„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Musztafa Sokaj
Hogy mit csinált a második világháború előtt Musztafa Sokaj, az manapság keveseket érdekel. Pedig a politikusként, publicistaként, szovjetellenes emigránsként, és a népéért aggódó értelmiségiként már ekkor is letette a névjegyét. Mindezt háttérbe szorítja azonban az a kérdés, hogy együttműködött-e, s milyen mértékben Sokaj a hitleri Németországgal. Kollaboráns vagy nem?
„Mindenek előtt érdemes megnézni, mit is értünk a latin collaborare (együttműködni) szóból eredő kollaboráns kifejezés alatt. Jogi értelemben tudatos és önkéntes együttműködésről van szó az ellenséggel, méghozzá a haza ellenében. A haza érdekei ellenében idegenek szempontjait kiszolgáló, az ellenséggel együttműködő személyt értünk tehát alatta”
Sokaj esetében itt kezdődnek a problémák. Mert ha az eseményeket kronologikus sorba rendezzük, bonyolult kép rajzolódik ki előttünk. A Szovjetunió megtámadásának napján, 1941. június 22-én a nácik egy akció során Párizsban összegyűjtik a szovjetellenes emigráció neves alakjait, köztük a francia állampolgár Musztafa Sokajt. Egy kastélyban őrzik őket, és kesztyűs kézzel bánnak velük. Nem véletlenül, hiszen Németország potenciális szövetségest lát bennük. Sokaj is, mondhatni kedves szavakkal emlékezik a Compiègne-ben töltött napokra. „Nagyon érdekes emberekkel ismerkedtem meg, oroszokkal és másokkal is… Úgy éreztem, megfiatalodik a lelkem, feltörtek belőlem a diákévek emlékei, az előadások, a pétervári összejövetelek. Compiègne-ben szabadtéri előadásokat, politikai vitákat szerveztünk” – írta feleségének, Mariának.
„E lelkesültség ellenére Sokaj megtagadta, hogy agitáljon a rádióban”
„Amíg nem találkozok fogoly honfitársaimmal, nem fogok meggyőző beszédeket tartani a számukra” – írta szintén a feleségének. Az illúzió aztán hamar elszálltak. A nacionalista szovjetellenes emigráns vezetők többségével ellentétben Sokaj hamar megértette, hogy hogy a hitleri Németország nem felszabadulást hoz Kelet-Európa népeinek. Ráadásul az türk katonák felkészítésére vonatkozó viszonylagosan lojális ajánlatát is figyelmen kívül hagyták a németek. Tagja volt ugyanakkor egy különleges bizottságnak, amely azokat a náci fogolytáborokat látogatta, ahol a Vörös Hadsereg katonáit őrizték.
„A látottak – a fogva tartás körülményei, és ami számára még ennél is fontosabb volt, a leereszkedő viszonyulás a rabként kezelt türk és más népekhez – sokkolták Sokajt”
De nézzük a türk ideológushoz, Veli Kajum-hanhoz írt, s kollaborálásának bizonyítékként Sokaj ellenségei által sokszor citált levelet. „Igen, számunkra nincs más út, mint az antibolsevik, a Szovjet-Oroszország és a bolsevizmus felett aratott győzelem útja. Ez az út akaratunk ellenére Németországból indul. Emellett az út mellett Debicában kivégzettek hullái hevernek. Nehéz, drága Veli, a mi feladatunk. De nem fordulhatunk vissza, ezen az úton végig kell mennünk.”
Azt általában figyelmen kívül hagyják, hogy milyen lelki állapotban íródott ez a levél. Egy a hitleri gyilkos gépezettel szembesülő civil levele. A mérleg egyik serpenyőjében a fiatal ázsiai fiúk valódi sorsa, míg a másikban egy absztrakt állam, ahol Sokaj akkor már két évtizede nem járt.
Musztafa Sokaj egy értelmiségi tipikus útját választotta. Nem volt ereje szembeszállni a hitleri nácizmussal. Egyszerűen csak nem vett részt ennek a rendszernek az üzelmeiben, amelyért végül az életével fizetett. Ezt a magatartást jól mutatja egy másik idézet.
„… nem fogadhatom el az ajánlatot…, a Turkesztáni Légió vezetését. Visszautasítom a további együttműködést. Tisztában vagyok a döntésem összes következményével”
S hogy miként végződött ez a történet, ma már ismert. A Turkesztáni Légió megalakításának napján Musztafa Sokajt bevitték egy kórházba. Öt nap múlva, 1941. december 27-én meghalt. A hivatalos verzió szerint tífuszban. Özvegye, Maria meg volt győződve arról, hogy a férjét megmérgezték. De ez még nem volt elég, Musztafa Sokaj nevét a hitleri propaganda gépezet felhasználta. A halott Sokaj nevének patetikus emlegetése hatékonyabban működött, mint az élő Sokaj meggyőzése, rábeszélése.
Musztafa Sokaj tehát nem önként és dalolva ajánlotta fel a szolgálatait a hitleri Németországnak, hanem – még ha jól is bántak vele – letartóztatták. Ez az – ha úgy tetszik – együttműködés néhány hónapon át tartott. Ez alatt látogatta a fogolytáborokat, írogatta a magánleveleit, visszautasította a légió vezetését, majd a kórházban furcsa körülmények között meghalt.
„Semmilyen államnak nem okozott kárt. Még ha gondolt is erre, nem tette meg. Személyes tragédiája, hogy bármennyire is gyűlölte a bolsevikokat, Hitlerékkel még velük szemben sem tudott együttműködni. A gondolataiért ugyanakkor kollaboránsként megbélyegezték”
Pedig Vlaszovval, Krasznovval vagy éppen Mannerheimmel szemben az ő kezéhez nem tapad vér. Ezt dokumentumok is bizonyítják. Közvetett módon például az, amely azt igazolja, hogy 1948. május 18-án a szovjet állambiztonság azzal fordult berlini irodájához, hogy szolgáltassanak kompromittáló anyagot Musztafa Sokajra, ők azonban ilyet sem a nyílt, sem a titkosított kartotékokban nem találtak.
Musztafa Sokaj neve ennek ellenére a szovjet időkben tabu volt. Elfelejtették, pontosabban meg sem ismerték. Aztán jöttek a ’90-es évek, a Szovjetunió szétesése, ami együtt járt a bolsevikok ellen harcoló, a megdöntésükért mindenre, akár az árulásra is kész nacionalista nemzeti vezetők idealizálásával. Ebben a szellemben rehabilitálták, és tekintik máig a nemzeti függetlenség harcosainak a Baltikumban a nácikkal kollaboráló „erdei testvéreket”, Ukrajnában a nácik oldalán emberiesség elleni bűnöket elkövető Banderát és Suhevicset, de még egyes oroszok szemében is megszépül Vlaszov, Krasznov vagy Skuro finoman szólva is ellentmondásos ténykedése.
„Nem véletlen, hogy a helyi nacionalisták Kazahsztánban sem akartak lemaradni a többiektől, és ők is elkezdték keresni a <hőseiket>. Mint a térség többi frissen függetlenné vált államában, itt is megkezdődött a legenda gyártás”
Tele volt a posztszovjet térség sajtója az 1990-es években az áltörténelmi eposzokkal. A függetlenség lázában, és az érte folytatott harc utólagos igazolásaként divattá vált a nacionalista-kollaboránsok heroizálása. A sietős mítosz gyártás Musztafa Sokajt is e „légióba” sorolta. Pedig ő „csak” bolsevikellenes nacionalista volt. Ám nem szegte meg katonai esküjét, mint Vlaszov, szolgált Hitlernek, mint Krasznov és Skuro, és nem szervezett földalatti nacionalista hálózatot, nem hívott fel senkit a függetlenség nevében más népek legyilkolására, mint Bandera és Suhevics. Ennek ellenére a ’90-es évek legendák gyártására sarkalló nacionalista hangulata őt is közéjük sorolta. Paradox módon ehhez éppen a szovjet történeti irodalomban találtak „bizonyítékokat”.
„Mert a fasisztákkal együttműködő Musztafa Sokaj legendája egészen más okokból még a szovjet időkben született meg”
Ahogy akkor előszeretettel mondogatták, ha az ellenség nem hódol be, akkor elpusztítjuk. Ha kell, morálisan, és akár halála után is. Ezt tették az antibolsevik emigránssal is. Jó példa erre Szerik Sakibajev „Nagy Turkesztán” bukása című könyve, amelyben Sokaj egyáltalán nem „szimplán” tépelődő, a nácik és az antibolsevizmus között őrlődő értelmiségiként, hanem mint a Turkesztáni Légió fő ideológusaként, kitalálójaként és majdhogynem zászlóvivőjeként jelenik meg. Sakibajev tévedésektől hemzsegő könyvét aztán megfellebbezhetetlen dokumentumként használják sokan máig. Pedig a mű objektivitását és pontosságát már az az egyetlen tény is megkérdőjelezhetné, hogy Sokaj e szerint csak 1942 tavaszán halt meg.
Talán nem véletlenül, hiszen valójában éppen ekkor kezdődött meg valójában a Turkesztáni Légió toborzása. Ennek szervezésével pedig nehéz lett volna Sokajt vádolni, ha már meghalt. Így kegyes csalással a regény adott még neki pár hónapot.
„S hogy milyen szörnyű a háború, és megtévesztő a propaganda, a Hitlerrel együttműködő Sokaj szovjet legendája alapvetően a náci propagandán alapszik. Azon, hogy a Turkesztáni Légiót Sokaj halála után a németek az ő nevével népszerűsítették, az ő nevében szervezték”
Így ismételte és éltette évtizedeken és rendszereken át e hamis náci mítoszt előbb a szovjet propaganda, majd a függetlenség „hőseit” kereső mítosz gyártó áltörténészek, végül a nacionalistákat gyűlölő liberálisok. Így lett a tudós publicistából és antibolsevik, kazah patrióta emigráns politikusból áruló kollaboráns. S marad egyelőre ma is, pedig a megnyíló levéltárak dokumentumai alapján ez már bőven cáfolható lenne. Mert a bolsevik ellenesség ugyan elgyengítette, de valódi együttműködésig a hitleri Németországgal nem jutott el, ebben a humanizmusa megakadályozta.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
