//Hogyan lett Putyinból ellenség?
„Belenéztem a szemébe, és megláttam a lelkét” #moszkvater

Hogyan lett Putyinból ellenség?

MEGOSZTÁS

Az Amerikát ért terrortámadás idején még úgy tűnt, hogy a Nyugat és Oroszország, ha nem is barátként, de korrekt partnerként élnek egymás mellett. Azóta nagyot fordult a világ. A két pólus viszonya vészesen megromlott. Mi vezetett odáig, hogy az Egyesült Államok már ellenségként kezeli Oroszországot?

„Belenéztem a szemébe, és megláttam a lelkét” #moszkvater
„Belenéztem a szemébe, és megláttam a lelkét”
Fotó:EUROPRESS/LUKE FRAZZA/AFP

Húsz évvel ezelőtt Vlagyimir Putyin volt az első vezető, aki a New York-i terrortámadás után felhívta George W. Busht. Az orosz elnök nemcsak szavakban biztosította a támogatásáról amerikai kollégáját, hanem Afganisztán bombázása előtt átengedte a légterén a Pentagon gépeit, és ahhoz is hozzájárult, hogy az Egyesült Államok ideiglenes légi támaszpontot hozzon létre az Oroszországgal szomszédos Kirgizisztánban.

Ez a nyitottság és segítőkészség nem előzmények nélküli. Vlagyimir Putyin megválasztás utáni első vendége Tony Blair intelligens, határozott elképzelésekkel rendelkező politikusként jellemezte az orosz elnököt, míg Oroszországot demokratikus és erős hatalomként, ahol törvény és rend uralkodik. A brit miniszterelnök ebben az évben még négyszer találkozott Vlagyimir Putyinnal. A feleségeikkel együtt mentek Szentpéterváron színházba, sőt még vodkáztak is. De kellemes benyomást tett Putyin az amerikai kollégájára is. Az éppen búcsúzó Bill Clintonnal még szorosabb kapcsolat nem alakult ki, utódjával azonban már igen.

„Belenéztem a szemébe, és megláttam a lelkét”

– fogalmazott a találkozó után George W. Bush. S hogy érzékeltessük a két ország közötti légkört, Bush elnök előzékenyen még azért is felhívta orosz kollégáját, hogy tájékoztassa másnapra tervezett, a nukleáris fegyverzettel és a rakétavédelemmel foglalkozó beszéde főbb gondolatairól.

De az elnöksége kezdetén Putyin is őszintén hitt abban, hogy a hidegháborús évtizedek után lehetséges jó kapcsolatot kialakítani a Nyugattal, elsősorban Amerikával. Mindent megtett azért, hogy Oroszországot egyenlő partnerként fogadják el egykori ellenfelei. Annak érdekében, hogy Oroszország nagyhatalomként visszatérhessen a világpolitika színpadára, még a szovjet és orosz adósságok törlesztéséről is sikerült megállapodni a Londoni és a Párizsi Klub hitelezőivel. Nyugati kollégáinak Putyin türelmesen megpróbálta elmagyarázni a hatalmas méretekből, a történelmi, mentális különbségekből adódó orosz sajátosságokat.

„Az Amerikát ért támadás közelebb hozta a Nyugat és Oroszország gondolkodását a terrorizmusról is. Mintha a Fehér Házban is megértették volna, hogy ugyanazzal az iszlám radikalizmussal harcolnak, mint a Kreml Csecsenföldön”

Washington 2001. szeptember 11. után egyik pillanatról a másikra zárolta a csecseneket finanszírozó alapokat. Erre korábban Moszkva kérésére sem volt hajlandó. Ez a lépés persze azt is nagyon jól mutatta, hogy az Egyesült Államokat igazából csak a saját érdekei vezetik, ennek ellenére a közös ellenség, az iszlám terrorizmus közelebb hozta a két országot.

Vlagyimir Putyin azonban egyre inkább rájött arra, hogy a Nyugat valójában továbbra is másodrendűként kezeli Oroszországot. Piacként, nyersanyag forrásként, és befektetési lehetőségként tekint rá, közben elvárja, hogy az orosz politikai berendezkedés is az angolszász típusú liberális demokrácia modelljére alapuljon. Az orosz elnök mindinkább úgy érezte, hogy becsapják, nem veszik komolyan, és diktálni akarnak neki. Jó példa volt erre a kirgizisztáni katonai bázis esete.  A két elnök abban egyezett meg, hogy az amerikaiak csak Afganisztán bombázásához, és maximum egy évig használják a támaszpontot. Aztán Moszkva egyszer csak azt vette észre, hogy az amerikaiak berendezkednek Közép-Ázsiában, és eszük ágában sincs elmenni Kirgizisztánból. Közben egyre keményebben avatkozott be a Nyugat az orosz belpolitikába is, miközben a „színes forradalmakkal” igyekezett elfordítani Oroszországtól a posztszovjet térség államait.

„A fordulópontot az orosz-amerikai viszonyban Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszéde jelentette. Az orosz elnök megállapította, hogy Amerika a konfrontáció útjára lépett, kalandorként viselkedik, egyedüli hatalmi, illetve erőközpontot kíván létrehozni, ami ellentétes a demokráciával”

Putyin kiállt amellett, hogy multipoláris világra, biztonságpolitikai téren pedig multilaterális diplomáciára van szükség, mert az egyoldalú fellépések csak elmérgesítik a konfliktusokat. A Nyugat azonban nem igazán vette komolyan ezt a figyelmeztetést, ezért innen egyenes út vezetett a grúziai háborúig, illetve az ukrajnai konfliktusig, a Krím Oroszországhoz csatolásáig.

A Nyugat megütközve fogadta az orosz lépéseket, a leginkább azonban Putyin szuverenitása háborította fel. Előbb az amerikai-orosz, majd ezt követően az európai-orosz kapcsolatok is kiéleződtek, Putyin Oroszországából pedig újra ellenség lett. Washington egymás után mondta fel a stratégiai stabilitást szavatoló megállapodásokat, és ez végképp bizonytalanná, veszélyessé tette a világot.

(A teljes cikket a Demokrata című hetilapban olvashatja itt)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.