Az ezredes „filozófiája” nem túl bonyolult. Amerika jobbá teszi a világot, míg Oroszország erre eleve képtelen. Az Egyesült Államok ezért rászolgált arra, hogy büszkén felemelt fővel járjon. Ugyanakkor Oroszországnak nincs joga arra, hogy egyenrangúnak tartsa magát Amerikával. Az ő világképében Washington a béke támasza, míg Moszkva a Gonosz megtestesítője. Az attasé úgy látja, a világnak szüksége van Amerikára. S a sort még folytathatnánk, de nem McDonough itt a lényeg. Tipikus amerikai ő. Ezen az „égben megerősített”, majdhogynem szektás küldetéstudaton alapul nemcsak az amerikai gondolkodás, de az egész amerikai külpolitika.
Hiszen miközben a jó megtestesítőiként járnak-kelnek, s egy felsőbb cél, a demokrácia exportja érdekében avatkoznak be mindenütt, ahol nem nekik megfelelően alakulnak a dolgok, a világ fogódzók, szabályok nélkül a káoszba sodródik. A szuperhatalmi egoizmus átragad a kisebb hatalmakra, sőt a hatalommal igazán nem bírókra is. S a világ oda jut, ahol most tartunk. Mindenki a maga érdekeit látja csak, a nemzetközi intézmények rogyadoznak, s már a rossz emlékű, de kiszámítható kétpólusú, majd az ezt követő nem túl természetes, ám stabilitást sugárzó egypólusú világrend is megszépül a romjai láttán.
Lassan mindent áthat a bizonytalanság légköre. Az átalakuló erőviszonyok fegyverkezésre késztetnek mindenkit. A világ vezető hatalmát azért, hogy megtartsa a pozícióit, a feltörekvőket pedig a mozgástér bővítése a befolyás erősítése vezérli. S fegyverkezik az Egyesült Államoktól kínán és Oroszországon át Iránig mindenki, aki teheti. Amelynek szellemét már a rakétavédelmi rendszer európai telepítésével megsértette. Oroszországra és Kínára mutogat, ám valójában ismét saját pecsenyéjét sütögetve a bizonytalanságot erősíti az „öreg kontinensen”. Oroszországra és Kínára mutogat, valójában azonban a vetlytársak gyengítése a célja.
Közben ledőlnek a megnyugtató, a hidegháborút lezáró korlátok. Oroszország kilépett a hagyományos fegyveres erők európai katonai eszközeinek és haderőinek létszámát maximáló CFE-szerződésből, az Egyesült Államok pedig most a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló (INF) orosz-amerikai megállapodásból. Amelynek szellemét már a rakétavédelmi rendszer európai telepítésével megsértette. Oroszországra és Kínára mutogat, ám valójában ismét saját pecsenyéjét sütögetve a bizonytalanságot erősíti az „öreg kontinensen”. Oroszországra és Kínára mutogat, valójában azonban a vetlytársak gyengítése a célja. S ez az önző felelőtlenség akkor is riasztó, ha ezeket a szerződéseket esetleg részben már kinőtte a világ. Mert már mások is fegyverkeznek, s nem csak Európában. Igaz, a kínai rövid- és közepes hatótávolságú nukleáris rakéták valahogy idáig nem zavarták Amerikát. S bár az információs térben dúló retorikai csatározások nem ezt erősítik, ma már nem az orosz-atlanti szembenállás a meghatározó, s nem is ez jelenti az igazi veszélyt. A washingtoni héják fő célja mégis Oroszország gyengítése.
Ugyanez a másik oldalon Amerika. Így aztán egymást követik Európában a hadgyakorlatok. Hol Oroszország demonstrálja újjáéledését, hol pedig a NATO mutogatja az izmait. Az Egyesült Államok olyan elszántsággal igyekszik katonailag körülbástyázni, ahogy mondják, feltartóztatni Oroszországot, mintha ezzel akarná az önbizalmát növelni a valódi összecsapás előtt.
Ukrajna a legjobb példa arra, hogy miként válik egy ország és a fél Európa biztonsága a geopolitikai játékok eszközévé. S nemcsak a rakéták, a katonai bázisok száma szaporodik a régiónkban, de Közép- és Kelet-Európát Washington az energetikai fegyvert bevetve felhasználja arra is, hogy kiszorítsa a Gazpromot az európai piacról. S ebben a hidegháborús hangulatban fura módon gyengül Európa, Oroszország vagy éppen Törökország. Egyszóval mindenki, aki valamilyen szempontból vetélytársa a gyengülő, de még mindig legerősebb hatalomnak.
A hidegháborús propaganda pedig újraéled. Az apák azonban még tudták, hogy ez propaganda, a fiúk azonban már a génekben hordozzák, és szektás hittel terjesztik. Úgy, mint McDonough ezredes.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Miklósy GGábor Gyula says:
Tisztelt Stier Uram!
Még mindig várom a lehetőséget, hogy személyesen ismertessem a korábban telefonon nagyon röviden említett témát ( ez a simicska-kivonulás idején volt)