//Kié a Rusz?
„A kijevi állam politikailag sem volt egységes, és alapításától kezdve ” volt” #moszkvater

Kié a Rusz?

MEGOSZTÁS

Az ukrán-orosz közös múlt vitatott kérdései. Gyakran találkozhattunk történelmi hivatkozásokkal az immár két hónapja zajló orosz-ukrán háború alatt, de már azt megelőzően is nagy figyelem irányult az orosz és az ukrán nép közös történelmének vitatott kérdéseire. Egyesek testvérnépekként, sőt, egyetlen népként mutatják be az oroszokat és ukránokat, mások viszont a messzi múltba vezetik vissza és mintegy állandóként kezelik a konfliktusukat. Egy négy részes sorozatban az ukrán-orosz történelmi viszony négy problémás pontja kapcsán próbálunk megvilágítani néhány olyan szempontot, amelyek az ezekkel kapcsolatos vitákban nem vagy csak ritkán kerülnek elő.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„A kijevi állam politikailag sem volt egységes, és alapításától kezdve <többpólusú>” volt” #moszkvater
„A kijevi állam politikailag sem volt egységes, és alapításától kezdve <többpólusú>” volt”
Fotó:EUROPRESS/Alexandr Kryazhev/Sputnik/Sputnik via AFP

Az ukrán-orosz konfliktus emlékezetpolitikai konfliktus is. Gondoljunk csak Vlagyimir Putyin tavalyi tanulmányára, amely a két nép egységét bizonygatta, vagy akár idei, a szakadár alakulatok függetlenségének elismerését bejelentő beszédére, amely szintén bővelkedett történelmi okfejtésekben. Legutóbb pedig Emmanuel Macron francia elnök szavai kavartak vihart, aki arról beszélt, az orosz és az ukrán „testvérnépek”, felháborodást keltve ezzel Ukrajnában.

Nem sokkal a háború előtt pedig a sietősen távozó kijevi amerikai nagykövetség posztolt egy mémet a hivatalos Twitter-oldalán, amelyben az az ukrán nacionalisták körében ismert gondolat köszönt vissza, miszerint Kijevben már régen templomokat építettek, miközben Moszkva helye még csak erdős-mocsaras vidék volt.

„Az első kérdés, amelyet megvizsgálunk, éppen ehhez kapcsolódik: kié a Rusz?”

Némiképp szofisztikáltabban megfogalmazva ugyanis, de a hivatalos ukrán emlékezetpolitika az említett mémhez hasonló állásponton van a hagyományosan Kijevi Rusznak nevezett államalakulatot illetően. Eszerint Ukrajna a Kijevi Rusz egyetlen utódja, Moszkva pedig pusztán bitorolta annak örökségét, hogy ezáltal legitimizálja uralmát annak egykori területei felett. Tény, hogy a hivatalos orosz történelem szemlélet mindig is a közös kijevi időszakra vezette vissza annak „szükségszerűségét”, hogy a három keleti szláv nép valamilyen politikai egységet kell alkosson. Azonban a középkori kijevi állam eredete, és az azt lakó nép vagy népek identitásának kérdése az orosz és ukrán történettudományokon belül is vitatott téma, amivel könyvtárakat lehetne megtölteni.

„A kortárs orosz, ukrán és belarusz identitás a kijevi időknél jóval későbbi korszakokban formálódott ki, a <magterülete> azonban mindhárom népnek az egykori közös államalakulat területén belül található”

A Kijevi Ruszt hiba, és anakronisztikus lenne a mai értelemben vett egységes nemzetállamnak tekinteni. Még akkor is, ha lakóinak volt valamilyen, a három keleti szláv népét – és semmiképp sem csak az egyikét – megelőző közös identitása. Külön vitát lehetne nyitni – ahogy egyesek, például Olekszij Aresztovics, az ukrán Elnöki Iroda tanácsadója nyitott is – arról, hogy a Rusz nevéből eredeztetett, magyarul oroszként fordított népnév különféle formái (ruszkijrusszkijrosszijszkij) kire, mikor és hogyan alkalmazhatóak a múltban és jelenben. Ennek tárgyalása azonban szétfeszítené jelen írás kereteit.

„A kijevi állam politikailag sem volt egységes, és alapításától kezdve <többpólusú>” volt”

Megalakulásának hagyományos dátuma, a 882-es év éppen Kijev városának Oleg novgorodi fejedelem általi elfoglalásához kapcsolódik. A mai Szentpétervártól 150 kilométerre délre található Novgorod (ma Velikij Novgorod) évszázadokig a Rusz második legfontosabb városának számított, a két legjelentősebb kijevi fejedelem, a kereszténységet felvevő Nagy Vlagyimir (ukránul Volodimir) és a törvényalkotóként ismert Bölcs Jaroszlav is novgorodi (rész)fejedelemből vált kijevi nagyfejedelemmé. Novgorod jelentőségét a kijevi uralkodói dinasztia fő gazdagságának egyik alapját képező fontos kereskedelmi útvonalon való elhelyezkedése adta: a „varégoktól a görögökig” vezető út a skandináv térséget kötötte össze az akkoriban éppen egyik virágkorát élő Bizánccal. Ez az útvonal északi csomópontja volt Novgorod, dél felé pedig Kijeven haladt keresztül.

Jaroszlav halála után a kijevi örökösödési rendszer, a szeniorátus, ami szerint nem a nagyfejedelem egyenes leszármazottai, hanem – leegyszerűsítve – az aktuálisan legidősebb férfi rokon kapta a kijevi uralkodói titulust, állandó belháborúkhoz, és ezáltal a főhatalom feldarabolódásához vezetett.

„A saját uralkodó család nélkül maradt <főváros> a regionális fejedelmek zsákmányává vált”

Ennek egyik kiemelkedő epizódja volt, amikor Andrej Bogoljubszkij vlagyimiri fejedelem 1169-ben elfoglalta és kifosztotta Kijevet, amit követően Vlagyimir urai nagyfejedelemként hivatkoztak magukra. Ennek jelentősége abban állt, hogy eme vlagyimiri (nagy)fejedelemség területén helyezkedett el az a moszkvai fejedelemség, amely, miután a vlagyimiri „központi hatalom” a mongol hódításokat követően hanyatlani kezdett, sikerrel szállt ringbe a – vlagyimiri – nagyfejedelmi címért, azt idővel moszkvaivá „konvertálva”, lerakva ezáltal a mai orosz állam alapjait.

Még a mongolok megérkezése előtt Vlagyimir urai sikerrel kiterjesztették fennhatóságukat Novgorod városára is, míg délen egy sor másik fejedelemség – az egymással hol egyesülő, hol szétváló Halics (Galícia) és Voliny, Perejaszlav, Csernyihiv, Szmolenszk, Polock stb. – folytatta harcát a kijevi nagyfejedelmi székért (ebben persze a vlagyimiri nagyfejedelmek is részt vettek).

„A mongolok támadása aztán felülírta a formálódó erőviszonyokat. Kijev végleg súlytalanná, szerepe szimbolikussá vált”

A mongol pusztítást jórészt elkerülő, és a különböző nyugati támadásokat is kivédekező Novgorod egyre inkább önállósította magát a szétesett és elpusztított vlagyimiri hatalmi centrumtól, és egyfajta kereskedő köztársaságként állt fenn a 15. század végéig. A délnyugati területeken a mai Nyugat-Ukrajna területén fekvő Halics-Volinyi Fejedelemség pozíciói erősödtek meg, amely szintén kevésbé sínylette meg a mongol támadást.

Ebből a korból származnak a talán első önálló, a „közös” Nagy Vlagyimirrel vagy Bölcs Jaroszlavval szemben csak egyik vagy másik (későbbi) néphez kötött nagy történelmi személyiségek is. Ezek egyike Alekszandr Nyevszkij vlagyimiri és novgorodi fejedelem, az orosz pravoszláv egyház szentje, aki megállította a svédek és a német lovagrendek baltikumi terjeszkedését, miközben a mongolokkal kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt. A másik pedig Danyilo Halickij, aki a fejedelmi székért folytatott küzdelmek során legyőzte a magyarok és lengyelek által támogatott ellenfeleit, és a mongolok elleni harc reményében felvette a kapcsolatot a római pápával, amelynek következtében még királlyá is koronázták. Érdekesség, hogy egy-egy hosszabb-rövidebb időszak erejéig mindketten betöltötték a kijevi nagyfejedelmi széket is.

„Alekszandr Nyevszkij az orosz, Danyilo Halickij pedig az ukrán emlékezetpolitikában tett szert jelentőségre a <nemzeti> függetlenség védelmezőjeként és korai különálló hivatkozási pontként”

A „külső” ellenségekkel szembeni küzdelem – amellyel párhuzamosan folyamatosan „belső”, azaz az egykori Rusz részfejedelmei közötti harcok is zajlottak – az elkövetkező évszázadokban meghatározó történelmi tapasztalatává vált a térség népeinek. A moszkvai/nagyorosz/orosz identitást sok tekintetben a mongolok, lengyelek, németek, svédek elleni küzdelem formálta, de talán még nagyobb szerepe volt az évszázados érintkezésből fakadó hatásoknak. A széthulló vlagyimiri fejedelemség „utódállamai”, az Észak-kelet-Rusz területe lényegében a mongol vazallusi rendszerbe tagozódott be, és a két kultúra kölcsönhatása adta az egyik történelmi alapját a 20. századi eurázsiai iskola eszméinek. A bizánci alapokhoz társuló mongol hatáshoz járult aztán Nagy Péter idején és őt követően egy erős, már-már erőszakos nyugatosítási törekvés, amely elsősorban a mindenkori elitre volt hatással és – ha hihetünk a forradalom utáni orosz emigránsoknak – 1917-ig húzódóan meghatározó törést okozott az orosz társadalomban.

„A belarusz nép <magterületének> talán leginkább a polocki részfejedelemség tekinthető, és végső soron azokon a területeken formálódott, amelyek a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség 1569-es egyesülését követően is litván fennhatóság alatt maradtak, és a legközelebb húzódtak a későbbi nagyorosz területekhez”

Az ukrán identitás elsősorban a 14. századtól lengyel fennhatóság alá kerülő területeken jött létre. Elsőként Halics került a lengyel királyok uralma alá, az 1569-es lublini uniót követően azonban a Dnyeper partja mentén elterülő földek is a lengyel korona alá kerültek. E földek meghatározó eseménysorozatává a kozák vezetők lengyel királyok ellen folytatott évszázados küzdelme vált, amely nemcsak az ambivalens ukrán-lengyel viszony egyik fontos szakasza, de az orosz-lengyel kapcsolatok szempontjából, sőt, az Orosz Birodalom kialakulása tekintetében is nagy jelentőséggel bíró korszakról van szó. A lengyeleknek, Lengyelországnak az ukrán-orosz viszony történetében játszott szerepével folytatjuk írásunk következő részében.

(A szerző történész, a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

MEGOSZTÁS