Kezdőlap » Fókuszban » Hidegháborús reflex
#moszkvater

Hidegháborús reflex

A varsói amerikai nagykövetség katonai attaséjának minden szavából süt, hogy nem szereti az oroszokat. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen azért van kiküldetésben éppen a lengyel fővárosban. James McDonough azonban nemcsak gyűlöli és lenézi az oroszokat, de szívesen beszél is az érzelmeiről. Nyilvános fellépésein előszeretettel oktatja ki Oroszországot, s látja el értékes tanácsokkal a Moszkvától rettegő kelet-európaiakat.

#moszkvaterAz ezredes „filozófiája” nem túl bonyolult. Amerika jobbá teszi a világot, míg Oroszország erre eleve képtelen. Az Egyesült Államok ezért rászolgált arra, hogy büszkén felemelt fővel járjon. Ugyanakkor Oroszországnak nincs joga arra, hogy egyenrangúnak tartsa magát Amerikával. Az ő világképében Washington a béke támasza, míg Moszkva a Gonosz megtestesítője. Az attasé úgy látja, a világnak szüksége van Amerikára. S a sort még folytathatnánk, de nem McDonough itt a lényeg. Tipikus amerikai ő. Ezen az „égben megerősített”, majdhogynem szektás küldetéstudaton alapul nemcsak az amerikai gondolkodás, de az egész amerikai külpolitika.

„Csakhogy, ami működött a hidegháború idején, az egyre disszonánsabban hangzik annak lezárultával. A győztesek mindent a saját érdekeik szerint rendező önbizalma süt belőle. Az elmúlt jó három évtizedben azonban ismét kiderült, hogy a győztesek is esendők. Ne szépítsük, sokszor missziós tudattal megáldva terelik a szakadék felé a világot”

Hiszen miközben a jó megtestesítőiként járnak-kelnek, s egy felsőbb cél, a demokrácia exportja  érdekében avatkoznak be mindenütt, ahol nem nekik megfelelően alakulnak a dolgok, a világ fogódzók, szabályok nélkül a káoszba sodródik. A szuperhatalmi egoizmus átragad a kisebb hatalmakra, sőt a hatalommal igazán nem bírókra is. S a világ oda jut, ahol most tartunk. Mindenki a maga érdekeit látja csak, a nemzetközi intézmények rogyadoznak, s már a rossz emlékű, de kiszámítható kétpólusú, majd az ezt követő nem túl természetes, ám stabilitást sugárzó egypólusú világrend is megszépül a romjai láttán.

Lassan mindent áthat a bizonytalanság légköre. Az átalakuló erőviszonyok fegyverkezésre késztetnek mindenkit. A világ vezető hatalmát azért, hogy megtartsa a pozícióit, a feltörekvőket pedig a mozgástér bővítése a befolyás erősítése vezérli. S fegyverkezik az Egyesült Államoktól kínán és Oroszországon át Iránig mindenki, aki teheti. Amelynek szellemét már a rakétavédelmi rendszer európai telepítésével megsértette. Oroszországra és Kínára mutogat, ám valójában ismét saját pecsenyéjét sütögetve a bizonytalanságot erősíti az „öreg kontinensen”. Oroszországra és Kínára mutogat, valójában azonban a vetlytársak gyengítése a célja.

Közben ledőlnek a megnyugtató, a hidegháborút lezáró korlátok. Oroszország kilépett a hagyományos fegyveres erők európai katonai eszközeinek és haderőinek létszámát maximáló CFE-szerződésből, az Egyesült Államok pedig most a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló (INF) orosz-amerikai megállapodásbólAmelynek szellemét már a rakétavédelmi rendszer európai telepítésével megsértette. Oroszországra és Kínára mutogat, ám valójában ismét saját pecsenyéjét sütögetve a bizonytalanságot erősíti az „öreg kontinensen”. Oroszországra és Kínára mutogat, valójában azonban a vetlytársak gyengítése a célja. S ez az önző felelőtlenség akkor is riasztó, ha ezeket a szerződéseket esetleg részben már kinőtte a világ. Mert már mások is fegyverkeznek, s nem csak Európában. Igaz, a kínai rövid- és közepes hatótávolságú nukleáris rakéták valahogy idáig nem zavarták Amerikát. S bár az információs térben dúló retorikai csatározások nem ezt erősítik, ma már nem az orosz-atlanti szembenállás a meghatározó, s nem is ez jelenti az igazi veszélyt. A washingtoni héják fő célja mégis Oroszország gyengítése.

„A hidegháborús reflexek még élnek, s Moszkva adja magát leginkább az ellenségkép erősítésére”

Ugyanez a másik oldalon Amerika. Így aztán egymást követik Európában a hadgyakorlatok. Hol Oroszország demonstrálja újjáéledését, hol pedig a NATO mutogatja az izmait. Az Egyesült Államok olyan elszántsággal igyekszik katonailag körülbástyázni, ahogy mondják, feltartóztatni Oroszországot, mintha ezzel akarná az önbizalmát növelni a valódi összecsapás előtt.

Ukrajna a legjobb példa arra, hogy miként válik egy ország és a fél Európa biztonsága a geopolitikai játékok eszközévé. S nemcsak a rakéták, a katonai bázisok száma szaporodik a régiónkban, de Közép- és Kelet-Európát Washington az energetikai fegyvert bevetve felhasználja arra is, hogy kiszorítsa a Gazpromot az európai piacról. S ebben a hidegháborús hangulatban fura módon gyengül Európa, Oroszország vagy éppen Törökország. Egyszóval mindenki, aki valamilyen szempontból vetélytársa a gyengülő, de még mindig legerősebb hatalomnak.

A hidegháborús propaganda pedig újraéled. Az apák azonban még tudták, hogy ez propaganda, a fiúk azonban már a génekben hordozzák, és szektás hittel terjesztik. Úgy, mint McDonough ezredes.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.