Kezdőlap » x-demokrata » Hatásvadász Oscar-jelölt

Hatásvadász Oscar-jelölt

Hidegen hagyó hidegháború – Kritika az idei nagy lengyel filmsikerről

Hűvös, télies időjárás közepette látjuk, ahogy fújnak a „fényes szelek” Lengyelországban. Wiktor, a tehetséges zenész, valamint az épülő szocializmus kulturális életének fellendítésén (egyúttal saját karrierje építésén) fáradozó, a folklór csoportot vezető Lech a vidéket járja. Tehetségeket próbálnak felfedezni. Így akadnak rá a gyöngytorkú falusi szépségre, Zuzannára (Zulára). Közte és Wiktor között halálos szerelem szövődik. Közben Lech irányításával a folklór műsor is egyre sikeresebb, ám Wiktornak elege lesz a bárgyú, ideologikus esztrád esztétikából, és Párizsba emigrál egy nyugati fellépés örvén. Zula egy kamuházasság leple alatt követi őt, ám a „dekadens” párizsi művészvilág semmivel sem bizonyul jótékonyabb közegnek szerelmük számára, így a nő visszamenekül szülőhazájába. Wiktor követi, ami egyenes út lesz számára a munkatáborba, ahonnan testi és lelki nyomorékként kerül ki, miközben Zula Lech mellett lehorgonyozva próbál túlélni. Végül közös, végzetes döntésük vet véget a szenvedéllyel és szenvedéssel teli kapcsolatnak.

Régen nem találkoztam ennyire félrevezető – vagy inkább feleslegesen hatásvadász – címmel, mint amilyen az új lengyel sikerfilmé. Hidegháború. Maga a szó persze kétségkívül rögtön képzettársítások sorát kínálja. Ha a történelemkönyvekből ismert jelentését vesszük, akkor várhatnánk, hogy esetleg az epikus méretű, több évtizedes geopolitikai iszapbirkózás árnyékában meglapuló érzelmes tanmesét kapunk a magánsorsokba végzetes beletenyerelő történeti realitásokról.

„Ám a történelem finoman szólva is csak erőtlenül felvázolt és klisékből összerakott díszletként jelenik meg a filmbéli szerelmespár tragikus históriája mögött, legyen szó a lengyelországi vagy a nyugat-európai helyszínekről”

Kínálná még magát az a megoldás is, hogy a két főszereplő közötti érzelmi hadviselés leírásaként értelmezzük a kifejezést. És itt már közelebb járunk az igazsághoz, hiszen hamisítatlan héja-nász, se veled, se nélküled kapcsolat az, aminek alakulását követhetjük, és ami éveken, sőt évtizedeken át köti össze és vezeti a tragikus végkifejlet felé ezt a két jobb sorsra érdemes embert. Akik a vasfüggöny keleti és nyugati oldalán is ugyanazt a harcot vívják.

„De félreértés lenne azt kiolvasni Pawlikowski filmjéből, hogy a politika az, ami a szerelmi beteljesülést megakadályozza”

Persze, jelen van, ott szaglik a lengyelországi valóság minden pórusában az eleve rothadásra és korrupcióra ítélt, a tiszta szándékokat és az értékfelmutatást egyből sárba rántó rendszer fullasztó bukéja, de a nyugati emigráció sem hoz megváltást és kiteljesedést az egyébként kiváló színészi alakításokkal formált érzelmi közdelemben. Talán akkor járunk a legjobban, ha eltekintünk a cím keltette várakozásoktól, és nem akarjuk másnak és többnek látni ezt a filmet, mint ami: nagyon szép képekből kibontakozó (nem egy olyan jelenet van, aminek hatásos kompozíciója sokáig elkíséri az embert), a hatásvadászattól sem visszariadó romantikus alkotás.

Mindenesetre a rendező Paweł Pawlikowski (akit a történet vászonra álmodásában szülei története inspirált) abból a szempontból jól választott, hogy a Hidegháború, mint kifejezés a nyugati fesztivál zsűrik és az ottani közönség számára is jelentéses, és nehéz is szabadulni attól az érzéstől, hogy épp ez volt a cél: jól eladható terméket készíteni. Egy kis történelmi sűrítmény Kelet-Európa ízeivel a szívhez szóló love story prizmáján átszűrve, finom zenei fűszerrel megbolondítva, és persze mindez gondosan megkomponált képi világgal tálalva. Nagyjából így foglalható össze az idei lengyel sikerfilm receptje, amit február 14-étől a magyar nézők is megtekinthetnek a mozikban.

A lengyelek idei Oscar-jelöltje mindenesetre valóban komoly érdeklődést váltott ki a Lajtától nyugatra és a tengerentúlon is, így Pawlikowski – aki Ida című filmjével már elhozta egyszer a vágyott aranyszobrot – immár egyértelműen az egyik legmegbízhatóbb kulturális exportőr hazájában. Ha a rendezők névsorát vesszük, akkor mostanság még Małgorzata Szumowska fér bele ebbe a kategóriába, hiszen az ő filmjei esetében is elmondható, hogy míg szülőföldjén rendre komoly – politikailag is motivált – vitákat kavarnak, addig a nagy nyugati fesztiválokon rendre jól szerepelnek. Pawlikowski Ida című remekműve kapcsán is elszabadultak pár éve az indulatok, a zsidó származására ráébredő, és a helyi zsidósággal szemben nem éppen barátságos falusi lengyelek kegyetlenségével szembesülő címszereplő története jobboldalról megkapta a mostanság igencsak gyakran előkerülő „antypolski”, azaz lengyelellenes jelzőt.

Mostani filmje körül nem kavarognak ilyen mély indulatok, mi több, a közvélemény és a média jó része erős rokonszenvvel követi a film sorsát, és legalább ilyen nagy lelkesedés kíséri a női főszereplő, Joanna Kulig amerikai hódító útját. A vidéki Lengyelország egyik kisvárosából indult színésznő már bezsebelhette a legjobb európai színésznő díját Cannesban, és a tavaly ősszel zajlott Egyesült Államok-beli körútja is azzal kecsegtet, hogy komolyabb nemzetközi karrierlehetőség vár rá.

„Ha kicsit madártávlatból tekintünk le a jelenlegi lengyel mozgóképes tájképre, szembetűnő a műfaji sokszínűség, és a hazai filmek esetében is nem egyszer felmutatott milliós nézőszámok is jelzik, hogy üzembiztos filmiparról van szó”

Ugyanakkor mintha egyfajta hiány keletkezett volna azt követően, hogy sorra elhunytak azok a rendezőzsenik – élükön Andrzej Wajdával –, akik alakították is filmjeikkel a nem éppen eseménytelen lengyel történelmet, erkölcsi zsinórmértékként szolgáltak és nem mellesleg így tudtak a nemzetközi filmművészet megkerülhetetlen hivatkozási pontjaivá válni. Jelenleg talán Wojciech Smarzowski esetében beszélhetünk hasonló szerepről, bár ebben a tekintetben messze nincs közmegegyezés sem a kritikusok berkeiben, sem a szélesebb közönségen belül.

Smarzowski volt az, aki tavaly minden idők legsikeresebb – már, ha a nézőszámot vesszük alapul – filmjével rukkolt elő. A katolikus papság viselt dolgait kipellengérező Kler (Klérus) című alkotása olyan tömeghisztériát keltett, amire tényleg csak nagyon kevés hasonló példa hozható fel. Voltak mozik, amielyek a nap 24 órájában, megállás nélkül vetítették a filmet, miközben a nyilvánosság színterein egymásnak ugrottak a különböző politikai oldalakat képviselő publicisták is. Érdekesség, hogy Smarzsowski ezúttal a kormányzó konzervatív párt híveinek került a célkeresztjébe, míg korábbi filmje, az ukránok által a második világháború alatt a keleti területeken élő lengyelek ellen elkövetett borzasztó rémtetteknek emléket állító Wołyń esetében a baloldal átkozta ki.

„Érdekes kérdés, hogy a Kler vajon milyen karriert futna be nálunk, ha akadna bátor forgalmazó, aki behozza?”

Kinek ajánlható a Hidegháború? A sajátos filmélmények kedvelőinek mindenképpen, hiszen nem tucatalkotásról van szó, ami főként az erős, fekete-fehér képi világ és a gondosan felépített zenei kulissza, meg persze a kimagasló színészi játéknak köszönhető. Ha valaki azonban a „lengyelség élményt” óhajtja átélni, vagyis olyan filmalkotásra vágyik, ami a lengyel múltról és annak feldolgozásáról valóban érvényes, vitára érdemes állításokat kínál, még mindig jobban jár, ha az Ida mellett teszi le a voksát.