Litvánia után Norvégia is megtagadta a tranzitot Oroszországtól, ezúttal a Spitzbergákra. Európa legészakibb földterülete Norvégiához tartozik, ám 1920 óra különleges státust élvez, és az ezt rögzítő megállapodás aláírói, köztük Oroszország is folytathatnak a területén gazdasági tevékenységet, kiaknázhatják a szigetcsoport természeti erőforrásait. A kérdés most az, hogy az említett párizsi szerződést felülírhatják-e a szankciók. A Kalinyingrád körül kialakult feszültséghez hasonlóan a Spitzbergákon kialakult helyzet is a NATO és Oroszország közötti konfliktussal fenyeget, és szintén teszteli Moszkva elszántságát, és érdekérvényesítő képességét.

Mintha csak egy jól átgondolt forgatókönyv egyes fejezeteit látnánk, amelyekben a Dnyesztermelléktől Kalinyingrádon át a Spitzbergákig tennék próbára Oroszország türelmét, tesztelnék a keménységét, és dörgölnék a Kreml orra alá, hogy mások is meg tudják szegni az nemzetközi jogot.

„Egyúttal mind a kalinyingrádi, mind pedig ez utóbbi eset mutatja, hogy a nemzetközi szerződések, megállapodások az átalakuló világban egyre kevesebbet érnek, és a joggal szemben felértékelődik az erő szerepe”

Litvánia után most a Norvégia által bevezetett korlátozások akadályozzák az áruk eljutását az oroszok lakta települések számára a Spitzbergák sarkvidéki szigetcsoporton. Norvégia – amely nem tagja az EU-nak, de az unióssal azonos szankciókat alkalmaz Oroszországgal szemben – jogértelmezésében a szankciók nem érintik a Spitzbergák-szigetekre tartó hajókkal történő áruszállítást, de a szigetország oroszországi településeire szállított szállítmányok nagy része először egy ellenőrző ponton halad át Norvégia szárazföldjére, amely le van zárva a szankcionált áruk elől. Ezért a norvég hatóságok megtiltották a Spitzbergákon élő orosz állampolgárok számára küldött ellátmányok áthaladását Norvégián, feltartóztatva 20 tonnányi orosz árut a két ország között Storskog városánál lévő határátkelőnél.

„S hogy mit keresnek az oroszok a Spitzbergákon?”

Az északi sarkvidéki demilitarizált státust élvező szigetcsoport 1920 óta különleges státuszt élvez, az erről szóló Párizsban kötött egyezmény értelmében ugyan Norvégiához tartozik, ám a megállapodást aláíró államok is folytathatnak a területén gazdasági tevékenységet, a szigetcsoport pedig demilitarizált övezet marad. Ezzel a lehetőséggel azonban csak a Szovjetunió, majd jogutódjaként Oroszország élt. A szovjet időkben a szovjet polgárok száma a szigeteken meg is haladta a norvégokét, ez később megváltozott, a 2010-es évektől azonban Oroszország ismét fokozta jelenlétét a Spitzbergákon.

„A Spitzbergák (norvég nevén Svalbard, ami <hideg peremet> jelent) a Jeges-tengeren található szigetcsoport, az európai kontinenstől északra, körülbelül félúton Norvégia és az Északi-sarkpont között”

Ez Európa legészakibb földterülete. Valamivel több, mint 60 ezer négyzetkilométeren terül el. Területének közel kétharmada gleccserekkel és hómezőkkel borított. A környező vizek az észak-atlanti áramlatnak köszönhetően az év legnagyobb részében hajózhatóak, a szigeteken azonban októbertől februárig teljes a sötétség. A Spitzbergákon összesen körülbelül 2800 ember él, ennek 60 százaléka norvég.

„Érdekesség, hogy a szigeten nem születnek gyerekek, ugyanis a Spitzbergákon nincs erre felkészült kórház”

A kiírt időpont előtt három héttel mindenkinek el kell hagynia a szigetet. A legtöbben ilyenkor a szülőkhöz, rokonokhoz mennek, és az ottani kórházban szülnek. Akinek nincs az ország más részén rokona (mint például az orosz vagy thai bevándorlóknak), az a legközelebbi nagyvárosban, Tromsøben hozhatja világra a gyermekét, az egészségbiztosítás pedig fizeti számára a szállodai szoba költségét akár több hétre is. Ám nemcsak a gyerekvállalás, a temetés is problémás a szigeten. A főváros, Longyearbyen temetőjét évtizedek óta nem használják, a holttestek ugyanis a permafroszt, az állandóan fagyott állapotban levő talaj miatt nem indulnak oszlásnak, így 1950 óta a holtakat átszállítják Norvégia más területein fekvő temetőkbe. Sőt, megelőzendő a problematikus haláleseteket, a súlyos betegek, idősek nem tartózkodhatnak Longyearbyenben.

„A szigetcsoportot valószínűleg a vikingek és orosz hajósok fedezték fel még a 12. század elején, az első vitathatatlan felfedezése azonban Willem Barents holland tengerész nevéhez köthető még a 16. század végéről”

Norvégia már 1871-ben területi igényt jelentett be a szigetekre, de ezt a többi állam nem ismerte el, különösen Oroszország tiltakozott. Így 1920-ig a terület res nulliusnak minősült, 1909-ben azonban Norvégia azt javasolta, hogy norvég–svéd–orosz közös igazgatás alá helyezzék a területet. Az egyezmény kidolgozását azonban a világháború megakadályozta, és csak 1920-ra készült el.  Az 1924-ben érvénybe lépett úgynevezett Svalbardi Egyezmény alapján a Spitzbergák területe Norvégiához tartozik, de a norvég szuverenitás erősen korlátozott. Ezen különleges egyezmény mellett más országok – egészen pontosan a szerződést megkötő, vagy ahhoz csatlakozó országok – is (többek között Magyarország is) jogosultak a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére a teljes egyenlőség elve alapján. Jogosult a többi állam a szigeteket hajózási, halászat célból is használni, hírközlési állomásokat és kereskedelmi vállalkozásokat is létrehozhatnak ott.

„A Szovjetunió 1935-ben csatlakozott a szerződéshez, és jogutódja Oroszország két szénbányát is üzemeltet ott. A jelenleg mintegy 500 főt számláló helyi orosz kolónia központja a Nyugati-föld (korábban Nyugati Spitzberga) szigeten lévő Barentsburg település, ahol orosz főkonzulátus is található”

A litvánokkal ellentétben a norvégok nem ruszofób indíttatásból kötözködnek a tranzittal. Osló már jó ideje próbálja felvizezni az 1920-as Párizsi megállapodást, hogy így kiszorítson mindenkit a Spitzbergákról. Így Norvégia álláspontja szerint például az a kontinentális talapzatra sem vonatkozik, hanem arra egy 1963-as norvég királyi dekrétum az irányadó. De Norvégia egy 200 tengeri mérföldes övezetet is létrehozott, ahol más államok tiltakozása ellenére nem lehet halászni.

„A mostani intézkedés tehát nem kimondottan oroszellenes, inkább ennek a folyamatnak a része”

Ennek ellenére a Barentsburgban élő és dolgozó mintegy 500 orosz bányász élelmezését meg kell oldani. Augusztusig ezzel nincs is probléma, addig azonban a kérdést rendezni kell. Kerülőutak Kalinyingráddal ellentétben nem nagyon vannak, így Moszkva Európából vásárolhatna nekik élelmiszert és gyógyszereket, amennyiben a szankciók azt megengedik. A jelenlegi feszült nemzetközi helyzet sem segíti tehát a probléma rendezését. Moszkvában néhány forrófejű elemző már katonai megoldást követel, a Kreml azonban aligha szeretne most a Spitzbergák miatt összeakaszkodni a NATO-tag Norvégiával. Osló annak örülne, hogy a nehézségek miatt az oroszok elhagynák a szigetcsoportot. Moszkvának azonban ez esze ágában sincs. A Spitzbergákat ugyanis az egyre inkább felértékelődő Északi-sarkkör kapujának is nevezik. Azt minden esetre már ebből az esetből is látjuk, hogy az Arktisz körül várható viták erőteljesen destabilizálják majd Európa eme legészakibb térségét. Hiába, a tét nem kicsi.