Népszerű zeneszerző – újrafelfedezésnek számító kompozíció. Csajkovszkij szinte ismeretlen egyházzenei művének, a Vesperásnak az előadásával zárult szombaton az Orosz Zenei Fesztivál a Szent István Bazilikában.

Bóka Gábor írása a #moszkvater számára

A diótörő, A hattyúk tava, b-moll zongoraverseny, Patetikus szimfónia, Anyegin, A pikk dáma – aligha van olyan zenebarát, aki e címeket hallva ne vágná rá egyből a zeneszerző nevét. Csakhogy még az olyan jól ismert életművekben is, mint a Csajkovszkijé, akadnak ismeretlen területek. Jelen esetben nem csak az egyházzenei kompozíciók, de a szerző kórusmuzsikája általában ilyennek számít. Hogy mi lehet ennek az oka? A kérdés nyilván összetett, de legalább két választ adhatunk rá. Először is,

„az egyházzene fogantatását és célját tekintve csak vendég a koncertpódiumokon”

A nyugat-európai zeneszerzés klasszikusainak miséit, rekviemjeit és vecsernyéit is jóval kevesebbet játsszák, mint a szimfóniákat, versenyműveket, operákat. Kivételek persze akadnak. Bach két monumentális passiója vagy Händel Messiása gyakori koncertdarab, Mozart és Verdi Requiemje pedig már-már slágernek számít. Ám még az oratórium sorozatokkal rendszeresen jelentkező zenei együttesek műsorán is viszonylag ritkák az iménti hevenyészett listán kívüli liturgikus darabok. Mintha a ma embere nem volna kellőképpen nyitott e művek spiritualitására – vagy ellenkezőleg, épp a művek mély megértése okán nem szeretnék azokat profanizálni a koncertszervezők?

Akárhogy is, Csajkovszkij többszörös hátrányból indul egy ilyesfajta versenyben. S ezzel elérkeztünk a második okhoz.

„A nyugat-európai közönség jószerivel saját keresztény felekezeteinek liturgikus zenéjéről is keveset tud – a görög-keleti liturgia tehát, olybá tűnik, végképp távol áll tőle”

Egy-egy kiemelkedő előadó-egyéniség persze időről időre rést üthet a Keletet Nyugattól elválasztó falon, összbenyomásunk mégis az, hogy ha a szavak szintjén magunk mögött is hagytuk már az 1054-es Nagy Egyházszakadást, az egymás zenéje iránti nyitottság egyelőre várat magára.

Pedig nagyon is megérdemli a figyelmet Csajkovszkij muzsikája már csak azért is, mert a maga nemében az ortodox világban is újító gesztusnak számított a mű. Noha az ortodox egyház számára mindig is kiemelkedő jelentőségű volt a liturgikus zene, a nagy orosz zeneszerzőket sokáig kevéssé inspirálta az ilyesfajta kompozíciók lehetősége. Míg nyugaton Monteverditől és Schütztől Bachon és Händelen át Haydnig és Mozartig folyamatos a legnagyobbak jelenléte az egyházi szcénán, addig Csajkovszkijnak Oroszországban kevés előfutára akadt.

„Csajkovszkijt azonban, mint személyes megnyilatkozásaiból tudjuk, mélyen megérintette az ortodox szertartásosság misztikus világa. Számára az efféle kompozíciók nem csak izgalmas zeneszerzői kalandot, de valóban megélt problémák művészi kivetülését jelentették”

Nem véletlen tehát, hogy Aranyszájú Szent János liturgiájának megkomponálása (1878) után az éjszakai virrasztás liturgiája is felkeltette a figyelmét. Az óvatos fogalmazás nem véletlen, hiszen a tizenhét rövid tételből álló művet csak a nagyvonalúság nevezi Vesperásnak. Valójában számos más liturgikus szöveget is felhasznált a szerző e különleges kórusciklusa megalkotásához, mellyel ő maga sosem volt elégedett. Az 1882-es moszkvai ősbemutatót követően többször is kifejezte azon meggyőződését, hogy a darabban aligha van bármi is, ami tetszhetne az embereknek. Ebben azonban tévedett az orosz mester.

„Műve fiatalabb zeneszerzők egész sorát inspirálta újabb és újabb vesperások komponálására. Köztük Szergej Rahmanyinovot is, akinek verziója éppenséggel a tavalyi orosz Zenei Fesztivál zárókoncertjén hangzott fel. A két mű ily módon izgalmas hidat képezett a tavalyi és az idei programsorozat között”

Az immár hosszabb ideje kiváló formában lévő debreceni Kodály Kórus ihletetten tolmácsolta a nagyjából egyórás terjedelmű a capella darabot. A technikailag nem különösebben nehéz – a dallamot csaknem mindig a szopránba helyező, a többi szólamban azt harmóniákkal alátámasztó – kompozíció az igazi kihívást az átéltség közvetítésével rója az előadókra, s e tekintetben mind az énekkar, mind vezető karnagyuk, Szabó Sipos Máté jól vizsgázott. Nem csak a Szent István Bazilika önmagában is áhítatot sugárzó környezete okozta, hogy az egyébként köhögő rohamait előszeretettel a koncerteken kiélő budapesti közönség ezúttal fegyelmezetten követte végig a zenei folyamatot.

„Rég voltam olyan koncerten, ahol ennyire kézzelfoghatóvá vált volna a teremtő erő jelenléte, ahol a művészi katarzis és a szakralitás ilyen módon forrt volna egybe”

Meggyőződésem, hogy ehhez nem kell feltétlenül szakrális zenét hallgatnunk – de miként ez nem feltétel, úgy éppenséggel kizáró oknak sem tekinthető.

Aki végigkövette az Orosz Zenei Fesztivál hat napjának eseményeit, különös érzelmi utazást járhatott végig a reprezentációtól az ihletettségen és a bensőségességen át az áhítatig. Aligha lehetett volna jobban kitalálni – a színvonalas műsorokon túl tehát a nagy Egészért is köszönet illeti a szervezőket.