Kína a világpolitika egyik kulcsfontosságú államává vált, amely világszerte hatással van a nemzetközi folyamatokra. Álláspontja így az ukrajnai konfliktus rendezése szempontjából is meghatározó lehet, és Peking tenni is próbál azért, hogy szerepet vállaljon a háború lezárásában. De miért fontos Kínának az ukrajnai háború, és milyen kilátásai vannak az általa meghirdetett béketervnek?

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Ma már szinte közhelynek számít, hogy Kína az Egyesült Államok kihívójává vált a világ vezető hatalmáért folytatott versengésben, és a kelet-ázsiai óriás jelentősége immár nemcsak a világgazdaságban, de a nemzetközi politikában is egyre növekszik. Peking persze magát nem pozícionálja nyíltan kihívóként, sőt igyekszik olyan hatalom benyomását kelteni, amelyik az Egyesült Államokkal ellentétben nem törekszik világ hegemóniára, nem kíván beavatkozni más országok belügyeibe, és olyan világrendben érdekelt, amely a szuverén államok kölcsönösen előnyös kapcsolataira épül. Persze, nyilvánvaló, hogy Kína a világ egyik vezető hatalmaként kőkeményen érvényesíti érdekeit, ha szükség van rá, ugyanakkor az is tény, hogy Peking – szemben Washingtonnal – valóban nem próbálja saját politikai berendezkedését ráerőltetni sem szövetségeseire, sem riválisaira, ami a kínaiak szövetségét szimpatikussá teszi azok számára, akik belefáradtak az amerikai demokráciaexport évtizedeibe.

„De még azok az országok is, akik óvatos távolságtartással kezelik Kínát a nemzetközi politika kérdéseiben, és továbbra is Washington álláspontjához igazodnak, kénytelenek számolni a távol-keleti ország gazdasági jelentőségével, amely ma már messze túlmutat az olcsó áruk nemzetközi beszállítójának szerepénél, és egyre több stratégiai fontosságú ágazatban válik meghatározóvá”

Így, miközben Kínának 2014 óta jelentős része van abban, hogy Oroszország nem roppant meg az ellene kivetett szankciókban, hiszen a két ország közötti gazdasági kapcsolatok évről évre nőnek, Peking Kijev számára is a legnagyobb kereskedelmi partnert jelenti már évek óta, és a kínaiak az ukrán mezőgazdasági termékek fő felvásárlói között is ott vannak.

Ezeken a szoros kapcsolatokon pedig a háború sem változtatott, egyik irányban sem, annak ellenére, hogy Ukrajna és a nyugati államok is olykor nyíltan, máskor burkoltan azzal vádolták Kínát, hogy katonai felhasználásra is alkalmas eszközöket ad el Oroszországnak, ami miatt a kínai vezetők sokáig kerülték az ukrán kollégáikkal való találkozókat is. Utóbbi kapcsán nemrég megtört a jég, Vang Ji kínai külügyminiszter fogadta Dmitro Kulebát, a találkozó fő témája pedig természetesen a háború lezárása volt.

„Kína – bár Oroszország megsegítésével vádolják – magát semlegesként pozícionálja a háborúban, aki annak mielőbbi lezárására törekszik”

Erre irányult a háború első évfordulója alkalmából kiadott, 12 pontos béketerv, amely mielőbbi tűzszünetet és tárgyalásokat sürgetett, és az az idén májusban született kínai-brazil közös nyilatkozat is, amely egy olyan konferencia megrendezését javasolta – az ukrán kezdeményezésű svájci békecsúcs előtt –, amelyen Oroszország is részt vesz és mindkét fél álláspontja megvitatásra kerül. De a háború befejezése érdekében tett már több turnét Li Hui, a kínai kormány eurázsiai ügyekért felelős különmegbízottja, aki Ukrajnán és Oroszországon kívül több európai országban is járt, legutóbb pedig Brazíliába, a Dél-afrikai Köztársaságba és Indonéziába látogatott el.

„Peking Oroszország irányában barátibb semlegessége megfelel annak a szerepnek, amelyet Kína a világban jelenleg betölt”

Némi leegyszerűsítéssel három ország csoportot különíthetünk el a geopolitikai térben. Az egyik oldalon ott van a tágabban vett nyugati szövetségi rendszer, azaz az USA és annak európai, csendes-óceáni és egyéb szövetségesei, akik tulajdonképpen nyílt hidegháborús konfliktust vívnak Oroszországgal, és a Moszkvához általában közel álló, szankcionált államok egész sorával (Belarusz, Irán, Koreai NDK, Szíria, Venezuela stb.). Ezen kívül ott van a tulajdonképpen világtöbbséget jelentő úgynevezett globális Dél, azaz Afrika, Ázsia és Latin-Amerika államai, akik erre a konfliktusra semlegesen tekintenek, igyekezve fenntartani a kapcsolatot mindkét féllel – miközben azért nem bánják, ha közben az amerikaiak hegemóniája visszaszorulni látszik, és ők maguk is nagyobb mozgástérhez jutnak.

„Kína helye ebben a rendszerben valahol a második és harmadik csoport között van. Miközben ők maguk is szoros gazdasági kapcsolatokat tartanak fenn a nyugati államokkal, a politikai viszony már jóval fagyosabb, és az elmúlt években rendszeresen kisebb-nagyobb szankciókkal és korlátozásokkal is sújtják egymást”

Peking tehát egyszerre próbál fellépni a szankcionált államok patrónusaként (hiszen azok mindegyikével jó kapcsolatokat ápol, és számos politikai törekvésükkel egyetért, módszereikkel viszont nem mindig), és a „globális Dél” vezető hangjaként (ebben főleg Indiával és Brazíliával, illetve részben talán Oroszországgal is versengve).

Amikor Kína a háború mielőbbi lezárása mellett kardoskodik, akkor utóbbi szerepét is igyekszik erősíteni, hiszen a „globális Dél” országai is véget vetnének a háborúnak az általa okozott gazdasági bizonytalanságok miatt, és persze egy lehetséges világháború elkerülése érdekében. Ezek egyébként Kína érdekével is egybeesnek.

Peking érdekelt volt az eurázsiai kontinensen keresztül húzódó kereskedelmi folyosók zavartalan működésében, amelyeket Oroszország és a Nyugat elhidegülése jórészt ellehetetlenített, és lépéseikből az olvasható ki, hogy kihívó szerep ide vagy oda, a nyílt összecsapást elkerülnék az Egyesült Államokkal – a kölcsönös gazdasági függés miatt azért is, mert úgy vélik, az idő nekik dolgozik”

Ehhez járulnak még Kína békepártiságának okaiként a távol-keleti ország ukrajnai befektetései, amelyeket a háború közvetlenül is veszélyeztet, az Oroszországgal való, Kína számára is fontos gazdasági kapcsolatok szankciós kockázatai, és persze az is, hogy az iráni-szaúdi összebékülés elérése után az ukrán-orosz háború lezárása újabb hatalmas eredmény lenne a kínai diplomácia számára.

„Kuleba kínai útja arról árulkodik, hogy Kijev is elkezdte felismerni Kína szerepének jelentőségét”

Peking – ellentétben az Egyesült Államokkal – képes lehet puha nyomásgyakorlással élni akár Oroszországgal szemben is, ami Moszkva követeléseinek elengedéséhez nem, tárgyalási hajlandóságához azonban hozzájárulhat. A nyugati országok nyomásgyakorlási eszközei – a közvetlen katonai beavatkozáson kívül – már tulajdonképpen kimerültek, sem a szankciók, sem az Ukrajnának nyújtott katonai támogatások nem hozták meg a várt eredményt.

„Persze, Washington ettől még nem nézné jó szemmel, ha Kína közreműködésével érne véget az ukrajnai háború”

Bár Peking szerepét a rendezésben már jó eséllyel a Fehér Házban is felismerték, jobban örülnének annak, hogy a kínaiak az Ukrajna által kezdeményezett és a Nyugat által támogatott svájci békecsúcs formátumához csatlakoznának, ahelyett, hogy saját maguk rendeznének egy olyan konferenciát, amely a háborús rendezésről szól. Így tehát egy amerikai-kínai diplomáciai versenyfutás is kibontakozhat, amelyben a feleknek egymást is meg kell győzniük.

„Kína segíthet abban, hogy Oroszország engedékenyebbé váljon, az Egyesült Államokra azonban szükség van ahhoz, hogy Kijev hajlandó legyen a kompromisszumra”

Persze, ha a novemberi amerikai elnökválasztáson Donald Trump győzne, akkor – legalábbis a beiktatásig – az amerikai elitek figyelme a belpolitika felé fordulna, ami akár szélesebbre is tárhatja az ablakot egy „tisztán” kínai béke formátum előtt is. Ez azonban még odébb van, ahogy vélhetően a háború lezárása is, a kínai diplomácia aktivitása azonban arra utal, hogy valamiféle előrelépés, akár az orosz-ukrán tárgyalások újraindulása már idén megtörténhet.

 (A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója.)