Kezdőlap » Történelem » Ki volt valójában a puccsista?
Borisz Jelcin a moszkvai Fehér Ház előtti barikádon 1991. augusztus 19-én #moszkvater

Ki volt valójában a puccsista?

Oroszország ma már inkább elfelejtené az 1991 augusztusában történteket, miközben a Nyugat az orosz birodalmi gondolkodás éledésének felemlegetésére használja az évfordulót

Volt egyszer egy puccs. Legalábbis így jegyzi a történelem. Ami azonban 1991 augusztusában történt, azt ma gyökeresen másképp ítéli meg Oroszország és a Nyugat. Míg az európai és amerikai sajtó a történteket fetisizálva az orosz birodalmi gondolkodás reneszánszáról ír az elmúlt években, addig Moszkvában bukásként megélve szinte elhallgatják a történteket.

Borisz Jelcin a moszkvai barikádon 1991. augusztus 19-én #moszkvater
Borisz Jelcin a moszkvai Fehér Ház előtti barikádon 1991. augusztus 19-én
Fotó:EUROPRESS/DIANE-LU HOVASSE/AFP

Nemcsak megdöbbent, de meg is ijedt a világ negyedszázaddal ezelőtt. Puccsról, az akkor Nyugaton nagyon szeretett Mihail Gorbacsov megbuktatásáról szóltak a hírek. Különösen Közép-Európa ijedhetett meg a glasznoszttyal és a peresztrojkával fémjelzett folyamat visszafordításától. Főleg amikor azt látta, hogy az új szövetségesek is tanácstalanok. Mert szögezzük le, akkor még nem volt mindenki számára egyértelmű, hogy az elindult geopolitikai folyamatok visszafordíthatatlanok.

„Aztán a moszkvai fordulat még a Szovjetunió egyben tartását sem tudta elérni, sőt felgyorsította a bomlás folyamatát”

Alighanem egyetérthetünk Szilágyi Ákossal, aki már két évtizede is úgy látta, hogy ezt a palotaforradalmat bizony ellopták. Az Állami Bizottság a rendkívüli állapot felügyeletére, a hírhedt GKCSP a Szovjetunió széthullásának megakadályozására hivatkozva lépett fel 1991. augusztus 19. és 21. között, s Borisz Jelcin és Alekszandr Ruckoj orosz alelnök vezetésével tömeges ellenállás bontakozott ki e puccsnak nevezett kísérlet ellen. A Krímben nyaraló Gorbacsovot a puccsisták augusztus 18-án házi őrizet alá helyezték, majd kollektíven elmentek érte. Ez a kísérlet már a második pillanatban paródiaként volt értékelhető, hiszen a „puccsisták” mindent elkövettek azért, hogy semmi se sikerüljön.

„Az egész történet szimbolikus alakja a nemzetközi sajtó elé szorongásában teljesen részegen kiülő vezető Gennagyij Janajev, tragikus befejezése pedig Borisz Pugo belügyminiszter öngyilkossága”

Ezek az emberek egyáltalán nem juntaként cselekedtek. Sőt, mint a szemtanúk a visszaemlékezésekben állítják, ez minden volt, csak nem puccs. A Jelcin mellett kiálló akkori képviselő és tanácsadó Szergej Sztankevics például máig nem érti, miért tétováztak a „puccsisták”. Mint emlékezik, senki nem volt közülük, aki parancsot mert volna adni a parlament ostromára. „Féltek, és ez lett a vesztük, s a mi szerencsénk” – fogalmaz az egykori tanácsadó, megjegyezve, hogy a Kremlben már mindenki várta a letartóztatást. Ez azonban nem történt meg, s mint a történtek egykori átélőjeként Oleg Morozov szenátor megjegyzi,

„Janajevék minden hibát elkövettek, amit egy puccsista elkövethet”

A nem a „szabadság mámorába” máig belefeledkező elemzők is nagyjából így látják a történteket.  Mint a már idézett Szilágyi Ákos fogalmaz, a „botcsinálta, egyébként hatalmon lévő puccsistákat” csak úgy tudták pár évre megbüntetni, hogy a vádakat lazán kezelve kiterjesztették, hiszen a bűnlajstrom oly szerény volt. De ezen akár gyorsan túl is léphetünk ma már, hiszen ahogy az elemzővel egyetértésben megállapíthatjuk,

„ha ez puccs volt, akkor ezt bizony ellopták”

 „Az úgynevezett jobboldaltól ellopta a baloldal, a szovjet birodalompártiaktól az orosz állampártiak, a reakciósoktól pedig a demokraták.” Mint Szilágyi helyesen megjegyzi, a valóságos államcsíny az állammentési csíny után következett be. Csak utóbb az állammentőket nevezték puccsistáknak, az államdöntőket pedig az alkotmányosság védelmezőinek. Az álpuccsot ellenforradalomnak, a valóságos puccsot pedig forradalomnak. S akkor még nem beszéltünk arról a máig nagyjából nyitott kérdésről,

„Mihail Gorbacsov vajon tudott-e a készülő puccsról, vagy tényleg váratlanul érte a Krímben”

S egyáltalán, miért utazott el oda akkor, amikor a Szovjetunió föderális átalakításáról szóló törvényt kellett volna elfogadni? Hiszen állítólag az amerikaiak is figyelmeztették arra, hogy készül valami. De az is megválaszolatlan kérdés, hogy – mint az évtizedekkel később napvilágra került dokumentumokból kiderül -, hogy Jelcin miért jelentette az idősebb Bushnak, hogy a Szovjetuniónak vége? Pontosabban, miért éppen őt kellett az elsők között felhívnia?

Megannyi kérdés, amelyre lassan derül csak fény. Ennyi év után és mindezek fényében azért érthető, miért csak Putyin ellenzéke emlékezik könnyezve e napokra, és miért használja ki az évfordulót a nyugati fősodor arra, hogy ezzel is igazolja Putyin állítólagos autoriter, birodalmi fordulatát. Valójában nincs itt semmiféle fordulat, csak Oroszország megtalálta régi önmagát. Ami pedig olyan, amilyen.

GORBACSOV MEGVILÁGOSULÁSA. Szenzációs információhoz jutott annak idején a The Guardian akkori tudósítója, a világ mégis csak 30 órás késéssel értesülhetett a hírről. A puccs idején éppen a Krímben tartózkodó Jonathan Steele mindenkinél korábban kiderítette, hogy a foroszi villában őrzött Mihail Gorbacsov ép és jó egészségnek örvend. Emlékeit megosztva az újságíró elmondta, bejutott a villába, beszélt is Gorbacsovval, ám az általános bizonytalanságban a világ által várt hírt nem tudta leadni, mivel a moszkvai irodában éppen nem volt senki. Két évtizeddel később egyébként nyilatkozott az ismert brit újságírónak Gorbacsov, aki beismerte, hogy túl sokáig bajlódott a kommunista párt megújításával, 1991 áprilisában fel kellett volna állnia az SZKP főtitkári székéből, és új, demokratikus pártot alapítania. Gorbacsov most megvilágosodva úgy vélte, sokáig várt a Szovjetunió megújításával, és korábban kellett volna nagyobb ön- rendelkezést ajánlania a tagköztársaságoknak. Őszinte megnyilatkozásában Gorbacsov finoman még gyűlölt ellensége, Borisz Jelcin 1991-es érdemeit is elismerte. Erre mondják, az idő sok mindent megszépít.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.