Donald Trump külpolitikai elképzeléseivel az első elnöki ciklusa alapján tisztában van a világ. A demokraták jelöltjének azonban nincs külpolitikai múltja, így aztán saját elképzelése sem a globális folyamatokról. Legalábbis ezt eddig nem osztotta meg a világgal. Mi várható győzelme esetén a globális térben Kamala Harristól? Változhat-e az irányításával az Egyesült Államok külpolitikája? Van-e Kamala Harrisnak külpolitikai doktrínája? Egyelőre már csak a tapasztalatlansága miatt is az valószínűsíthető, hogy győzelme esetén Kamala Harris a legtöbb területen folytatná Joe Biden külpolitikáját. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Joe Biden visszalépésével ismét nyílttá vált a verseny az amerikai elnöki posztért, ezért aztán a világ azt találgatja, milyen lenne az Egyesült Államok külpolitikája Kamala Harris győzelme esetén. Az elemzőknek nincs egyszerű dolguk, hiszen a demokrata jelölt alelnökként ugyan néha helyettesítette Bident a globális találkozókon, ami lehetőséget teremtett számára a nemzetközi kapcsolatok építésére, ám ennek ellenére erős túlzás lenne azt állítani, hogy külpolitikai értelemben lenne Kamala Harrisnak múltja. Így aztán teljesen természetes, hogy egyelőre saját elképzelésekről, doktrínáról sem beszélhetünk. Igaz, ez a markáns arcél komoly külpolitikai múltja és tapasztalata ellenére Joe Biden elnökségére sem volt igazán jellemző. Azt minden esetre valószínűsíthetjük, hogy Kamala Harristól kezdetben sok újdonságot annak ellenére sem várhatnánk, hogy éppen a váltás ad alkalmat a korrekcióra, adott esetben a külpolitikai irányvonal kiigazítására. A demokrata jelöltnek azonban minden bizonnyal hónapokra lenne szüksége ahhoz, hogy belerázódjon új szerepébe, így a globális térben az első évben jó eséllyel óvatosabb lenne, és az eddigi politikát vinné tovább.

„Amennyiben novemberben megválasztják, Kamala Harris lényegében külpolitikai előélet nélkül lép 2025 januárjában a hivatalába”

Esetében csupán a Donald Trump elnöksége alatt betöltött szenátori hivatali idejére, valamint arra lehet alapozni, hogy alelnökként a nemzetközi kérdésekben egyik legtapasztaltabb amerikai elnökként dolgozhatott. A Biden-kormányzat külpolitikájának alakításában azonban Harris minimális szerepet játszott. Ez még azokra a területekre is elmondható, így a kormányzatnak a déli határ mentén zajló, illegális migrációval kapcsolatos politikájára is, amelyben aktívabban részt vett. De ez valahol természetes is, hiszen az alelnökök nem saját külpolitikát alakítanak ki, hanem segítenek megvalósítani az elnök jövőképét. Így Harrisnak a tapasztalt Joe Biden mellett nem volt túl széles mozgástere, míg elnökként teljesen más lehet a helyzet. Ráadásul a világban is meglehetős gyorsasággal változnak a dolgok, amelyekre majd az Egyesült Államoknak reagálnia kell. Sőt, a hegemón szerep megtartásához, a globális befolyás csökkenésének lassításához a történéseket lehetőség szerint alakítani is kell. Úgy tűnik, a demokraták e téren az elnök mögött álló erőkben bíznak, hiszen az elmúlt hetekben sem nagyon foglalkoztak azzal, hogy Harrist külpolitikai értelemben felépítsék.

„A kampány eddig alapvetően Biden és Trump tevékenységének összehasonlításáról szól, nem pedig Kamala Harris doktrínájáról. Erről a demokrata konventen sem nagyon beszélt, így egyelőre kijelenthető, hogy Harrisnak nincs saját elképzelése a külpolitikáról”

Külpolitikai értelemben talán az tűnhetett fel, hogy a demokraták mintha megpróbálnának középre mozdulni, és visszaszerezni a hazaszeretetet a republikánusoktól. Harris ennek szellemében felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb nemzet a Földön, és Amerika marad a legerősebb hatalom. Ebből egyes elemzők azt a következtetést vonták le, hogy Harris kemény lehet a külpolitikában. Ezt erősítette az is, hogy a demokrata kongresszuson Leon Panetta volt védelmi miniszter Amerikáról, mint nélkülözhetetlen nemzetről, a globális demokrácia védelmezőjéről beszélt. Ezt a nyelvezetet hagyományosan neokonzervatívnak kódolták, és úgy tűnik, hogy Amerika Harris-szal sem akar letérni erről az útról. A folyamatosságot ígéri az is, hogy a kongresszuson bírálták Trumpot, amiért puha volt Oroszországgal szemben. Ezzel egyben arra is utaltak, hogy a külpolitikája nem eléggé amerikai.

Egyelőre nem könnyű különbséget tenni Joe Biden és Kamala Harris külpolitikai nézetei között, a szakértők azonban egyetértenek abban, hogy a legtöbb területen folytatná az eddigi amerikai politikát. Ahhoz, hogy Bidenhez képest esetleg érzékelhető változást hozzon a külpolitikában, Harrisnak mindenképpen időre lenne szükség.

„Olyan külpolitikára lehet számítani, amely egyszerre kínálja a folytonosságot a Biden-adminisztrációval, és a fejlődést, a bírált területeken az irányvonal korrekcióját”

Elődeihez hasonlóan feltehetően Harris is kiszabadulna a Közel-Kelet ingoványából, és a figyelmet a Kínával való rivalizálásra irányítaná. Három térségre biztosan nagyon kellene figyelnie, ezek Ukrajna, a Közel-Kelet és az indiai- csendes-óceáni térség. Így az európai fősodor elit megkönnyebbülésére valószínűleg Bidenhez hasonlóan ügyelne a transzatlanti egység megtartására, kemény maradna Oroszországgal és Kínával szemben, ugyanakkor az eddigihez hasonló erőteljes támogatás mellett talán valamivel kritikusabb hangot ütne meg Izraellel. Biden és közte talán a  legmarkánsabb külpolitikai különbség ez lehet. Harris alelnökként határozottan kiáll a tűzszünet mellett, és bírálta Izraelt a Gáza felé irányuló élelmiszer szállítások megszakítása miatt. Ha úgy tetszik, Biden mellett e kérdésben ő játszotta a „rossz rendőrt”.

Harris kínai múltja viszonylag korlátozott Bidenhez képest, aki 2020-ban még jelöltként is dicsekedhetett azzal, hogy hosszú időt töltött Hszi Csin-ping kínai elnökkel, mint alelnökként. Harrisnak csak egy rövid pillanata van a kínai vezetővel. Harris legerősebb kínai tapasztalata az lehet, hogy alelnökként próbálta megerősíteni az amerikai szövetségeket a tágabb indo-csendes-óceáni térségben. Álláspontja szorosan illeszkedik a Fehér Ház elmúlt négy évének politikájához, feltehetően a versenyt és az együttműködést egyszerre folytatná.

„Harris szenátorként és elnökjelöltként is kiemelt figyelmet fordít az emberi jogokra, ami a Kínával kapcsolatos retorikában hangsúlyosabban megjelenhet, összességében azonban a kínai politikához való hozzáállása valószínűleg nem fog jelentősen eltérni Bidenétől”

Az amerikai külpolitika továbbra is prioritásként kezelné a Kína elleni fellépést, és az indiai csendes-óceáni térségben a partnerségek megerősítését. Tehát folytatná az ázsiai és a csendes-óceáni szövetségek elmélyítésére irányuló kezdeményezéseket Kína geopolitikai térnyerésével szemben. Kiterjesztené az amerikai katonai jelenlétet a térségben, és új védelmi megállapodásokat kötne. Kínával kapcsolatban Trump és Harris stratégiailag következetes, egyaránt a fő ellenfélként kezeli Pekinget.

India a Biden-adminisztráció kétoldalú kapcsolatainak egyik színfoltja. Washingtonban egyre inkább Kína sarkalatos ellensúlyának, és az Egyesült Államok tágabb indo-csendes-óceáni stratégiájának kulcsfontosságú partnerének tekintik Új-Delhit. A védelem és a technológia különösen erős pillérei az Egyesült Államok és India közötti kapcsolatoknak. Harris indiai politikája valószínűleg nem fog jelentősen eltérni Bidenétől. Az Egyesült Államok és India kapcsolata évtizedek óta megbízhatóan kétpárti támogatást élvez, és továbbra is túlságosan fontos mindkét oldalon ahhoz, hogy jelentősen megrendüljön. Harrisnak személyesebb kapcsolata van Indiával, mint bármely amerikai elnökjelöltnek valaha is volt, hiszen édesanyja, Shyamala Gopalan Indiából vándorolt be az Egyesült Államokba, és Harris többször is hivatkozott édesanyjának az életére és a nézeteire gyakorolt befolyására. Politikailag azonban nem valószínű, hogy ez nagy szerepet játszik. Jól mutatja ezt, hogy Harris a múltban szigorúbb volt Indiával szemben, mint Biden, és bírálta az ország emberi jogi helyzetét Modi alatt.

„Harris adminisztrációja is folytatná Ukrajna háborús erőfeszítéseinek támogatását. Harristől ugyanis inkább azt várják szavazói, hogy legyen keménykezű Oroszországgal szemben. Ugyanakkor a túlságosan harcias hozzáállást az amerikai társadalom valószínűleg nem tolerálná”

Ezért Harrisnak olyan politikát kell folytatnia, amellyel a háború, a nemzetközi helyzet és az amerikai társadalom hangulatának alakulása függvényében arcvesztés nélkül lejjebb csavarhatná az Ukrajna melletti kiállás lendületét. Tehát kiállna Ukrajna szuverenitásának megvédése mellett, ehhez megőrizné az egységet az Egyesült Államok transzatlanti szövetségeiben, s nem utolsó sorban megakadályozná a konfliktus elfajulását, a közvetlen ütközést Oroszországgal. A háború esetleges folytatásának és Ukrajna fenntartásának a költségeit – ha nem is olyan mértékben, mint Trump, de egyre inkább Európára hárítaná. Ugyanakkor Harris feladata az elmúlt években a müncheni biztonságpolitikai fórumokon vagy a svájci békecsúcson Biden helyettesítőjeként nem egyszer Európa megnyugtatása volt. Nem egyszer hangsúlyozta, hogy Amerika NATO iránti elkötelezettsége megingathatatlan, és Trumppal szemben kiállt a NATO 5. cikke szerinti önvédelmi feladatának megtartása mellett is.

„Összességében tehát elmondható, hogy Kamala Harris külpolitikai elképzeléseiről nem sokat tudunk, annyi azonban nagy biztonsággal kirajzolódik, hogy győzelme esetén az állandóan változó helyzethez igazodó folytonosság várható az amerikai külpolitikában”

Ebben Harris külpolitikai téren mutatkozó tapasztalatlansága aligha lehet akadály, hiszen hiába volt Joe Biden e téren felvértezve minden tapasztalattal, egészségi állapota megakadályozta ennek kibontakoztatásában. Az amerikai külpolitika mégis működött, mert mint látjuk, az elnök annak sok esetben inkább csak a megjelenítője, semmint az alakítója. Washington továbbra is mindent megtesz a hegemónia fenntartása érdekében, és a retorikája az emberjogi kérdések előtérbe tolásával akár még keményedhet is.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)