//Hága végállomás?
A srebrenicai vérengzés áldozatainak hozzátartozói reakciója a potocari emlékhelyen, miközben a hágai törvényszék élő közvetítését nézik Ratko Mladics ítélethirdetéséről 2017. november 22-én #moszkvater

Hága végállomás?

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Még javában dúlt a háború, legalábbis Bosznia-Hercegovina területén, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa  1993-ban felállította a délszláv háborúban elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai törvényszéket (ICTY). Nehéz belátni, hogy mi késztette erre a már annak idején is elhamarkodottnak tűnt lépésre. Talán  annak a 16 ezer fős ENSZ-kontingensnek a  térségbe vezénylése, amelynek feladata a nem létező béke fenntartásának ellenőrzése volt Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén?

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

A srebrenicai vérengzés áldozatainak hozzátartozói reakciója a potocari emlékhelyen, miközben a hágai törvényszék élő közvetítését nézik Ratko Mladics ítélethirdetéséről 2017. november 22-én #moszkvater
A srebrenicai vérengzés áldozatainak hozzátartozói reakciója a potocari emlékhelyen, miközben a hágai törvényszék élő közvetítését nézik Ratko Mladics ítélethirdetéséről 2017. november 22-én
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP

Az ENSZ-katonáknak szigorúan semlegesnek kellett maradniuk, és elsősorban a civil lakosság védelme volt a feladatuk. Erre szolgáltak az úgynevezett védett zónák, mint amilyen a srebrenicai volt. Ennek sorsát a világ közvéleményének volt alkalma megismerni. A misszió, amely UNPROFOR néven vonult be a történelembe, csakúgy, mint későbbi utódai (például az IFOR) nem a hatékonysága miatt tett szert ismertségre, sőt utólag kifejezetten sikertelenek értékelték.  A nemzetközileg akkor már elismert független Horvátország, majd Bosznia-Hercegovina túlnyomó része is szerb megszállás alatt volt, amibe az érintett országok nem akartak belenyugodni, ahogyan Szerbia sem ezeknek a területeknek az elvesztésébe.

„Ebben a helyzetben jó adag optimizmus vagy inkább elbizakodottság  kellett ahhoz, hogy valaki arra számítson, pusztán a bíróság felállítása, vagyis a perspektíva, hogy a törvény szigora majdan lesújt a háborús bűnök elkövetőire, elrettentően hat majd a hadban álló felekre”

Az ICTY nagy apparátussal és büdzsével kezdte meg működését, publicitásról pedig a média bőségesen gondoskodott. Határozott időre szóló mandátummal jött létre, amely az eredeti elképzelés szerint 2010-ig tartott volna. Ezt az időpontot azonban később több  okból – mint például az utódállamok eltérő együttműködési hajlama, vagyis a felelősségre vonás elől bujkáló gyanúsítottak nagy száma  miatt – ki kellett tolni.

„Tevékenysége 2017-ben, egy tragikus végű ítélethirdetéssel ért véget. A boszniai Horvát Védelmi Tanács hat magas rangú tisztje fölötti verdikt elhangzása után az egyik elítélt, Slobodan Praljak a bíróság és az őrök szeme láttára mérget ivott és meghalt”

Még mielőtt a szájához emelte volna a mérget tartalmazó üvegcsét a bíróság szemébe vágta, hogy nem háborús bűnös, és visszautasítja az ítéletet. Ezt az elítéltek közül sokan gondolták, ha ki nem is mondták. Hasonló vélemény alakult ki az áldozatokban is, akik hiába reménykedtek abban, hogy a bűntetteket alaposan kivizsgálják, és az elkövetőket példásan megbüntetik.

A számok pedig az alaposság mellet szólnak, hiszen összesen 161 személy ellen emeltek vádat, 151 ellen indítottak peres eljárást, 90-et ítéltek el. Fennállásának 24 éve alatt a bíróság 4650 tanút hallgatott ki, az ülésnapok száma 11 ezer volt, az ezekről készült jegyzőkönyvek 2,5 millió oldalt tesznek ki. Hatalmas apparátust működtetett, 69 országból származó munkatársakkal dolgozott, és 2010-ben például 286.012.600 USA dollárból gazdálkodott. Ez az apanázs azzal párhuzamosan apadt, ahogyan az Egyesült Államok kezdte úgy érezni, az ICTY működése nincs igazán hasznára a terrorizmus elleni harcában.

„Az igazság kiderítése persze sokba kerül, de vajon kinek az   igazságát derítette ki ez a bíróság, és elérte-e legfőbb célját, a megbékélést a délszláv háborúban egymás ellen hadakozó népek között?”

A válasz egyértelműen nem. Richard  Dicker, a Human Rights Watch  nem-kormányzati szervezet nemzetközi igazságszolgáltatási programigazgatója szerint a nemzetközi bíróságoknak nehéz pártatlan ítéletet hozniuk a rendkívüli módon átpolitizált környezetben, a perekben ugyanis az állami szereplők számára nagy a tét. Az ICTY számára a magas rangú tettesek elítélését szinte lehetetlenné tevő feltételeket szabtak. Így például csak természetes személyeket foghattak perbe, szervezeteket, pártokat nem. Nem mondhatták ki a bűnösségét annak, aki fizikailag nem volt jelen a háborús bűntett elkövetésekor. Mivel a vezérek ritkán tartózkodnak a frontvonalon, a politikusok pedig még kevésbé, no meg elég óvatosak is ahhoz, hogy a parancsokat ne írásban adják ki, Dicker szerint utólag szinte lehetetlen őket felelősségre vonni.

„Az ICTY esetében –  több ellentmondásos ítéletéből következtetve –  még az erre irányuló szándék is kérdéses. A legkirívóbb esetek közé tartozik Ante Gotovina, horvát tábornok és két társának pere”

Őket azzal vádolták, hogy bűnszövetkezetben törtek a krajinai szerbek elűzésére a „Vihar” fedőnevű hadműveletben. A bíróság nagyvonalúan eltekintett attól, hogy tárgyi bizonyítéka volt a kiürítés elrendelésére a szakadár krajinai szerb vezetés részéről. De egy-két más apróságtól is, mint például attól, hogy a nevezett hadművelet egy nemzetközileg elismert független állam területének felszabadítására irányult, a saját hadserege által, és hogy a kitervelésében obsitos amerikai tábornokok is részt vettek. Sőt, az amerikaiak és a bosnyákok sürgették is ennek a hadműveletnek a megkezdését a szerbek által ostrom alá vont nyugat-boszniai területek felmentésére.

„Gotovinát a parancsnok jogán 37 civil életéért tartották felelősnek. Első fokon 24 évet szabtak ki rá, majd egy évre rá felmentették, mert az ellene felhozott vádakat nem sikerült bizonyítani”

A legismertebb ügyek közül érdekes még Momcsilo Perisics, tábornok, korábbi szerb vezérkari főnök pere. Ez is felmentéssel végződött, csakúgy, mint a szerb Állambiztonsági Szolgálat volt főnökéé, Jovica Sztanisicsé és helyetteséé, Franko Szimatovicsé. Az indoklás szerint azért, mert ügyüket, vagyis közreműködésüket nem-szerb civilek Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából 1991 és 1995 között történt elhurcolásában és meggyilkolásában nem „utalták kimondottan” a Büntető Tanács elé.

Az Ügyészség azonban perújrafelvételt rendelt el.  Az eljárás még nem fejeződött be, további tárgyalásával az ICTY utódja, a MITC foglalkozik, a gyanúsítottak szabad lábon várják az ítélet kihirdetését. Ártatlanságuk, vagy legalább is annak kimondása, hogy az ellenük felhozott vádak nem bizonyíthatók, nehéz lesz, mivel erre nézvést  számos tárgyi bizonyíték áll rendelkezésére. Ezeknek kezelésében azonban a bíróság eddig is feltűnő nagyvonalúságot tanúsított, amint abban is, hogy különbséget tegyen támadó és megtámadott között.

„Carla Del Ponte egykori főügyész szóvivője, Florence Hartmann könyvben leplezte le a bírákra nehezedő politikai nyomást”

Nyilvánosságra hozta, hogy a srebrenicai vérengzés egy nagyhatalmi alku következménye volt, az erre vonatkozó dokumentumokat azonban a bíróság zárolta, nem használta fel. Hartmann törvényszéki karrierjének végeztével jelentette meg könyvét, a dán származású Frederik Harhoff viszont még aktív  bíróként kritizálta a magas rangú horvát és szerb vezetők ügyében, politikai nyomásra hozott felmentő ítéleteket. Hartmannt 7 nap elzárásra ítélték, Harhoffot felfüggesztették. A WikiLeaks ellen viszont közvetlenül nem tudtak fellépni, amiért nyilvánosságra hozott egy 2003-as táviratot, amelyben az Egyesült Államok nagykövete dicséri a bíróság elnökét, a volt izraeli diplomata Theodor Meront, mint az amerikai kormány erőfeszítéseit leghatékonyabban támogató bírót. Harhoff 56 kollégájához eljuttatott e-mail üzenetében azt sugallta, hogy a Theodor Meron által a bírákra gyakorolt nyomás hátterében  az Egyesült Államok és Izrael igyekezete húzódik meg, hogy saját katonai vezetőik felelősségre vonhatóságát korlátozzák.

„Megdöbbentést, sőt, felháborodást keltett az általánosan háborús uszítónak tartott Vojiszlav Seselj, csetnik vajda felmentése. Jóllehet előre látható volt, hogy nem lesz könnyű fogást venni rajta, hiszen semmilyen hivatalos tisztséget nem viselt sem Szerbiában, sem a krajinai, sem a boszniai Szerb Köztársaságban, hanem csak  a <csetnik hagyományból> feltámasztott Szerb Radikális Párt elnöke volt”

Arra alighanem mégis kevesen számítottak, hogy felmentik. Ha egyéb nem is, de tévéfelvételek sokasága bizonyítja, hogy háborúra és a nem szerb és nem pravoszláv vallású lakosság elűzésére, kiirtására uszított. Ennek hatására indultak el az ő „szellemi irányítása” alatt működő szerb szabadcsapatok gyilkos akciói. Felmentésével a hágai bírák azt a véres háborúkba torkolló szerb expanziós politikát is felmentették, amely gyakorlatilag a XIX. sz. közepe óta Belgrád külpolitikai vezérfonala.

Nem kevésbé ellentmondásos Radovan Karadzsics, a boszniai Szerb Köztársaság volt elnökének ügye. Őt elítélték, de bűntetteinek eredménye, az etnikai tisztogatás révén létrejött boszniai Szerb Köztársaság fennmaradt.

„Sokan nem gondolták volna, de Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök, a háború <apostola> is eljutott Hágába”

Az ITAR-TASSZ hírügynökségnek adott írásbeli interjújában közölte, a bíróság előtt nem kívánja mentegetni magát, mert nem annak, hanem a saját népének tartozik elszámolással. A nép nem fordult el tőle, hanem csak egyes hitvány vezetői.  A történelem cserben hagyta, írta, és Oroszország is, mert most a globalizációs kártyára játszik, de saját népe ellen cselekszik.

Milosevicsnek szilárd meggyőződése volt, és nem alaptalanul, hogy a nemzetközi közösség nem nézi majd tétlenül Jugoszlávia széthullását. Nem egészen így lett. Hágában pont ezért kérte Bill Clinton amerikai és Tony Blair brit miniszterelnök tanúként való kihallgatását. Mondják el, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia miért nem segített Jugoszlávia összetartásában, ha a létrehozásában annyira jeleskedett. Az nem jutott eszébe, vagy talán mégis, hogy a párizsi és a londoni klubba tömörült hitelezők beidézését is kezdeményezze, tárják a bíróság elé, miért csak post festum  engedték el Jugoszlávia adósságát.

„Milosevics kívánságai nem teljesültek, nem lepleződött le a nagyhatalmak szerepe Jugoszlávia felbomlásában és az azt követő véres háborúban. Abban viszont, hogy a  szerb nép nem fordult el tőle, igaza lett. Lehet, hogy az általa dédelgetett B-terv, a minden szerbet határai között egyesítő nagy Szerbia is megvalósul”

Alekszandar Vulin, jelenlegi szerb védelmi miniszter szerint erre néhány évtizeden belül megérhet idő. Az A-terv, vagyis Jugoszlávia erőszakos egyben tartása és a B-terv megvalósításában egyaránt közreműködő Veljko Kadijevics, jugoszláv védelmi miniszter  menedéket talált a hágai bíróság elől, Moszkvában, Janko Bobetko, a horvát hadsereg főparancsnoka pedig a másvilágon. Ratko Mladics, a boszniai szerb haderő  parancsnoka, a srebrenicai vérengzés közvetlen végrehajtója viszont hosszú bujkálás után, mégis az igazságszolgáltatás kezei közé került. A vádakra úgy reagált, hogy katona volt, parancsot teljesített, a parancs pedig egy összefüggő szerbek lakta terület létrehozása volt. Fellebbviteli tárgyalása folyamatban van.

Az ENSZ már jó előre döntést hozott arról, hogy az ICTY még folyamatban lévő ügyeit – elsősorban a fellebbezéseket – egy azokat különböző bíróságok között elosztó mechanizmus (MITC) folytatja, gondoskodva arról, hogy a megfelelő lobbyerővel rendelkező kormányok erőfeszítései továbbra se legyenek eredménytelenek. A MICT elnöke ugyanaz a Theodor Meron, aki „szoros kapcsolatokat ápol” az Egyesült Államok kormányával. Az igazság mindig az erősebb oldalán van!?

MEGOSZTÁS