sőt még egy sor politikus is részt vett. Természetesen, ott volt Wyspianski is. Valóságos közéleti esemény volt ez az esküvő, a „nép közé vegyülés” liberális-nemesi szertartása.

„Azután, mindössze négy hónappal később, megjelentek Krakkó utcáin az eseményt megörökítő színházi bemutató plakátjai”

A Menyegző színlapján minden szereplő a valóságos nevén volt feltüntetve: „Vőlegény: Lucjan Rydel. Költő: Kazimierz Tetmajer festő és politikus. Gazda: Wlodzimierz Tetmajer. Nos: Noskowski író. Barát: Przybyszewski író”, stb. Ez alatt a szereplőlista alatt egy újabb kezdődött, amely „a dráma” (a Krakkóban akkor annak nevezett zenés komédia) állandó szereplőit sorolta fel: Chochol (Szalmabáb, Slowacki Balladyna című drámájából, Widmo, Upior, a Fekete Vitéz (Tetmajer egyik drámájából), Wernyhora (Slowacki Salomea ezüst álma, című darabjából). Ezek a darabok mind repertoáron voltak akkor a Stary Teatrban. És nem először fordult elő ilyesmi a lengyel színházban. A lengyel-orosz megbékélés aktuálpolitikai témájára írta és rendezte meg annak idején Stanislaw Boguslawski is a  Narodowyban a Krakkóiak és a hegyilakók című zenés-táncos játékát, vagy – ugyancsak a 18. század végén – Niemcewicznek A követ megtérése című vígjátékát.

1901. március 16-án a Stary Teatrban a Menyegző második felvonásában a szereplők, kiemelkedve közvetlen élethelyzetükből, egyszer csak egy költői játék szimbolikus alakjai, afféle szellemképek, a szereplők mélytudatának kivetülései lettek.

„A játék így előbb a nemzeti önvizsgálat drámájává (tragikomédiájává), majd egyféle világdrámává, végítéletté szélesedett”

Az előadás végén Slowacki egy évvel korábban bemutatott drámájának hőse, az ukrán népi folklórból átemelt dalnok, Wernyhora felkelésre buzdítja a parasztokat. Nem, hogy programot nem tud azonban adni ehhez, de még egy mindenki számára érthető, egyértelmű jelet sem. A harmadik felvonásban a lassan kijózanodó parasztok hiába várják, kővé dermedve, Krakkó felől a lódobogást. A megváltó üzenetet hozó hírnök helyett a Maszlenyica hetéből ismert Szalmabáb tűnik fel, s gúnyos dalára, mintegy a menyegzői tánc paródiájaként, a szereplők afféle haláltáncba kezdenek.

„Halál házasság helyett, részeg tánc a nemzeti felkelés helyett”

Olyan döbbenetes hatású jelenet ez, mint amikor Shakespeare-nél a Macbeth végén megindul az erdő, vagy amikor Brutusnak megjelenik Julius Caesar szelleme. Valami mégis igen erősen megkülönbözteti őket egymástól. Bár rendszeresen felléptette őket a darabjaiban, Shakespeare, úgy gondolom, nem hitt igazán a szellemek létezésében. A lengyelek viszont igen. A már 68 éve halott Wyspianski Az ősök című verses drámájának krakkói ősbemutatója is éppen a szellemidézés hagyományos népi szertartását eleveníti fel. És drámáit sem lehet megszólaltatni igazán e nélkül a sajátosan lengyel szellemiség nélkül.

Sok mindent megérthetünk a lengyelek későbbi és mai állásfoglalásaiból is. Hát akkor próbáljuk megszólaltatni őket, mielőbb!