Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Ha hirtelen valami meglepőt tapasztalunk, ne higgyük, hogy az a valóság, ami először eszünkbe jut róla!”

(Shayat Cout Pho)

Bizonyára sokan emlékeznek még szépemlékű Rodolfo bácsira (a bajszára tuti!), aki úgy kezdte bűvész mutatványait, hogy „Figyeljék a kezemet, csalok!”. Nekem valami hasonló jut eszembe mostanában, amikor világi vezető politikusok Ukrajnával kapcsolatos megszólalásaikban úgy kezdik mondandójukat: őszinte leszek… Ennél még rosszabb, mikor akként adja elő: ha őszinte akarok lenni… Szóval, Ukrajnában nem az történik, amit első meglepetésünkben tippelünk.

„Nem tartom valószínűnek, hogy valaki képes követni az eseményeket keleti szomszédunk mindennapjait érintően. Annyit azonban tudunk, hogy már egy ideje nincs ott rend, de eddig ez bennünket különösebben nem zavart. Azt is tudjuk, hogy az utóbbi időkben mindenki rendet szeretne tenni arrafelé. Persze, a maga módján és a maga hasznára”

Nem szeretnék én itten belekeveredni a politikába, mert nem asztalom, és enni sem szeretnék onnan. Nagy politológiai fejtegetésbe sem fognék, mert azt a kenyeret már annyian eszik, hogy nekem még a héjából sem jutna (legfeljebb az a kis címke, amin a dátum van…). Ezért úgy gondoltam, a saját sapkám alól kinézve, megpróbálom összefoglalni, mit is látok én, a hétköznap embere ebből az egész katyvaszból. Bizonyára más mást lát, de mentségemre szóljon, neki más sapkája van.

Ha elfogadjuk, Fjodor Ivanovics Tyutcsev egy versének címét „Oroszországot, ész, el nem éred;” ( Szabó Lőrinc fordításában) – egyes fordítások ugyan, úgy hangzanak, hogy „Oroszországot ésszel meg nem érted…”), akkor Ukrajnával kapcsolatban, én úgy fogalmaznék, hogy

„<Az ukrán logikában csak akkor találsz rációt, ha ukrán vagy> (Shayat Cout Pho)”

Csak a miheztartás kedvéért felidéznék néhány mérvadó számot az országgal kapcsolatban. Területe: Nagyjából 559.325 km² és 603 700 között ingadozik – nézőponttól függően.  (Donyecki Népköztársaság 8 902 km², Luganszki Népköztársaság 8 377 km², a Krím-félsziget 27.096 km²) Népessége: az előbbiekhez hasonlóan, változó, de kb. 38,5 és 44,2 millió között mozoghat. Hivatalos nyelv: ukrán. Beszélt nyelv: orosz. (Az adatok Державної служби статистики України – Ukrán állami Statisztikai Szolgálat közzétételéből) Minden más adatot felesleges lenne említenem, mert a forrásoktól és vehemenciától függően torzítanak. Tény azonban, hogy az országot szláv nép lakja, és az utóbbi időkig ennek ellenkezője senkinek eszébe nem jutott.

1981-ben jártam arrafelé először, s azóta több alkalommal is rövidebb, huzamosabb ideig. Legutoljára 2014-ben, éppen a Majdan események előestéjén. Az Ukrajna szálló ablakából figyeltem, amint gumiabroncsokat égetnek a békésen kempingező fizetett turisták. Eszemben sem volt, hogy ugyanabból az ablakból pár nap múlva mesterlövészek fogják leszedni áldozataikat, csak úgy találomra, a rendbontás kedvéért. Azóta én úgy vagyok a Majdan térrel, Kijevvel, és magával Ukrajnával is, mint a fehér elefánttal – nem tudok nem rá gondolni.

„Picit felidézném e természeti kincsekkel, földrajzi adottságokkal és kulturális javakkal busásan megáldott ország elmúlt harminc évét, csak azért, hogy jobban lássuk ki is ez a Fehér Elefánt”

A mesémet ott kezdeném, hogy volt egyszer egy Lenin bácsi, aki jártában-keltében megálmodott egy nagy valamit, és ezt barátaival (elvtársaival) elnevezték Szovjetuniónak. Mivel Lenin bácsi és barátai réges-rég jobblétre szenderültek, a gyeplő olyan kézbe került, aki máig nem érti, hogy miért, de feladta ezt az álmot, s 1991 novemberében a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége hősi halált halt. Mivel nagy darab volt, így a temetése rendesen elhúzódik, s talán még egy pár évtizedig is el fog tartani – de ássuk a gödröt rendesen. E jelenségnek volt egy mérvadó darabja, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (Украинская Советская Социалистическая Республика), mely oly jelentős elvtársakat adott az eszmének, mint Hruscsov, Brezsnyev, Csernyenko és egyéb jóember.

„A nagy felborulást követően minden volt tagköztársaság random kitalált magának egy saját utat, melyen haladva el fogja fogyasztani a szabadság majdan beérő gyümölcsét”

Vannak, akik – a balti államok –, az EU zászlaja felé vették az irányt, hiszen nem is voltak igazán szlávok, és nem is érezték magukat túl jól az eltelt évtizedekben. Pedig egy Sztálin névre hallgató mókamester mindent megtett, hogy mosolyt csaljon az ottani emberek arcára (is)… A másik két európai szomszéd (Belarusz és Ukrajna) pedig belefogott egy önálló államiság megteremtésébe. (Moldáviát most kihagynám a felsorolásból.) Belaruszban egy karizmatikus figura időben magához ragadta az irányítópultot tokostól együtt, s azóta is egyben tartja a számára oly fontos államiságot.

Ukrajnában azonban – talán, mert nem akadt karizmatikus elem, vagy akár több erős akarat is jelentkezett a posztra? – elindult egyfajta aki-kapja-marja osztozkodás, mely előadásban az állam csak statiszta szerepet kapott, s a kizsebelt házmester szerepét játszotta el. A nagyszínház homlokzatára pedig kiírták Oligarchátus. A máig is pergő, (senki nem tudja hányadik epizódnál járó) előadás most ott tart, hogy a nézők fejvesztve hagyják el a színház termet – ki azért, mert berezelt, ki pedig azért, mert rohan haza a fegyveréért, hogy végre szóhoz jusson –, s a színészek még mindig úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben menne.

„Mindeközben a főszereplő – aki maga a rendező is – nagyon elveszítette a fonalat, s úgy gondolja egy-két, jól begyakorolt színpadi fogással meg tudja menteni a premiert. Nem tudom, hogy vehetem-e a bátorságot, hogy nevén nevezzem a helyzetet – éppen ezért nem teszem”

Az ország népe pedig, a kezdetektől fogva azon tüsténkedik, hogy megkeresse a napi betevőt, s ne okozzon feltűnést. Az ahhoz értők azt mondják, az volt a baj, hogy a nagy tételekben osztozkodók (oligarchák) nem ügyeltek arra, hogy vagyonukat és pozíciójukat az állam segítségével szilárdítsák meg, mégpedig úgy, hogy létrehozzák az államhatalmat. Sajnos, ennek híján mindannyian támadhatóak, befolyásolhatóak lettek, és mindeközben az ország elgyengült, több sebből is bomlásnak indult. Most sorolhatnám a társadalom, a gazdaság, és úgy egyben az ország minden baját keservét, de ahhoz nem lenne elég e pár hasáb. Csak egy adat: 2021. december 31-én az ország teljes adóság állománya 94 milliárd dollár volt (55,06 milliárd USD külső és 39,09 milliárd belső).

„Maradjunk annyiban, hogy nagy baj van arrafelé”

Mint általában a szükség idején szokott lenni, felüti fejét egy jóságos nagybácsi, aki önzetlenül, egy vacsoráért, vagy egy kanna mannáért beígéri a Kánaánt. A nép el kezd hinni, a vezetése pedig részesülni a támogatás morzsáiból. Hiába van a jó öreg orosz mondás, hogy „az önzetlenség gyanús” – de olyan jól esik bedőlni. Majd pedig beköszönt az idő, mikor a „kérni fogunk magától valamit azért a csekély (kb. 94 milliárd dollárnyi) juttatásért, aminek egy morzsáját, (mint láttuk) olyan örömmel tették magánzsebre”. Csak, hogy tudjuk, a számonkérés e stádiuma zajlik napjainkban Ukrajnában.

„Lehet, kevesen fogják elhinni, de az ukránoknak még ma sincs semmi bajuk az oroszokkal – hisz a lakosság, majd fele orosz identitással bír. Ami még meglepőbb, hogy az oroszoknak sincs az ukránokkal”

Ha még arról is tudomást szereznénk, hogy az ukrán gazdaság napokon belül totálisan összeomolna, ha leállítanák az orosz és belorusz energiahordozók, nyersanyag és egyéb alapanyag beszállítást, továbbá az adott országokkal zajló kereskedelmi forgalmat – akkor tényleg érthetetlennek és magyarázhatatlannak vélnék a mára kialakult helyzetet. Javaslom tehát, hogy lépjünk át ezen apróságon.

„Nagybácsi a kétezres évek elejére saccolta, hogy a szláv társadalom megérett egy kiadós viszálykodásra. Előbb a narancsosnak, majd majdanosnak nevezett utcabállal jelezte, hogy az ünnepléssorozat megkezdődött. Az állam pedig ekkor vette észre először, hogy ő maga már nincs is”

Annyira nem volt, hogy az események másnapján széthullott a család. Az asszony és a gyerekek (a Krím-félsziget és a szakadár területek) elköltöztek otthonról. Ráadásul vitték magukkal a spájz egy jelentős darabkáját is, hiszen az ukrán ipar hozzávetőlegesen 20 százaléka szakadároknál maradt. Mi szokott ilyenkor történni egy rendes családban? Az apa – bizonyára, némi sugallatra – fegyvert fog, és szerelem-féltés gyakorlatába kezd. Hirtelen fontos lett neki az asszony és a gyerekek. Ismét megjelent nagybácsi is, s további érdeket, hasznot szimatolva még baltát (zsoldos, és magánhadsereget) is ad apa kezébe, hogy ideje megmutatni… mit is!? A hétköznapi életben ezt a jelenséget a rendőrségi hírekből ismerjük: K. Béla volt élettársára Sz. Marikára, és annak új barátjára M. Jenőre rátörte az ajtót, majd több késszúrással leterítette az ellenszegülőket, s ezt követően elégedetten végzett önmagával – sérelmére.

„Olyan szomorú ez, de én azt látom, hogy a Fehér Elefántot most nagyon beküldték a porcelánboltba. Természetesen nem az oligarchákat, a nagy-zsebűeket, akik az eddigi történet haszonélvezői voltak, hanem a hétköznap kárvallottjait, akiknek eddig is csak a vége jutott”

Szomorú a helyzet, de még szomorúbb lesz – sajnos, ha a racionalitás alapjairól szemlélődök, képtelen vagyok optimista lenni. Félek, a húsdaráló be fog indulni, mégpedig hamarosan. Kibicek, kóklerek, hívottak és hívatlanok, haszonlesők és egyéb perverz alakok találgatják, mikor ront rá apa valaha szeretett családjára. Az asszony pedig mikor fordul segítségért új barátjához, ahhoz az oldalhoz, akinek megleckéztetésére ez az egész történet összeállt. Tán még a bukmékerek is fogadnak el téteket, ki lesz a győztes, és ki mekkorát fog bukni az eseményen. Az ember már csak ilyen. Emlékszem, 2015. táján hallottam (remélem nem igaz, de beszéltek róla a közemberek), hogy 3 – 5 ezer dollárért, idegenvezetővel el lehet menni embervadászatra az ukrán-szakadár frontvonalra. Gondolom, a trófeát nem lehetett hazavinni, bár ki tudja…

Ugye emberek, nem csak én érzem úgy, hogy sza*r van!? Persze, mint mindig, most is igaz a mondás, hogy mindenkinek igaza van. Igaza van a Fehér Elefántnak, hogy egyben szeretne maradni. Igaza van az asszonynak, hogy nem bírt tovább együtt élni a férjével, igaza van nagybácsinak, igaza van mindazoknak, akik hasznot remélnek a felfordulásból. Igaza van annak, aki támad, és igaza van annak is, aki védekezik.

„Felmerül bennem a kérdés, ha ilyen jól állunk az igazakkal, akkor miért nem megyünk haza békében, tarsolyunkban azzal a sok igazsággal? Hát azért, mert kérem az igazság üzlet, amit pénzre kell váltani. Míg nem rendeztük a kasszát, addig nem húzhatjuk le a redőnyt”

Nos, én ezért nem tudok mostanában nem gondolni a Fehér Elefántra.

Ha meg nem haragszanak, most eltekintek az orosz anekdotától, hisz nagyon morbidan hozná ki magát. Akiknek most jókedve van, azoknak én úgysem tudnék mulatságosabbat mutatni…