Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Donald Rumsfeld, az Egyesült Államok védelmi minisztere (balra) beszél, miközben Richard B. Myers légierő-tábornok, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke (középen) és Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes összehajolnak a Pentagon 2002. november 12-i találkozóján Washingtonban
Fotó:EUROPRESS/PAUL J. RICHARDS/AFP
Az Egyesült Államok 1948-tól kezdve napjainkig közel ötven országban avatkozott be korrupt lázadással, kormányváltás kikényszerítésével vagy egyenesen háborúval. Ezeket többnyire a hidegháborús propagandával érték el, amely ,,kommunista világösszeesküvést” és ,,kommunista mestertervet” emlegetett. És ha egy kormányra ezt ráfogta az amerikai külügyminisztérium, vagy a sajtó „szocialistaként”, ne adj’ Isten éppen „kommunistaként” pellengérezte ki, akkor már lehetett tudni, hogy annak rövidesen vége lett. Helyükre pedig „hajlékony” vezetők kerültek és egyfajta kliens diktatúrákat hoztak létre Chilétől kezdve Kongón át egészen a Fülöp-szigetekig. A végső ok ezen beavatkozásra az amerikai gazdasági-politikai hegemónia fenntartása volt, illetve az amerikai hadiipari komplexum ellátása állandó megrendelésekkel.
„A recept sokáig jól működött, de igazán nagy háborúkat, mint a koreai (1950-53), vagy a vietnámi (1965-1975) csak nehezen sikerült kikényszeríteniük. A hidegháború végével pedig új helyzet állt elő. Az Egyesült Államok megnyerte a nagy szembenállási versenyt és hirtelen ott maradt ellenfél nélkül”
Amikor eltűnt az ellenség
David Gibbs amerikai történész professzor szerint az 1990-es évek elején ez nagy fejtörést okozott az amerikai elitnek és még az is felmerült, hogy az Egyesült Államok Európával, vagy Japánnal fog háborúzni. Kapóra jött viszont, hogy Irak úgy döntött bekebelezi Kuvaitot, amiről az amerikaiak amúgy tudtak és a Közel-Keleten rögtön megtalálták az új konfliktus zónát.
„Rövidesen az új ellenség a kommunizmus helyett a <nemzetközi terrorizmus> lett”
Gibbs szerint a hidegháború utáni helyzetet teljesen máshogy is fel lehetett volna használni és az erőforrásokat a békés fejlesztések szolgálatába állítani, de az amerikai elit – vélhetően a Wall Street urai – ezt hevesen ellenezték. Így elutasították Moszkva javaslatát, miszerint a teljes atomarzenált leszereljék.
„Az erőszakos út folytatásának vezéralakja az akkor honvédelmi államtitkár, Paul Wolfowitz volt, aki minden békeirányú törekvést elutasított”
Gibbs szerint Amerika az 1990-es években azért indított aránylag gyorsan három háborút Panamában, Irakban (első Öböl háború), és egyet Szomáliában, amit békemissziónak szoktak nevezni, Washington közölje a világgal, ő az egyetlen nagyhatalom. Az olaj csak később kapott prioritást.
A NATO szerepe megkérdőjeleződik
A Szovjetunió szétesése után a NATO küldetése, szerepe kérdésessé vált, de mégsem szűnt meg. Gibbs nem használja a „mélyállam” kifejezést, pedig rendszeresen elemzi, hogy az intézmények, a hírszerző szolgálatok és nagyvállalatok által pénzelt mainstream média hogyan alakítják a közvéleményt a végtelen konfliktusok fenntartása érdekében. Gibbs állítása, hogy az amerikai hadiipari komplexumnak nagy kiesést okozott a nyugat-európai megrendelések elmaradása, de közben megindult a délszláv háború, amelyet kihasználva a NATO szerepét a független európai politika rovására újra előtérbe tolták.
„Pedig a professzor szerint a ’90-es években sokan azt remélték, hogy a NATO feloszlik, és Európa Amerika agresszív politikáját is ellensúlyozva független entitásként lép fel a világpolitikában. De nem így lett!”
A Carrington–Cutileiro terv és Amerika beavatkozása (1992)
Gibbs professzor találóan felemlíti a Lord Carrington és José Cutileiro által jegyzett tervet, amelyet más néven Lisszaboni Megállapodásként (1992. március) ismerhetünk. A terv célja a boszniai háború elkerülése volt Bosznia-Hercegovina etnikai alapú kantonizációjával, belső felosztásával. Meglepő módon a tervet március 28-án mindhárom oldal – a bosnyák (muszlim), a szerb és a horvát vezetők is – aláírta. Azonban alig néhány órával azután, hogy Alija Izetbegović bosnyák vezető elfogadta a tervet, az akkori amerikai nagykövet, Warren Zimmermann találkozott vele Szarajevóban.
„Zimmermann arra <bátorította> Izetbegovićot, hogy vonja vissza az aláírását. Cserébe azt ígérték, hogy az Egyesült Államok elismeri Bosznia függetlenségét egységes államként. Izetbegović visszavonta a támogatását, a béketerv összeomlott, és napokon belül kezdetét vette a véres, 100 ezer áldozattal járó boszniai háború”
Zimmermann és a hivatalos amerikai álláspont természetesen mindig is tagadta, hogy a Lisszaboni Megállapodás felrúgására buzdította volna Izetbegovićot. Ennek kapcsán Gibbs idézi David Owen NATO párti politikust, aki memoárjában az állította, hogy az amerikaiak minden európai erőfeszítést megtorpedóztak. Gibbs szerint Európa több küldöttsége sikeresen tárgyalt a Bosznia-Hercegovinában élő mindhárom etnikai csoport vezetőségével, és a béke többször is karnyújtásnyira volt, de a megegyezéseket Washington meghiúsította. Owen társszerzője volt a Bosznia etnikai provinciákra osztását javasló Vance-Owen-tervnek.
„Az újonnan hivatalba lépő Clinton-kormányzat azonban hűvösen fogadta és elutasította a tervet, mivel az szerinte nem érvényesíthető és a szerb agressziót jutalmazza. Emellett üzeneteket küldött a boszniai vezetésnek, hogy ne engedjen a feltételeknek”
Owen ezért nyíltan bírálta az Egyesült Államokat, amiért az szerinte „felelősség nélküli hatalmat” akart gyakorolni. Washington a fegyverembargó feloldását és légicsapásokat szorgalmazott, de nem volt hajlandó szárazföldi csapatokat küldeni a béketervek betartatására. A délszláv háborúnak végül 1995-ben az ohiói Daytonban aláírt béke vetett véget.
„A Daytonban rendezett békekonferencián az európaiaknak már csak statiszta szerep jutott”
Mint Ted Galen Carpenter a Cato intézet munkatársa írta egyik 2017-es tanulmányában, hogy
„az amerikai beavatkozás Bosznia érdekében a NATO-t egy tisztán védekező, a tagjai elleni támadások elrettentésére vagy elhárítására létrehozott szövetségből egy offenzív orientációjú szervezetté alakította”
Az amerikai beavatkozás következtében Bosznia állandó csődhelyzetbe került ingatag ország lett, az európai politika elveszítette akaraterejét és mint potyautas követi azóta az Egyesült Államokat.
Koszovó és a Clinton kormányzat
A délszláv háború újabb fejezete lett a koszovói háború a szerbekkel. Ma már jól tudjuk, hogy a koszovói katonákat az angol MI6 és a CIA emberei képezték ki, és az atrocitásokat is ők kezdték el. Az európaiak 1999-ben a francia Rambouillet kastélyban próbáltak egy egyezményt tető alá hozni az albán többség, és a szerb kisebbség között. Gibbs szerint az egyezség létrejöttét ott is Amerika akadályozta meg.
„A cél az volt, hogy Európa semmilyen szerepet ne kapjon a rendezésben, és a nyilvánosságnak úgy tűnjön, a NATO-ra szükség van”
Tényszerűen az történt, hogy a jugoszlávok nem írták alá a szerződést, mivel számos külpolitikai elemző, mint Noam Chomsky és a diplomata Henry Kissinger szerint az Egyesült Államok olyan feltételeket diktált, amelyeket egyetlen szuverén állam sem fogadhatott el. Az egyezmény katonai záradéka kimondta, hogy a NATO-erők nemcsak Koszovóban, hanem Jugoszlávia egész területén, így Szerbiában és Montenegróban is szabadon, korlátozás nélkül mozoghattak volna, teljes jogi immunitást élvezve. Ez ultimátum volt a szerbeknek.
„A kritikusok szerint a Madeleine Albright vezette amerikai diplomácia szándékosan helyezte el ezt a passzust a szövegben, hogy Milošević biztosan elutasítsa azt, ezzel jogalapot teremtve a NATO katonai beavatkozására”
Washington tehát nem „megakadályozta” a rendezést, hanem a tárgyalások során olyan ultimátumszerű és rendkívül szigorú katonai feltételeket szabott, amelyek elfogadhatatlanok voltak a belgrádi vezetés számára. Mint Gibbs megjegyzi,
„sajnos ezek után Európa feladta a független Európa projektet. Az európai elit nagy része beadta a derekát és azóta nem keresi a lehetőséget, hogy kiálljon a kontinens érdekei mellett”
Illetve Brüsszel lett a központja, leányvállalata az amerikai globális érdekek képviseletének.
A délszláv háború anyagilag nem volt nagy üzlet az amerikai fegyverlobbi számára, de megerősítette a NATO-t, vagyis az amerikai befolyást Európa fölött. A Wolfowitz-hoz köthető Project for the New American Century (PNAC), neokonzervatív szellemi műhelyben viszont elégedetlenek voltak, és vártak egy új „Pearl Harbor pillanatra”, ami egy olyan eseményre utal, amelynek sokkszerű hatása a közvélemény számára igazolná a háborúkat, valamint a hadi kiadások további növelését.
„Ez a pillanat 2001. szeptember 11-én érkezett el, amely miatt megindult a <terrorizmus elleni háború>, és jött Afganisztán valamint Irak lerohanása”
Gibbs szerint viszont ez sem volt elég az amerikai külpolitikai elitnek, sem a fegyverlobbinak, hiszen az állítólagos „terroristák” nem használtak nehézfegyvereket, nincsenek tank hadosztályaik vagy vadászgépeik, így ellenük sem igazolt a nehézfegyverekre költött büdzsé. Ezért lett ellenség Oroszország és Kína, csakhogy – és ezt már mi tesszük hozzá – őket közvetlenül elég veszélyes lett volna megtámadni, ezért lett szükség Ukrajna kapcsán egy proxy háborúra.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater