Kényszerpályán a kisantant gyűrűjében

Szót kér az olvasó. Mint az várható volt, Várkonyi Zsoltnak a Megerőszakolt Magyarország címmel a portálunkon az Ukrajna támogatásáról szóló brüsszeli uniós csúcs, a magyar vétó feloldása, a Magyarországra nehezedő nyugati nyomás kapcsán megjelent írása komoly vitát gerjesztett. Most, a hozzászólásokból idézünk néhány gondolatot.

„Ehelyett Orbán Viktor elment a falig, és az EU-politika nagyágyúival, Olaf Scholz-al, Emmanuel Macron-nal, Giorgia Meloni-val , Charles Michel-el és Ursula von der Leyen-el egyeztetett. És ennek során történt egy üzletkötés — lehet azt állítani, hogy üzletben többet és biztosabbat kellett volna kapnunk, de jobb egy üzletkötés, mint a no-deal és az elszigetelődés”
Fotó:EUROPRESS/Ludovic MARIN/AFP

Magyarország hozzáállása Ukrajna támogatásának a kérdéséhez nemcsak az európai, de a hazai közvéleményt is megosztja. Magyarország végül elállt a vétótól, így Orbán ellenzéke fellélegezhetett, ugyanakkor ez a reálpolitikai döntést értetlenül fogadták sokan a kormány támogatóinak a körében. Arról, hogy mi a mi álláspontunk, ki győzött Orbán Viktor és az Európai Unió vitájában, ebből a podcastből (https://moszkvater.com/vegezhetett-volna-ukrajnaval-orban/) megtudhatják. De a minap olvashatták a témában honlapunkon Várkonyi Zsoltnak a felvezetőben már említett cikkét is, amelyre több reagálás is érkezett. Most ezekből szemezgetünk.

„Várkonyi Zsolt írásával, annak következtetéseivel, de főleg hangvételével nagyon nem ért egyet egyik olvasónk, aki szerint a cikk az egész helyzetet a komplexitást és kontextust figyelmen kívül hagyva rendkívül egyoldalúan írja le. Olvasók több pontban indokolja ezt a véleményét”

Ukrajna pénzügyi támogatása.

Bár ezt a ballib-globalisták csak nem akarják meghallani, a magyar kormány számtalanszor kinyilvánította, hogy Ukrajnát támogatják, és támogatni is kívánják. A mikéntről ugyanakkor nagy vita folyik, és a magyar elképzelés, a „magyar út” régóta kisebbségben van. De ebből az következeik, hogy Ukrajnának ne adjunk pénzügyi támogatást?

„A politika úgy bonyolódott, hogy kénytelenek vagyunk pénzügyi támogatást adni Ukrajnának. Ha ugyanis nem adnánk, akkor Ukrajna pénzügyileg összeomlana”

Ezen állítást lehet ugyan vitatni, de a tények azt mutatják, hogy például a 2024-s ukrán költségvetés bevételeinek NAGYOBB része nem adóbevételekből, hanem külső, amerikai, európai segélyekből, hitelekből van betervezve. Az Európai Unió jelenleg sajnos kényszerpályán van a pénzügyi segélyezés terén, többek között azért, mert az amerikai segély jelenleg kétséges.

A pénzügyi összeomlást valószínűleg megelőzné a politikai-katonai összeomlás — ehhez elég meglátni a jelenlegi ukrán politikai zűrzavart, benne a kormány válságot, a demokráciában példátlan szembenállását a politikai és katonai vezetés között, az ukrán parlamenti képviselők tömeges, már-már dezertálás szintű lemondási szándékát, az ukrán katonai stratégia válságát stb.

„Egy ukrán összeomlás azonban nem magyar érdek”

A magyar érdek az, hogy Ukrajna rendezett körülmények között tudjon békét kötni, nem pedig egy összeomlás utáni orosz vazallus-Ukrajna. Egy magyar-orosz határt még proxy-Ukrajna formájában is igen kevesen kívánnak, a direkt magyar-orosz határ pedig igen valószínűtlen. Többek között ezért nyilvánította ki a magyar kormány, hogy Ukrajnát támogatja. A támogatás taktikájában engedtünk, de a stratégiai cél azért Ukrajnát támogatása volt és ez megmaradt.

Kárpátaljai magyarok kérdése

Az ukránok tavaly decemberben legalább az oktatási törvényt kedvezően módosították, netán helyretették. Azt követően, hogy évekig a süketet tettették. Persze, ott van még a nyelvtörvény, kisebbségi törvény, stb. meg az egész ukrán törvény- és rendelkezés csomag helyretétele. De legalább előrelépés történt. A mostani EU-csúcsot megelőzően pedig ott voltak az ungvári kétoldalú tárgyalások is. Ennek során megállapodtak, hogy egy különbizottságot hoznak létre, amelynek tíz napon belül konkrét elképzelést kell beterjesztenie a két ország kormánya elé arról, hogy a magyar fél által benyújtott kérdések listájából mit és hogyan kell megoldani.

„Egy magyar vétó esetén az ukrán fél azt arculcsapásként felfogva, a magyar kormányra csapta volna az épp kinyitott ajtót, azaz garantálható lett volna, hogy a különbizottság semmilyen elképzelést nem terjeszt be”

A kárpátaljai magyarokat cserben hagyni lett volna a magyar érdek?

Magyarország elszigetelődése

Egy 1 vs. 26 arányú szavazás előidézte volna a ballibek és globalisták álmát, a magyar kormány elszigetelődését. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy csupasz fejjel nekimenni a falnak. És mégis, kinek az érdekében? Megismétlem a fentebbieket, Ukrajna összeomlasztása NEM magyar érdek.

„Ehelyett Orbán Viktor elment a falig, és az EU-politika nagyágyúival, Olaf Scholz-al, Emmanuel Macron-nal, Giorgia Meloni-val , Charles Michel-el és Ursula von der Leyen-el egyeztetett. És ennek során történt egy üzletkötés — lehet azt állítani, hogy üzletben többet és biztosabbat kellett volna kapnunk, de jobb egy üzletkötés, mint a no-deal és az elszigetelődés”

Igen, lehetett volna tartózkodni is, ez azonban üres PR-gesztus lett volna az eredmény megváltozása nélkül, nyersebben fogalmazva eredmény nélkül.

Az EU pénzcsapja

Az Európai Tanács elfogadott határozata a következő iránymutatást tartalmazza a jogállamisági kondicionalitási mechanizmusról: „objektív, fair, elfogulatlan és tényalapú lesz, garantálja a jogszerű eljárást, a diszkrimináció mentességet és a tagállamokkal való egyenlő bánásmódot”. A tényállások pedig „homogén elemek zárt listájaként olvasandók és alkalmazandók, és nem nyitottak más természetű szempontokra vagy eseményekre, a szabályozás nem érvényes általános hiányosságokra”.

És ezt többek között az Orbán Viktorral ideológiai szempontból erősen eltérő, netán ellentétes nézeteket valló Olaf Scholz német kancellár kötötte a szintén német Ursula von der Leyen orrára!
Nem négyszemközti beszélgetés során, nem is a csak a csúcstalálkozó előtt külön tárgyaláson, hanem az Európai Tanács hivatalos dokumentumában!

„Úgyhogy most 26 ország állt Magyarország és annak kormányának oldalára az Európai Bizottsággal, az Európai Parlamenttel – és sajnos hazai ellenzékünkkel – folytatott vitában”

Hová csatlakozzon a Fidesz?

Az esemény sorozatnak volt egy „Európa-politikai” vonatkozása is. Nagy kérdés ugyebár hogy az idei EP-választások után a Fidesz melyik pártcsaládba fog belépni. Perspektivikusabbnak tűnnek az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), mint az Identitás és Demokrácia (ID). Az ID-ben a realista irányultságú pártok mellett ott van a német AfD is. Az AfD-vel nem a ráaggatott szélsőjobb jelző a gond, hanem az, hogy több éves fennállás után is meglehetősen „katyvaszpárt”. Realisták mellett fantasztákból és fanatikusokból is bőven jutott oda, így igazából nem tudni, mi lesz belőle.

Ehhez képest az ECR legnagyobb pártja jelenleg a lengyel PiS, amelynek nevében Mateusz Morawiecki már nyilatkozott, hogy az ukrajnai háború megoldásában/megítélésében lévő ellentétet félre kívánja tenni, és a Fideszt örömmel látja. Az ECR második legnagyobb pártját pedig Giorgia Meloni Fratelli d’Italia (FI) pártja alkotja, amelynek ECR-beli létszáma az EP-választás után várhatóan még növekedni is fog.

„Giorgia Melonit egy Ukrajna miatti vétóval elidegeníteni a szerintem fontosabb EU-politika kapcsán nem lett volna bölcs dolog”

Nemcsak ezt nem tette a magyar kormány, de ehelyett az Ilaria Salis-ügy értelmes kezelésével Orbán Viktor egyenesen lekötelezte Melonit. Azt, hogy a Fidesz az ECR felé tendál, azt az olasz sajtónak Orbán Viktor az EU-csúcs során elég nyíltan kifejtette.

Összességében olvasónk úgy látja, hogy a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor jól, eredményesen játszotta meg lapjait, sőt a távlatokat is figyelembe vette. Ennek alátámasztására Bismarckot idézi, aki szerint a politika a lehetőségek művészete. „Die Politik ist die Kunst, die Lehre des Möglichen.”

Olvasónk reagált a Várkonyi Zsolt cikkében a záró gondolatok között megemlített, de nem részletezett paradigmaváltásra is. Mint fogalmaz, ezt a harcot az EU-n belül kell megvívni. Ha netán az EU-ból való kilépésre gondolt, azt ellenzi.

„Paradigmaváltásra olvasónk szerint nem a magyar külpolitikában, hanem elsődlegesen az EU-ban van szükség. Pontosítva, leginkább egy paradigma-visszaállásra”

Az EU eredetileg egy gazdasági fejlődést elősegítő közösségként jött létre, mely a tagok belügyeibe nem szólt bele, viszont konszenzusra törekedett egymás között is és kifelé is. Amíg ekként működött, addig igen sikeres volt, és Magyarország anno ehhez csatlakozott. Azonban átalakult egy gazdasági szempontokat háttérbe, politikát előtérbe helyező konglomerátummá, amely gazdaságilag még csak problémás, ám politikailag már a röhejeshez közelít. Egy paradigma-visszaállás rengeteget segítene a problémák megoldásában. Egy ilyen paradigma-visszaálláshoz keresett, sőt több jel szerint talált partnereket, netán szövetségeseket a jelenlegi EU-csúcs során és kapcsán a magyar kormányzat. Ehhez szólt hozzá egy másik olvasó, aki úgy látja, hogy

„az Európai Unió olyan, mint egy mind a négy lábára sánta ló, és a 27 tagállam mindegyike mást akar”

Ab ovo hiba volt az Európai Gazdasági Közösséget politikai unió formájában „továbbfejleszteni”. Sem a tőke érdekének, vagyis az egykori Európai Gazdasági Közösségnek nem tud megfelelni, sem az európai népek (emberek) érdekeit sem tudja képviselni. Ukrajna helyzete világosan megmutatja mindenkinek, hogy az Európai Unió képtelen bármilyen kérdést normálisan kezelni. Legyen szó bevándorlásról, Covid járványról, vagy külpolitikai egyeztetésről.

A következő olvasónk megvédi Várkonyi Zsolt cikkét, és nem ért egyet a bírálattal. Mint fogalmaz, miért terhelné Magyarországot bármiféle felelősség, vagy horribile dictu kötelem, hogy egy olyan háborús fél oldalán aktívan kiálljunk (a pénzdobálás egy háborúzó ország gazdaságába ugyanis
100 százalékig az), akihez nem sok közünk van se nekünk, sem a szövetségeseinknek. A közös határ pedig nem érdem, hanem állapot. Megemlíti azt is, hogy bizony elfelejtődik az Ukrajnának nyújtott magyar humanitárius segítség. Olvasónk felveti azt is, hogy

„az orosz támadás nem az égből érkezett váratlan istencsapás volt, hanem egy folyamat rendkívül rossz végkifejlete”

Mint évődve felveti, nincs azonban tudomása arról, hogy az ukrán politika a háború előtt ezekben a kérdésekben egyeztetett bármiben is a magyar külüggyel. Akkor meg miért is? Olyanok utasítanak minket szolidaritásra, akik számára minden vagyunk, csak éppen nem szeretem gyerekek? Az olvasónk szerint szintén nem opció, hogy a szomszédom elkártyázza a pénzét, de hogy ne verje agyon a feleségét, adok nekik kölcsön. Amit persze megint elkártyáz, és amikor nem nézek oda, mégiscsak aprítja az asszonyt. Felháborodott olvasónk még hosszan sorolja az érveit, azonban ezt most nem idéznénk.

Megint egy másik olvasónk megjegyzi, hogy a szerző ugyan nem szorul a védelemre, ám a cikk elején idézett bírálat szerzője elvétette a cikk mondandóját. Várkonyi Zsolt ugyanis nem amellett érvelt, hogy vétózni kellett volna, hanem épphogy kifejtette, ez az elképzelés miért volt hamvába holt, és valóban semmi értelme nem lett volna. Esetleg a szavazástól való valamiféle deklarált távolmaradás lehetett volna opció. Olvasónk úgy látja, Várkonyi Zsolt arra hívja fel a figyelmet, hogy

„kényszerpályán vagyunk, és a nagyobb léptékű európai háborúkat tekintve immár harmadjára”

A cikk legfontosabb állítása szerinte az, lassan hozzá kell szoktatnunk magunkat a gondolathoz, hogy a magyar érdekek szempontjából hosszabb távon nem jó helyen vagyunk, így mindenképp paradigmaváltásra lesz szükség, mielőtt túl késő lenne. A váltás viszont számos nehézségbe ütközik, és itt talán nem is a gazdasági kényszerek a legnagyobbak ezek közül. Legalább akkora problémát jelent, hogy a közbeszédben és a közgondolkodásban még el sem indult az alternatíva keresése, és az arról való beszélgetés, a látható és nem látható hatalmi szervek soraiban végbemenő érzékelhető stratégiaváltásról nem is beszélve. Magyarul, amennyiben továbbra is 80 százalékos az EU- és NATO-tagság támogatottsága a választók körében, úgy a kormány mindegy, hogy aposztrofálja, semmiféle szabadságharcot nem fog lefolytatni, mert az opciónélküliség mindig azt jelenti, hogy azt vernek keresztül rajtunk, amit csak akarnak. A paradigmaváltás olvasónk szerint a környező országok, és azon belül is a magyar nemzetrészekhez való viszonyban is be kell, hogy következzen. Olvasónk végül felveti azt is, hogy

„Ukrajna továbbélése a kisantant gyűrű bezáródását fogja jelenteni, talán az egy Szerbia lóg most ki a sorból. Magyarország egy román-lengyel-ukrán előretolt NATO helyőrség hátsó udvarában fogja találni magát, elzárva az orosz erőforrásoktól – ha a bolgárokat vagy a macedónokat is kibillentik, akkor szinte nem marad szállítási útvonal, még Törökországon keresztül sem -, nem szabad tehát felülni a propagandának, és a félelmeinknek, mert könnyen egy nekünk nem tetsző helyzetbe bebetonozva találhatjuk magunkat”

Mint megjegyzi, tisztában van vele, hogy a napi politikának megvannak a maga korlátai, valahogy mégis talán hasznos volna eltanulni a román tace si face gyakorlatát, ahol egy hosszú távú, akár 300 éves nemzeti vízió mindig jelen volt az aktuális politikai kényszerhelyzetektől függetlenül, ami aztán lehetővé tette, hogy Románia akár 19-re lapot húzzon, és a kritikus helyzetekben mindig legyen elég lelkierő a nemzeti érdekű döntés választására. Nálunk ez sem 1919-ben, sem a kilencvenes években nem adatott meg. A frissen széthulló keleti blokkban még csak elképzelésünk sem volt arról, hogy hogyan definiáljuk az érdekeinket, így azt kaptuk megint, amit mások meghagytak nekünk.

S már jött is a válasz, amely megtámogatta a fenti gondolatmenetet. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy ez a statiszta szerep attól függetlenül méretett ránk, hogy milyen a magyar külpolitika és, hogy van-e egyáltalán. Az egyetlen, amit lehet csinálni az az okos zajkeltés, hogy még létezünk. Semmi több. Az az ominózus „helyőrség” távlati feladata úgy néz ki, hogy ágyútölteléket szállítson az oroszok ellen, ami nem túl perspektivikus. De ezt akár nélkülünk is megcsinálják, a súlypont a lengyelek a tömeg miatt, és Románia a Fekete-tenger miatt.

„Az ukrán háborút illetően azért óva int mindenkit attól, hogy ha mást nem, regionális óriás háborút vizionáljon”

Ami tény, hogy egy korlátozott csetepaté zajlik, jelenleg érthetetlen módon takaréklángon, és azért még messze nem tartunk a totális katonai összefeszülésnél. Végezetül megjegyzi, hogy soha nem mondd, hogy nem! Talán nem mindig, és nem mindenhol fogják bódult ájultsággal figyelni a kilóra megvett huszadrangú politikusok harcias, nemzetvesztő akcionizmusát hallgatni. Jelenleg Európában fehér holló számba megy az a vezető politikus, aki nem egy bornírt, kiskaliberű olcsó zsoldos.

S végezetül szemlézzünk még egy hozzászólást, amely arra int bennünket, hogy méretünkből adódóan most valóban nem sok beleszólásunk van a dolgokba, ezért kell a mindig lesajnált románokhoz hasonlóan készen állni egy kis privát vállalkozásra, ha úgy hozza a történelmi alkalom. A román-lengyel-ukrán trojkának szerinte az lehet az egyik nagy hátulütője számunkra, hogy meg tudnak fordulni is azok a tankok és lövegek, és pillanatok alatt kiderülhet, hogy mindkét irányba lehet csapkodni azzal a pöröllyel. Elnézve a mai lengyel hozzáállást, ez nem sok jót ígér, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy papíron tőlük számíthatunk a leginkább elnéző hozzáállásra a hármasból. Az lehet az egyetlen reményünk, ha valamelyik irányból fel lehet oldani a kisantant béklyót, az talán Szlovákia és Szerbia.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com