Noha a Volodimir Zelenszkij által aláírt ukrán védelmi biztonsági stratégia nagy meglepetéssel nem szolgált a 2014 óta oroszellenes lázban égő kijevi kormányzat irányából, ám jól leképezi, hogy mekkora szakadék tátong a valóság és a kormányzat elképzelései között. Bár a nyílt konfrontáció lehetősége csekély, Kijev immár elismeri, hogy önállóan képtelen lenne felvenni a harcot Moszkvával. Ukrajna a feszültséget fokozva a nyugati katonai segítség képében egy lapra tette fel esélyeit, kérdés mennyire van mindennek foganatja a másik oldalon.

Harminc évvel a függetlenné válást, és hét évvel a donbasszi harcok kitörését követően Ukrajna csatlakozott azon országok köréhez, amelyek alapvető kül- és védelempolitikai céljaikat önálló védelmi biztonsági stratégiában összegzik. A dokumentumot vizsgálva az elmúlt évek politikája alapján nagy meglepetést nem okozott, hogy a hangsúly ismét Oroszországra helyeződik. Mi szerepel pontosan a dokumentumban, és milyen hatással lehet ez az események jövőbeli alakulására?

„A bizonyos értelemben a katonai doktrína helyébe lépő stratégia első körben Ukrajna külpolitikai környezetével, és a szomszédos régiók lehetséges veszélyforrásaival foglalkozik”

Nem meglepő módon a 2014 óta aktuális retorikának megfelelően a dokumentum egzisztenciális fenyegetésként nevezi meg Oroszországot, amely „hibrid háborút” folytat Ukrajna ellen. Az „agresszor állam” a szuverenitás megsértése mellett gátolja az ország gazdasági-társadalmi fejlődését, és euroatlanti integrációját. Mindezeken túl az ukrán fél szerint Kijevvel háborúban állva Oroszország ideiglenes megszállás alatt tartja a Krímet, a Donbasszt, illetve a szövetséges Grúzia dél-oszét és abház területeit.

„A megállapítások felettébb egyoldalú módon a Donbassz, Európa, illetve a posztszovjet térség problémáinak fellángolása mögött kizárólag Oroszországot láttatják”

Természetesen a dokumentum semmilyen téren nem tér ki az Egyesült Államok geopolitikai előrenyomulására, vagy Ukrajna egyre agresszívabbá váló retorikájára. Kijev szerint Moszkva megnehezíti Ukrajna kijutását a Fekete- és Azovi-tengerekre, kül- és védelmi politikájával, hadgyakorlataival feszültséget szítva destabilizálja a Baltikumot, a Kaukázus térségét, a Balkánt, illetve Kelet-Európát.

„A politikai környezettel összefüggésben a kiemelt célok között külön szerepel az ideiglenesen megszállt területekként hivatkozott régiók feletti kontroll visszaszerzése”

Bár a lehetséges módszerek közül a dokumentum a politikai és diplomáciai opciókat részesíti előnyben, ám nem mond le a katonai erő alkalmazásáról. Mivel a háború feltételeként a stratégia nem említi az államhatár megsértésének külön kritériumát – vélhetően a szerzők saját értelmezésükben evidensnek vélik azt a Krím kapcsán –, így jogilag bármikor lehetőséget biztosít a Krím vagy a Donbassz elleni offenzíva megindítására.

„Az önálló katonai győzelem lehetőségéről ugyanakkor indirekt módon Kijev lemondott, révén a győzelem feltételeit úgy írja le, hogy a fegyvernyugvás nemzetközi segítséggel, Ukrajna számára kedvező feltételek mentén jöjjön létre”

Noha a Baltikumtól a Balkánon és a Fekete-tengeren át a Kaukázusig minden konfliktus kitörése mögött Kijev Moszkvát nevezte meg fő felelősként, a stratégia mégse javasolja a paritás elérését az ukrán és orosz hadseregek között. Ez persze nem a kijevi tervezők szerénységének bizonyítéka, egyszerűen olyan mértékben viselné meg a szűkös erőforrásokkal operáló gazdaságot, hogy még a valósággal sokszor hadilábon álló ukrán politikai elitnek is túl sok lenne.

A politikai dimenzión túllépve, középpontban az úgynevezett mindenre kiterjedő védelem koncepciójával a stratégia katonai fejezetei hasonlóan érdekes részletekkel szolgálnak. Ennek részeként a hagyományos haderőnemekkel együttműködve – mint a szárazföldi erők, légierő vagy flotta – konfliktus estén Ukrajna úgymond az ország teljes harci potenciálját kívánja kihasználni. Ezek magukba foglalják a szakmai körökben másodvonalasként hivatkozott területvédelmi egységeket, valamint magát a lakosságot is. A teljes mozgósítás során a területvédelem részeként a lakosság egésze venne részt a harci érintkezésekben nemre, korra, egészségügyi állapotra való tekintet nélkül.

„Bár erre a szöveg az átfogó hadviselés kifejezést használja, sokkal inkább hasonlít a világháborúkban alkalmazott totális háború – ismertebb nevén Totaler Krieg – modernkori megfelelőjére. Az így létrejövő egységeket jellegüknél fogva és a jelen ukrán politikai klímát elnézve némi iróniával nevezhetnénk akár Németország egykori Volkssturm erőinek 21. századi reinkarnációjaként”

Noha maga a területi védelem koncepciója nem ördögtől való elképzelés, és bizonyos körülmények között felettébb hatékony tud lenni, ennek ellenére hiba lenne a professzionális haderő fejlesztése helyett döntően erre építeni az ország védelmét. A stratégia kimondatlanul is beismeri, hogy Oroszországgal szemben Ukrajnának nincsenek meg sem az anyagi lehetőségei, sem esélyei a katonai győzelemre. A reguláris harc helyébe így hát egyfajta országos szintű gerilla hadviselés lép, amelyet a megmaradt állami szervek koordinálnának.

„Kijev Kelet-Európa önjelölt Afganisztánjaként partizánakciókkal, szabotázsokkal és egyéb nem konvencionális módszerekkel kívánná meghátrálásra kényszeríteni az orosz felet, olyan elviselhetetlen veszteségeket okozva, hogy Moszkva terveit feladva visszavonuljon”

Bár tény, hogy Ukrajna és Oroszország nem egy súlycsoport, ám szemben például a szomszédos Belarusszal, az ukrán területek földrajzi adottságuknál fogva jóval kevésbé alkalmasak az irreguláris harcmodorra. Épp ellenkezőleg, ahogy az elmúlt évszázadok számos háborúja, a kozákság megjelenése, vagy a világháborúk kiterjedt ütközetei megmutatták Ukrajna a tömegesen vívott dinamikus háborúk helyszíneinek a tankönyvi példája. A reguláris erők elkerülhetetlen vereségét követően a fentebb nevezett diverzáns alakulatok legfeljebb hátráltatni tudnák az orosz erők előrenyomulását, megállítani biztosan nem.

„Vélhetően a kijevi döntéshozók a stratégia kidolgozása során abban reménykedtek, hogy a NATO, de minimum az Egyesült Államok automatikusan Ukrajna segítségére fog sietni, így csak az első nyugati egységek megérkezéséig kell kitartaniuk”

Nos, tény, hogy a Nyugat 2014 óta rendszeresen kiáll Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett, de a politikai nyilatkozatokon túl épeszű kormányzat nem fog mindezekért egy lehetséges nukleáris háborút megkockáztatni Oroszországgal.

A szervezett ellenállás megvalósításával számos probléma adódhat, amely részben a társadalomnak a 2014-es szakítás ellenére is Oroszországhoz fűződő szoros kapcsolatával magyarázható. Ezek közül az egyik legfontosabb tényező a lakosság morálja. Bár elméleti síkon jól hangozhat a totális mozgósítás, kérdés, hogy ezt a gyakorlatban milyen sikeresen lehet végrehajtani.

„Nehéz elhinni, hogy a jelenleginél rosszabb háborús életkörülmények közepette a nacionalizmus fűtötte galíciai területek kivételével az elégedetlen tömegek a harcok mielőbbi lezárása érdekében nem állnak át inkább az orosz oldalra”

Hasonló problémát jelent a hadsereg sorállományának kérdése. Nem titok, hogy Ukrajnában a katonai szolgálatra behívottak szignifikáns hányada különböző módon megkerüli a sorkatonai szolgálatot, vagy egyenesen megtagadja azt. Többek közt 2017 novemberében a behívottak 40, míg decemberben 70 százaléka nem jelent meg a kijelölt egységénél, harmaduk pedig valamilyen körözési listán szerepelt. Ezek kiugróan magas adatok, és a helyzet azóta sem változott meg általánosságban, leképezve a várható hozzáállást konfliktus esetén. A sorozással kapcsolatban felmerülő problémákkal a stratégia is foglalkozik, bár felettébb homályosan fogalmaz. Ugyanis a sorkatonai szolgálatot részben a tartalékos erők kötelékében történő részvétel váltaná ki, de azt a dokumentum már nem részletezi, hogy ez mégis milyen különbséget jelentene a mostani rendszerhez képest.

„Összehasonlításképp, a legújabb adatok szerint az orosz haderő mindössze 30 százalékát adta a sorozott állomány, a fennmaradó hányadot immár a szerződésesek teszik ki”

Bár a haderő jövőbeli fejlesztése szerepel a stratégiában, ám inkább nagyobb vonalakban felvázolt útmutatóként, mint kidolgozott eljárásrendként. A fegyverrendszerek tekintetében a dokumentum – segítve a hazai ipart – kiemelt szerepet szán a rakéta technológiának. Kissé ironikus módon éppen ez az a szektor, amely nem jöhetett volna létre az ideológiailag eltörölni kívánt szovjet örökség nélkül, illetve a mai napig jórészt az 1970-1980-as évek fejlesztéseiből tartja fenn magát. Bár 2014 óta Ukrajna több saját programmal is előállt, mint a Neptun cirkáló rakéta, vagy a Burevij rakéta-sorozatvető, ám előbbi nem más, mint az egykori szovjet H-35 hajó elleni rakéta továbbfejlesztett szárazföldi telepítésű változata, míg a másik a BM-27 Uragan Tatra alvázra helyezett modernizációja. Tőke, illetve nagyobb felvevőpiac hiányában jóval nehezebben haladnak a fejlesztések, melyeket súlyosbít, hogy az egykori rakétamérnökök egy része épp az ellenségként tekintett Oroszországba vándorolt ki.

RK-360MC „Neptun” cirkáló rakéta indítása

Kijev anyagi realitásait jól leképezi, hogy az újrafegyverkezés szó mindössze három, míg a modernizáció két alkalommal szerepel a szövegben. Velük szemben az ellenállási mozgalom 10, a területi védelem 34, a NATO tagság 19 esetben hangzik el.

„Inkább tekinthető a dokumentum egyfajta politikai PR műveletnek, mint ténylegesen új és hatékony stratégiának. A lényeg pedig természetesen az utolsó mondatokban bújik meg, amelyek kimondják, hogy Ukrajna védelme nem biztosítható a nyugati partnerek anyagi támogatása nélkül”

Ezen nincs mit magyarázni, avagy ismét visszajutunk Kijevnek a katonai segélyek további fokozásának érdekében folyamatosan ismételt kéréseihez.

Orosz katonai szakértők egybehangzó véleménye szerint a most elfogadott stratégia nem más, mint egyes NATO tagállamok doktrínáiból átemelt bizonyos elemek ukránosított válogatása, amelyben az oroszellenes retorika a szokottnál is erősebben jelenik meg. Oroszország nem akarja lerohanni Ukrajnát, az erről szőtt elméletek sokkal inkább belpolitikai eszközként szolgálják a társadalom oroszellenes retorikájának fenntartását.

„Ha pedig egy hipotetikus szcenárióban mégis kitörne a nyílt ukrán-orosz háború, akkor se a területvédelmi egységek, se a lehetséges partizánháború, sem pedig a NATO árnyéka nem fogja elrettenteni Moszkvát”

Meg nem nevezett ukrán politikai szereplők orosz kollégáikhoz hasonlóan értékelik a stratégiát. Úgy vélik, ez a kormányzat valóságtól elrugaszkodott intézkedéseinek újabb állomása, amelyek az oroszellenes retorika hullámain automatikusan eljuttatják Kijevet a NATO tagsághoz. Ahogy a témával korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk, bár a NATO tagság megszerzése belátható időn belül nem valószínű, ez Kijevet egyáltalán nem tántorítja el. Ahogy Gyenisz Smigal miniszterelnök fogalmazott, Ukrajnának 2030-ig célja a csatlakozás NATO-hoz, illetve 5-10 éven belül az uniós tagság. Állítása szerint Ukrajnát csupán az európai sztenderdekre való átállás, illetve a bővítésben ellenérdekelt tagállamok aknamunkája akadályozza meg.

„Smigalt finoman szólva is maximum egy hurráoptimista hullám ihlethette meg, a valóságban inkább 20-30 éves távlatban lenne egyáltalán lehetséges bármilyen euroatlanti tagság”

Ahogy Alekszej Leonov a „Haza arzenálja” folyóirat szerkesztője fogalmazott, Oroszországnak reagálnia kell a megváltozott ukrán biztonságpolitikai körülményekre. Ám azzal, hogy Kijev hivatalos formában agresszorként hivatkozik Moszkvára, a hatályos orosz katonai doktrína értelmében az orosz fél részére megadta válaszcsapás jogát. Továbbá az, hogy a kelet-ukrajnai konfliktust Oroszországgal folyó háborúként határozza meg, éppen, hogy eltaszítja Ukrajnát a NATO- vagy EU tagságtól, mivel ezzel nyíltan exportálná konfliktusait a szervezetek kötelékébe. Ez csupán az amúgy is mélyponton lévő orosz-nyugati kapcsolat további romlását hozhatja el, amely legkevésbé sem hiányzik Európának.

„Kijev új védelmi stratégiája újabb bizonyíték, hogy Washington geopolitikai eszköztárában Ukrajna nem több feláldozható bábunál – illetve részben maga a sakktábla –, nem pedig szabad akaratú önálló játékos”

Az amerikai retorikába beleillően az ukrán kormányzat az eseményeket konfrontatív hangnemével épp a védelemmel szemben saját maga ellen a konfliktus irányába hangolja.