A nagy honvédő háború… A nagy honvédő háború kezdetének 80. évfordulójára készülő cikksorozatunkban a politikai, stratégiai és hadszíntéri események mellett érdemes egy pillantást vetni magukra az egymással harcoló erőkre. Milyen egységekkel indította meg Németország a Barbarossa hadműveletet? A Szovjetunió ekkor milyen védelmi képességekkel rendelkezett? Egyáltalán hogyan arányult egymáshoz a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg? Mik voltak a kezdeti katasztrofális szovjet szereplés okai?

A nagy honvédő háború kezdetét jelző június 22. hajnalán beinduló Barbarossa hadművelet megítélése máig vitatott nemcsak világszerte, hanem Oroszországon belül is. A német támadás felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget, amely részint a portálunk által már korábban bemutatott politikai tényezőkben, de magában az állomány hiányosságaiban is megmutatkozott. Máig történészi viták kereszttüzében áll, hogy vajon a szovjet hadvezetés átmeneti tétlensége és felkészületlensége, vagy a német túlerő járult-e hozzá jobban a kezdeti katasztrofális szovjet veszteségekhez. Noha immár 80 év eltelt a 1941. júniusa óta, mégis az elérhető adatok sok esetben egymásnak ellentmondanak, lényegében forrásonként változóak. Így a félreértések elkerülése végett már a cikk elején le kívánjuk szögezni a számok és eszközpark bemutatása során főképp Mihail Ivanovics Meltyuhov hadtörténész Upuscsennij sansz Sztalina. Szhvatka za Jevropu 1939-1941 gg., Alekszandr Vladlenovics Subin Mir na kraju bezdni. Ot globalnogo krizisza k mirovoj vojnye. 1929-1941 godi, illetve David M. Glantz és Jonathan M. House When Titans Clashed : How the Red Army Stopped Hitler című műveit vesszük alapul.

„Lengyelország és Nyugat-Európa lerohanását követően 1941. júniusára 7,3 millió fős állományával a Wehrmacht vált nemcsak Európa, de egyben a világ legnagyobb létszámú haderejévé”

A rendelkezésre álló négy hadseregcsoportból három vett részt a Szovjetunió megtámadásában. A hadvezetés a Wehrmacht hadosztályainak 73,5 százalékát rendelte a keleti frontra. Az összesen rendelkezésre álló 155 hadosztályból 127 már aktívan harcolt a lengyel, illetve nyugati hadszíntereken, míg a fennmaradó 28 hadosztály állománya részben harci tapasztalatokkal rendelkező személyzettel állt fel. 1941. június 22-ének hajnalán 3,5 millió német katona, 37 ezer tüzérségi eszköz, illetve aknavető, 4058 tank és a Luftwaffe 3909 repülője állt készen a támadásra.

Fontos megjegyezni, ezek csupán a közvetlen határtérségben állomásozó csapatok voltak, és nem tartalmazták a Barbarossa hadműveletben résztvevő összes Wehrmacht, Luftwaffe, Kriegsmarine egységeket, illetve a Németországgal szövetséges országok – így például a június 27-i hadüzenetet követően a Magyar Királyi Honvédség – erőit.

„A vele szövetséges erőkkel együtt összesen 4,3 millió katona, 166 hadosztály, 42601 tüzérségi eszköz és aknavető, 4364 harckocsi, roham- és önjáró löveg, illetve 4795 repülőgép lépte át az egykori szovjet-német határt. Kétséget kizáróan a Barbarossa volt tehát a világtörténelem legnagyobb hadművelete”

„A hadműveletben a Wehrmacht legütőképesebb egységei vettek részt”

Egyedül a Luftwaffe – még a nagy veszteségeket okozó sikertelen angliai csata ellenére is – állományának 60,8 százalékát vezényelte a keleti frontra. Viszont szemben tábornokai ajánlásaival, Hitler ezen hatalmas haderőt nem kifejezetten egy kijelölt cél ellen vezényelte, hanem három főbb stratégiai célt meghatározva erőforrásait megosztotta. A legnagyobb kontingenst a Fehéroroszországon át Szmolenszk és Moszkva irányába előrenyomuló Közép Hadseregcsoport jelentette, amely egymagában az összes német hadosztályok mintegy 40 százalékát foglalta magába.

Őt a Dél Hadseregcsoport követte kijevi, donyecki, illetve általában kelet és dél-ukrajnai stratégiai fókusszal. Bár létszám tekintetében – 63,5 hadosztály, 1,5 millió katona és 1190 harckocsi, illetve rohamlöveg – felülmúlta, ám ebbe már beletartoztak a román, horvát és magyar segédcsapatok is. A legkisebb kontingenst a Leningrád, Karélia valamint Murmanszk ellen vonuló egyesített német-finn csapatok alkották 407 ezer fővel, 192 harckocsival, illetve 424 repülővel.

„Milyen állapotban érte a Vörös Hadsereget a Barbarossa hadművelet?”

Elsőként röviden érdemes áttekinteni a Vörös Hadsereg állományát. 1941. júniusára, a részleges mozgósítás következtében a Vörös Hadsereg létszáma az 1939. januári 2,48 millió főről 5,7 millió főre növekedett, a harckocsik száma elérte a 25, a tüzérségi eszközöké a 117, míg a repülőgépeké a 24 ezret. Fontos megjegyezni, hogy az 5,7 millió fős állomány ellenére, annak csak kicsivel több, mint fele tudta felvenni a harcot a német támadással szemben. A Távol-Keleten a hahlín-goli ütközet emléke még elevenen élt a hadvezetés fejében, és jogosan lehetett tartani egy esetleges japán támadástól. Ezzel szemben délen, a Kaukázus esetében még egyáltalán nem volt eldöntött, hogy vajon Törökország is belép-e a háborúba Németország oldalán. A szárazföldi erők 56,1, míg a légierő 59,6 százaléka, összesen 3,06 millió ember, 15 ezer tank, 59 ezer aknavető, és egyéb tüzérségi eszköz, valamint 10 ezer repülőgép tartózkodott az öt nyugati határ mentén fekvő katonai körzetben.

„A támadás kezdetén a humán erőforrásokat tekintve a Wehrmacht, illetve szövetségesei egyértelmű létszámfölénybe kerültek a Vörös Hadsereggel szemben, míg utóbbi alapvetően a tankok, harcjárművek és repülők számában tudta felülmúlni ellenfeleit”

A kormányzat csak a német támadást követően rendelte el a teljes mozgósítást, így az alapvetően kisebb népességű Harmadik Birodalom a Szovjetunióval szemben átmeneti létszámfölényt tudott elérni. Noha 1941 májusában a szovjet hadvezetés összesen 70 második vonalban települő távol-keleti, és belső szovjet területekről származó hadosztály áttelepítését rendelte el a határ menti katonai körzetekbe, június 22-ig ebből mindössze 16 érkezett meg. Ráadásul, míg a német erők közvetlenül a határ térségében csoportosultak, addig a nem éppen áttelepülő szovjet csapatok a határtól jóval beljebb, két harcvonal mélységben tartózkodtak. Főképp vasúti csomópontok, nagyvárosok, illetve egyéb stratégiai jelentőségű helyszínek közelében.

„Ha a puszta számok alapján egyedül az emberanyag vonatkozásában sikerült a Harmadik Birodalomnak fölénybe kerülni, akkor mégis hogyan omlott össze a szovjet védelem, és miképp vált lehetségessé a Wehrmacht előre nyomulása egészen Moszkváig?”

Mivel a szovjet vezetés nem tartott egy esetleges német támadástól 1941 nyarán, így a szovjet hadosztályok nem voltak kellően mozgósítva, nem tudták kijelölt állásaikat, valamint azon belül a védekező formációkat elfoglalni. A Balti-tengertől a Kárpátokig húzódó frontvonalon 77-ből mindössze 38 hadosztály tudta felvenni a harcot a német erőkkel a határnál, mivel többségük ekkor még jórészt az áttelepülés fázisában volt, vagy várva az áttelepülésre, ideiglenes helyen táborozott.

Így a támadó 103 német hadosztály a mennyiségi előny mellett a stratégiai kezdeményezést is magához ragadta, meglepve a szovjet erőket. Ráadásul mivel a Luftwaffe a támadást megelőző években 500 feletti felderítő repülést végzett mélyen a szovjet területeken belül, így megfelelő stratégiai helyzetképet tudott alkotni a szovjet védelem lehetséges elhelyezkedéséről. Továbbá a harcok során a Wehrmacht sikeresen megakadályozta a szovjet erők koncentrálódását nagyobb egységekbe, aminek köszönhetően a kisebb erőket könnyebben tudta legyőzni. A második vonalban tartózkodó egységek pedig éppen csak a kezdeti veszteségeket tudták ellensúlyozni, de nem voltak képesek változtatni az erőviszonyokon.

Mint ahogy az már a téli háború kudarcaiban is bebizonyosodott, az 1930-as évek végén végbement sztálini tisztogatások gyakorlatilag lefejezték a Vörös Hadsereg tisztikarát. Olyan tehetséges stratégák, mint Tuhacsevszkij marsall, vagy Iona Jakir – a Vörös Hadsereg nagy reformere – estek áldozatul a terrornak. De említhetnénk akár a később nagy karriert befutó Konsztantyin Rokosszovszkij esetét is, aki élete végéig viselte a koncepciós perek kínzásai során szerzett sebesüléseit.

„David M. Glantz gyűjtése szerint a tisztogatásoknak mind a 16 katonai körzet vezetője áldozatul esett, 199 hadosztályparancsnok közül 136, a Szovjetunió három marsallja, és az ezredparancsnokok 50 százaléka vált kegyvesztetté, jutott börtönbe vagy végezték ki. A becslések szerint összesen 75-80 ezer tisztből legalább 34, de mások szerint 54 ezer főt távolítottak el a tisztogatások során”

A kivégzett, elbocsátott vagy épp kényszermunkára kötelezett állomány helyét minimális harci tapasztalattal rendelkező Sztálinhoz hű tisztek vették át. Míg a felsőbb szinteken olyan, finoman szólva is kevesebb tehetséggel megáldott tábornokok jutottak lehetőséghez, mint Kliment Vorosilov, vagy a gépesített harcászattal szemben továbbra is a lovasságot preferáló Bugyonnij. Noha a téli háború tapasztalatait követően az egykori tisztek döntő hányada visszakerülhetett az állományba, még így is felettébb magas volt a fiatal, és ezáltal tapasztalatlan, ám politikailag megbízható tisztek aránya.

A tapasztalatlanság következtében viszont a tisztek tartva az esetleges negatív következményektől, vonakodtak az önálló döntéshozataltól – míg a Wehrmacht esetében a feljebbvalók még buzdítottak is erre –, és mindenképp a felsőbb parancs meglététől tették függővé hadmozdulataikat. Ezzel nemcsak taktikai szinten, a harctéren estek el számos lehetőségtől, de egyben a Vörös Hadsereg egészének reakcióidejét is lassította.

„Nem volt jobb helyzet viszont a hadvezetés szintjén sem. Bár 1941. tavaszán a növekvő német fenyegetés árnyékában Sztálin elfogadta a mobilizációs és állami védelmi terveket – MP-41 illetve DP-41 néven – ezek sok esetben irreális elvárásokat támasztottak mind a Vörös Hadsereggel, mind a harci állománnyal, tisztikarral, de legfőképp a szovjet infrastruktúrával szemben”

Az elképzelés szerint a szovjet erők végső esetben a Dnyeper-Dvina folyók vonaláig húzódnak vissza, majd onnan a német offenzívát megállítva ellentámadásba kezdenek. A háború előtti védelmi doktrína – hasonlóan egyes 1920-30-as évekbeli európai trendekhez – alapvetően a vonalharcászatra, megerősített erődítményekre, bunkerekre és egyéb létesítmények hálózatára támaszkodott, amelynek máig megmaradt példája a Belarusz, Oroszország, illetve Ukrajna területén fellelhető Sztálin-vonal. A tisztogatásokkal pedig ezen konzervatív felfogás kapott ismét lehetőséget – élükön Bugyonnijjal – szemben például a Tuhacsevszkij által kidolgozott villámháborús stratégiával, vagy a földrajzi körülményekből is adódó dinamikus harcászattal.

A változás részeként többek között 1938-ban az addig önállóan működő magasabb szintű harckocsi egységek feloszlottak és független működés helyett az első világháborúhoz hasonlóan a gyalogságot kellett támogatniuk.

„Az elhibázott stratégiai tervezés végeredménye pedig a túlságosan nagy erőkoncentráció lett délnyugati irányban, még a középső, északi és balti frontok megerősítetlenül maradtak”

Többek közt a legfelsőbb parancsnokság szerepét betöltő Sztavka létrehozására mindössze a német támadás másnapján, csupán június 23-án került sor Szemjon Tyimosenko elnökletével. Viszont a július 10-i átalakításáig lényegében működésképtelen volt, mivel bár az elnöki tisztet Tyimosenko töltötte be, az egyszerű tagként szereplő Sztálin jóváhagyása nélkül mégsem tudott önálló döntéseket hozni. A hatáskörök ütközését részben a Sztavka júliusi átszervezése orvosolta – ahol Sztálin immár az Államvédelmi Bizottság elnökeként vezeti az üléseket –, de a helyzet teljes rendezésére egészen augusztus 8-ig kellett várni. Egy ismételt átalakítás után csak ekkor válik Sztálin a Sztavka legfelsőbb főparancsnokává.

„Ez lényegében azt jelentette, hogy majdnem két hónapig a katonai és közigazgatási rendszer ad-hoc jelleggel, folytonos improvizációkkal, nem pedig előre meghatározott fix struktúrában operált”

Hasonló problémák adódtak a Sztavka legfőbb szervét betöltő Genstab, avagy vezérkar esetében is. Működése nem volt megfelelően előkészítve, kezdetben folytonos eszközhiánytól szenvedett, de eleinte nem rendelkezett semmilyen védett földalatti kommunikációs központtal sem. A Genstab sorozatos problémái egészen a sztálingrádi csatáig húzódtak el, és mindössze 1942 végére sikerült megoldani.

Technikai szempontból pont részben a téli háború, részben a nyugat-európai hadjárat tanulságaiból építkező átalakítás közepén érte a német támadás a szovjet haderőt. A főképp páncélos járművek esetén tapasztalható ugrásszerűen gyors technológiai fejlődés következtében pár év alatt a Vörös Hadsereg állománya menthetetlenül elavulttá vált, és nem felelt meg a megváltozott követelményeknek.

„A Vörös Hadsereg állományában a korszerűnek tekinthető KV-1, KV-2, illetve T-34 típusokból 1941. júniusára összesen 1861 állt rendelkezésre, ami mindössze a teljes harckocsi haderőnem 6-7 százalékát tette ki. Ezzel szemben a fennmaradó eszközök döntő hányada ekkorra a használhatóság és védettség szempontjából elavultnak számított”

A korai harckocsik páncélvédettsége jórészt kimerült a kézifegyverek elleni védelemben, míg a nagyobb kaliberű páncéltörő ágyúk, illetve harckocsi lövegek könnyűszerrel likvidálni tudták őket. Ám a harcok során az új típusok bizonyították hatékonyságukat, és az akkortájt elérhető 37, illetve 50 milliméteres német páncéltörő eszközök nem voltak képesek átütni a frontpáncélzatot. Hasonlóan, míg a 76 milliméteres löveggel felszerelt T-34 képes volt 1000-1200 méterről kilőni a kor német Panzer III H és J illetve Panzer IV harckocsikat, azok még 500 méteres távolságban is eredménytelennek számítottak a szovjet típussal szemben. Mindezen túl 95 milliméteres front, illetve 75 milliméteres oldalpáncélzatával a KV – avagy Kliment Vorosilov – nehézharckocsik ellen egyedül a kevés 88 milliméteres légvédelmi ágyú tudott megoldást kínálni, az is az erre a célra rendszeresített speciális lövedékkel.

Noha idővel megjelentek a megfelelő páncélátütéssel rendelkező német lövegek, mégis a Wehrmacht oldaláról nehéz harckocsi egészen a Tigris 1942-es tűzkeresztségéig nem lépett szovjet földre.

„Ahogy a szovjet térfélen is megkezdődött a felpörgetett haditechnikai fejlesztés, úgy a Wehrmacht esetében is az új típusú kihívásokhoz új megoldások szükségeltettek. Ezek végeredményei lettek aztán az 1942-43 folyamán megjelenő Tigris és Párduc harckocsik, illetve a meglévő Panzer III és IV sorozatok újabb változatai”

A harckocsik, illetve harckocsi-alvázra épülő járművek hadrafoghatósági mutatóit negatívan befolyásolta az akkoriban általános problémaként jelentkező gyenge erőátvitel, amelyet súlyosbított a hullámzó gyártási minőség. De a T-34 esetében a háború első éveiben rendre fejfájást okozott a motorhoz tartozó légszűrők elégtelen teljesítménye, amelynek következtében azok idő előtt cserére, vagy legalábbis felújításra szorultak.

Másik oldalról a szárazföldi haderő harcképességét ekkortájt nagy mértékben rontotta a megfelelő karbantartás hiánya – lényegében állandósult a lőszer, a rádió vagy épp a pótalkatrészek hiánya –, valamint a személyzet nem megfelelő képzettsége. Míg a német harckocsikban alapfelszerelés lett a hatékonyabb kommunikációt, és az aktuális harckép felmérését segítő rádió, addig szovjet részen több esetben a harckocsik személyzete még színes zászlókkal kommunikált. Említhető továbbá a kiszolgáló eszközök hiánya is szovjet részről, ugyanis a német oldallal szemben szinte alig voltak elérhetőek a lőszer- és üzemanyag szállító járművek. Több esetben pedig a körbezárt szovjet alakulatoknak egyszerűen az üzemanyag, vagy lőszer kifogyása okán kellett feladniuk a harcot.

A Néva folyóban egykoron elsüllyedt KV-1 harckocsi restaurálást követően.

A sztálini tisztogatások a szárazföldi haderőnél súlyosabban érintették a légierőt, mivel a haderőnemen túl az azt kiszolgáló tervezőirodák, mérnökök, illetve a kutatás és fejlesztés is megsínylette a terror éveit.

„Nem egyszer – például Andrej Tupoljev esetében – a munkatáborok területén hoztak létre tervezőirodákat, hogy a mérnökök ott, megfeszített munkával, ingyen tervezzék meg az adott típust”

1941-re éppen csak megjelentek a korszerű Lavocskin LaGG-3, Jakovlev Jak-1 Mikojan-Gurjevics MiG-1, illetve MiG-3 vadász, Iljusin Il-2 csatarepülő, valamint Petylakov Pe-8 bombázó típusok a szolgálatban. 1941 júniusában a 24 ezres flottából mindössze 3700 darabot tettek ki a korszerű típusok, az azokra történő átképzés pedig rendkívül lassan zajlott. 1941 első három hónapjában a Balti Különleges Katonai Körzetben mindössze 15,5, míg a Kijevi Katonai Körzetben csupán négy óra volt az egy pilótára eső repült órák száma összesen. Ehhez járult, 2800-ból mindössze 932 pilóta végezte el az átképzési tanfolyamot 1941 júniusáig.

„Ráadásul a téli háború negatív tapasztalatai alapján a hadvezetés az akut pilótahiányt a képzési idő lerövidítésével kívánta orvosolni”

Noha így mennyiségileg több pilóta állt rendelkezésre, azok a hiányos képzés következtében a többségében elavult I-16 biplán, illetve I-16 monoplánjaikkal nem tudták felvenni a versenyt a német Messerschmitt Bf 109, valamint Focke-Wulf Fw 190 vadászokkal. Noha a korszerű és későbbi vadászok 5000 méter alatt – ugyanis a keleti fronton főképp ilyen magasságban zajlottak az összecsapások – manőverező képességben rendre felülmúlták német társaikat, ez 1941-ben még vajmi keveset segített a jórészt már földön megsemmisített légierőnek.

„Végső soron érdemes megemlíteni, hogy becslések szerint a német támadás gyors megállításához rendkívül nagy tartalékok, illetve egy közel 11 millió fős békeidei haderő lett volna szükséges”

Ám azt az akkori szovjet gazdaság egyszerűen képtelen lett volna eltartani. Nem is beszélve arról, hogy a rohamléptékű iparosítás, illetve a haditermelés beindítása mellett minden egyes férfi munkaerejére szükség volt. Ez természetesen nem jelent felmentést, a hadvezetés stratégiai tervezési és döntési hibáit, lassú reakcióidejét, vagy a szervezeti, technikai problémákat illetően. Megfelelő felkészültség mellett sokkalta rövidebb idő alatt, és kevesebb veszteséggel lehetett volna megállítani a német előrenyomulást. Viszont Mihail Hodarenok katonai szakértőt idézve június 22. hajnalán még sem a Kreml, sem az átlagos moszkvai vagy vidéki lakos nem tudhatta, hogy Németország legyőzéséhez 27 millió áldozat és 1418 nap fog kelleni.