//Ki itt a gyilkos?
„A vádakat Moszkva alaptalannak nevezte, az interjú nyomán pedig konzultációra hazarendelte washingtoni nagykövetét" #moszkvater

Ki itt a gyilkos?

MEGOSZTÁS

A jó ízlés határait átlépve és a diplomáciai szokásokat felrúgva nevezte gyilkosnak orosz kollégáját az amerikai elnök. Joe Biden tudatosan durva retorikája tökéletesen illik a tovább keményedő amerikai oroszpolitikába. A két nagyhatalom viszonyának kiéleződése nem sok jót ígér az elkövetkező években Európára nézve sem.

„A vádakat Moszkva alaptalannak nevezte, az interjú nyomán pedig konzultációra hazarendelte washingtoni nagykövetét" #moszkvater
„A vádakat Moszkva alaptalannak nevezte, az interjú nyomán pedig konzultációra hazarendelte washingtoni nagykövetét”
Fotó:EUROPRESS/Yasin Ozturk/ANADOLU AGENCY/Anadolu Agency via AFP

Minden eddigi határt átlépve durva személyeskedésre ragadtatta magát Joe Biden, amikor lelketlen gyilkosnak nevezte Vlagyimir Putyint. Emellett azzal vádolta meg az orosz államfőt, hogy a 2020-as elnökválasztást Donald Trump javára próbálta befolyásolni, ezért pedig meg fog fizetni. Az amerikai elnök az ABC Newsnak adott interjújában úgy fogalmazott, nem hiszi, hogy Putyinnak van lelke, majd

„amikor a riporter azt kérdezte tőle, gyilkosnak gondolja-e az orosz vezetőt, Biden igennel felelt”

Ezt megelőzően az amerikai hírszerzés egy újabb jelentésében azzal vádolta meg Oroszországot, Iránt, Kubát, Venezuelát és a libanoni Hezbollah félkatonai szervezetet, hogy megpróbálták befolyásolni a 2020-as amerikai elnökválasztási kampányt. Az Országos Hírszerzési Igazgatóság (DNI) 15 oldalas jelentés szerint az orosz kormány „megtévesztő vagy megalapozatlan állításokkal” próbált meg beavatkozni a kampányba a demokrata elnökjelölt, Joe Biden ellen. Külön kitérnek arra, hogy az oroszok által támogatott ukrán politikus, Andrij Derkacs meg nem nevezett amerikai politikai szereplőknek segített abban, hogy a kampány során Joe Bident és fiát, Hunter Bident támadják. A történtek mögött a jelentés egyenesen Putyint láttatja. S mily meglepő, a jelentés cáfolja azt az állítást, miszerint Kína Joe Biden mellett avatkozott volna be a választásba. A vádakat Moszkva alaptalannak nevezte, az interjú nyomán pedig konzultációra hazarendelte washingtoni nagykövetét.

„A nemzetközi kapcsolatok személyeskedés szintjére degradálása rossz jel, ám meg nem lepődhetünk, hiszen Biden azt teszi, amit ígért, és vártak tőle. Nem elszólásról van szó, ezek a durva szavak jól illenek az új konfrontatív amerikai taktikába”

Hogy milyen szokatlan az amerikai elnök sértő személyeskedése, arra jó példa, hogy még a hidegháború manifesztumának tekintett fultoni beszédben is úgy beszélt Churchill Sztálinról, mint barátjáról a háború idején. Rendszerek feszültek egymásnak, nem pedig személyek.

„A korábbi, a Szovjetunióhoz és Oroszországhoz kritikusan viszonyuló amerikai elnökök sem fogalmaztak így, és nem zárták le maguk előtt személyeskedéssel a konstruktív lépések lehetőségét”

Rooseveltet antikommunizmusa és Sztálinról alkotott véleménye sem akadályozta meg abban, hogy pragmatikusan építse a kétoldalú kapcsolatokat. Kennedy végül a kiélezett helyzetben is Hruscsovval közösen oldotta fel a karibi válságot. Nixon a leszerelés útjára lépett, az idősebb Bush pedig attól tartott, hagy a szovjet állam széthullása esetén a nukleáris fegyverek elterjednek a világban. Úgy tűnik, az Egyesült Államok szuperhatalmi pozíciójának megtartása érdekében a demokrata vezetés semmitől sem riad vissza. Nem akar osztozni másokkal az alakuló új világrendben, ezért támad, ellenségképet épít, zsarol és fenyeget. Mindent megtesz azért, hogy megtartsa egyeduralmi pozícióját.

„Ebben a harcban egyelőre óvatosabb az első számú kihívójával, mint régi ellenfelével. Míg Kínát vetélytársnak, addig Oroszországot ellenségnek tekinti”

Ennek ugyan nem sok köze van az erőviszonyokhoz, Washington azonban láthatóan nem tudja szabadulni a régi beidegződésektől. Annak ellenére, hogy a rá leselkedő valós veszélyekkel is tisztában van. Így aztán Kínával szemben a jelek szerint keményen lép fel, de tiszteletben tartja az erejét. Oroszországgal szemben azonban a retorika szintjén durva fellépésre, a gyakorlatban a néhány közös érdekre – ilyen a START III. szerződés vagy a klímavédelem – korlátozódó párbeszédre lehet számítani. Úgy tűnik, Washington elhatározta, hogy az eddiginél is nagyobb nyomás alá helyezi Oroszországot, és nyíltan beavatkozva a belügyekbe mindent megtesz Vlagyimir Putyin megbuktatásáért, ellehetetlenítéséért. Tőle tart ugyanis igazán, és nem Oroszország erejétől.

„Oroszország bekerítése felgyorsul, és a szankciók egyre szélesedő körétől a NATO bővítésén, a kelet-ukrajnai helyzet élezésén, a beavatkozás esetleges kiprovokálásán és az orosz ellenzék fokozott támogatásán át az európai kapcsolatok blokkolásáig minden téren fokozódó nyomás alá kerül Moszkva”

Ebben a kontextusban értelmezhető teljes valóságában a Navalnij-ügy is, hiszen erre utalt Biden, amikor gyilkosnak nevezte Putyint. De emellett azok a lépések is, amelyek végső soron azt próbálják elősegíteni, hogy az orosz társadalom politikai vagy szociális alapon szembe forduljon Putyin rendszerével. Ezzel magyarázható, hogy immár nem egyszerűen a rendszert, hanem személyesen Putyint veszik célba.

„Mindezeken túl természetesen alapvető stratégiai célként fennmarad Oroszország úgymond feltartóztatása, az európai kapcsolatok széttörése. Moszkvának most is a járvánnyal nehezített külső nyomás alatt, kvázi háborús körülmények közepette kellene végrehajtani az elengedhetetlen modernizációt, és a gazdaság újraindítását”

Ebben a helyzetben nemcsak Oroszországra, hanem szokás szerint Európára is nehéz évek várnak. Megnövekedik az egész kontinensen a bizonytalanság, a Moszkvával pragmatikus viszonyt ápolókra pedig a nyomás. Amerika lehetőség szerint választásra kényszerít mindenkit Európában, ezzel is elszigetelve Oroszországot. Moszkvát pedig egyre erősebben löki ez a helyzet kelet felé. Talán jobban is, mint a Kreml azt szeretné. Ha Amerikának ereje lesz hozzá, akkor még Moszkva és Peking közé is megpróbál éket verni, miután Putyint nem sikerül Kínával szembefordítani.

„A Kremlt Biden retorikája nem lepte meg, hiszen a viszony javulására nem lehetett számítani”

Ez a helyzet ugyanakkor azzal a veszéllyel jár, hogy az orosz belpolitikában még jobban felerősödik a Nyugat ellenesség, ami akár vissza is üthet. Oroszország befelé fordul, ami rövid távon akár még jól is jöhet a hatalomnak, közép- és hosszú távon azonban semmiképpen sem. Az orosz vezetés előtt álló egyik komoly kihívás tehát, hogy ne üljön fel a provokációnak és ne engedje át magát teljesen az érzelmeknek, és hideg fejjel tudjon reagálni. Ez a belpolitikai turbulencia, a választások és a hatalmi átmenet közepette nem lesz egyszerű.

„Az elkövetkező években a konfrontáció megnövekedésére, kimondottan ellenséges retorikára lehet számítani az orosz-amerikai viszonyban, ami nem akadályozza meg a feleket abban, hogy egyes kérdésekben mégis csak megegyezzenek”

Végül azért ne hagyjuk a levegőben ezt a nemzetközi viszonylatban, nagyhatalmak között pedig végképp furcsa gyilkosozást. Az orosz elnökre sok mindent lehet mondani, de az azért erős túlzás, hogy gyilkos rendszert épített volna ki. Az orosz rendszer autoriter, a demokrácia bizonyos tekintetben korlátozott, ám nem nevezhető gyilkos diktatúrának. Mint ahogy az elmúlt három évtizedben Oroszország sem kimondottan agresszív hatalomként jelent meg a nemzetközi porondon. Ezzel szemben a magát etalonnak beállító amerikai demokrácia egyre komolyabb válságot él át, az Egyesült Államok pedig csak az elmúlt két évtizedben a „világ csendőrének” a szerepébe beleszerelmesedve Afganisztántól Irakon és Szírián át Líbiáig háborúk sorában vett, illetve vesz részt, illetve a demokrácia exportjának jelszavával avatkozik be folyamatosan a belügyekbe és dönt meg rendszereket. Ezért aztán talán nem kéne firtatni, hogy az elmúlt 20 évben Putyinnak vagy az amerikai elnököknek szárad több vér a lelkén.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.