A II. világháború kapcsán éleződött ki ismét a lengyel-orosz viszony. Mi húzódik meg az emlékezetpolitika körül dúló ütközetek mögött? Interjú Mitrovits Miklós történész-polonistával.

A lengyel-orosz szembenállás jegyében zajlik a II. világháború befejezésének 75. évfordulója. Varsó az Európai Parlamenttel egyetemben már a világégés kirobbanásáért is ugyanúgy felelőssé teszi Sztálint, mint Hitlert, és egyetlen évfordulós megemlékezésre sem hívta meg az orosz elnököt. Vlagyimir Putyin eközben a nyugati országok és Lengyelország felelősségére is rávilágít, és az archívumok kinyitásával is rombolja a lengyel legendagyártást. Miért ez a dühödt egymásnak feszülés? Mi mozgatja az Oroszországgal kapcsolatos lengyel gondolkodást? Mi is történt valójában 80 évvel ezelőtt. Erről beszélgettünk Mitrovits Miklós történésszel, polonistával, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének tudományos főmunkatársával.

– Ha csak az elmúlt jó fél évet nézzük, azt látjuk, hogy a II. világháború minden mozzanata, évfordulója kapcsán egymásnak feszül Lengyelország és Oroszország. A két ország történelmét ismerve érthető az ellenszenv, de miért ez a mostani, még az auschwitzi évfordulót sem kímélő düh?

– Így van ez minden kerek évforduló alkalmával. Így volt ez 10 és 20 éve is. Ennek a magyarázata egyrészt elsősorban geopolitikai. Örök geopolitikai harc folyik ugyanis a két ország között, Moldovától a Baltikumig elterülő köztes régió feletti befolyásért. Az emlékezetpolitika pedig kiváló lehetőség egymás pozícióinak meggyengítésére. Az orosz fél időről időre előveszi Lengyelország szerepét a II. világháborúban, azt sulykolva, hogy az koránt sem olyan tiszta, mint azt a lengyelek állítják. Ezzel gyengíteni akarják Lengyelország pozícióit, a róluk kialakult pozitív képet globálisan és az említett ütköző zónában is. Emellett így gyengítik a lengyel társadalomban is a kialakult önképet. Ez az alap, és ehhez még hozzájön, hogy az antiszemitizmus lengyelekkel szembeni vádja kihat a lengyel- izraeli, a lengyel-amerikai és a lengyel-közép-európai viszonyra is.

– Nem gondolja, hogy lengyel részről ugyancsak erős a geopolitikai motiváció? Hadd idézzem Alfred Kszycki írását, aki Oroszország feltartóztatásának módszereiről értekezve arra jut, hogy miként azt a Nyugat a Szovjetunió esetében tette, úgy most is az ideológiai alapokat kell mindenekelőtt lerombolni. A Berlinben élő nyugalmazott tábornok szerint Oroszországnak mára egyetlen ilyen bástyája maradt, a II. világháborúban aratott nagy győzelem, ezért aztán a tudományos és a publicisztikai térben diszkreditálni kell mindent, ami az oroszok vagy éppen a belaruszok világháborús szenvedéseit, áldozatvállalását idézi. Ez alapján úgy tűnik, hogy a Krím után kiéleződött nemzetközi helyzetben Lengyelország a saját történelmi sérelmein túl a Nyugat előretolt egységeként is részt vesz ebben az emlékezetpolitikát felhasználó háborúban…

– Ez érthető, de a lengyelek azért soha nem kérdőjelezték meg a Szovjetunió népeinek az áldozatvállalását. Én inkább azt látom, hogy a saját tragédiájukat sokkal fontosabbnak tartják a Szovjetunió által hozott áldozatoknál. De a szovjet-lengyel háború nem 1941-ben vagy 1943-ban kezdődött, hanem 1939-ben, ami bőven megelőzi azt, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, és ők ebből indulnak ki. Abból, hogy a lengyeleket deportálták, hadifogoly táborba zárták, ezekkel a foglyokkal szemben nem tartották be a nemzetközi szerződéseket, és 22 ezer hadifoglyot kivégeztek. Ez időben mind megelőzi azt, hogy a Szovjetunió részt vett volna Európa felszabadításában. Az pedig érthető, hogy a lengyelek számára ezek a bűnök fontosabbak annál, hogy ezek elkövetése után a Szovjetunió a jó oldalon részt vett a németek elleni háborúban.

– De a dolgok megértéséhez menjünk vissza a történelemben 1939-nél is korábbra. Az orosz-lengyel viszonyt ugyanis már a középkor óta alapvetően meghatározza a szembenállás. Hogy mást ne mondjak, a lengyelek elfoglalták Moszkvát is, később pedig Oroszország vett részt Lengyelország felosztásában…

– Miután a tatárjárást követően megszűnik a Kijevi Rusz, a régióban pedig hatalmi vákuum keletkezik, az akkoriban egységesülő Lengyel Királyság és az éppen felemelkedő Moszkvai fejedelemség között megindul egy permanens szembenállás a térség birtoklásáért. Ebben a harcban egyik félnek sem az ott élő népek voltak a fontosak, hanem a terület uralása. Az újkori történelemben mindez oda vezetett, hogy a térség abszolút uralkodói a belső problémái miatt is meggyengülő lengyel állam felosztásáról döntöttek. Ebben a 18. század végén nemcsak az oroszok vesznek részt, hanem a Habsburgok és a porosz állam is. Ez és az ezt követő függetlenségi harcok aztán mélyen beleivódtak a lengyel társadalom tudatába.

– Ugyanakkor az orosz tudatban inkább 1612 él, amikor népfelkelők élére állva Kuzma Minyin Nyizsnyij Novgorod-i kereskedő és Dmitrij Pozsarszkij herceg a moszkvai csatában megverték a lengyel megszálló erőket, és a Kremlbe szorították vissza őket. November 4-én ezért ünneplik a nemzeti egység napját, amit csak a kommunizmus éveiben szorított ki november 7…

– Hát igen, ekkor az orosz állam gyengült meg, és a trón megszerzésének céljával a lengyelek eljutnak Moszkváig. És a lengyelek büszkék is arra, hogy nekik sikerült, ami még Napóleonnak és Hitlernek sem. Ezt és Báthory István néhány évtizeddel korábbi hadjáratát leszámítva azonban megállapíthatjuk, hogy ebben a párharcban azért az oroszok voltak az erősebbek. A lengyelek ezért általában nem Moszkvát akarták bevenni. A lengyel geopolitikai gondolkodás fő motívuma máig az, hogy minél gyengébb legyen Oroszország, és minél keletebbre legyen a legnyugatibb pontja. Ezzel szemben orosz oldalról erős volt a lengyel állam felszámolásának a szándéka, és ez néhányszor meg is valósult. És a lengyeleknek ebben az fáj különösen, hogy az állam felszámolása mindig nyugati segítséggel történt, és mindig volt rá nyugati áldás. Ez így volt az 1700-as évek után felosztott lengyel állam esetében, hiszen az 1815-ös bécsi kongresszuson Európa minden hatalma rábólintott arra, hogy a Lengyel Királyság az orosz cár fennhatósága alá tartozik. Ugyanígy áldását adta a Molotov-Ribbentrop paktumra, és nem avatkozott közbe sem Anglia, sem pedig Franciaország. Aztán – hiába harcolt Lengyelország a jó oldalon – a II. világháború után is elfogadták Jaltában azt, hogy az ország a szovjet zónába tartozzon.

– Ha az 1939-hez vezető utat vizsgáljuk, akkor nem feledkezhetünk el az 1920 végén a rigai békével véget ért lengyel-szovjet háborúról sem, amely után a határok Lengyelország javára változtak…

– Így van, bőven Lengyelország javára változtak ekkor a határok. Ennek azonban a II. köztársaság vezetője Józef Piłsudski oly nagyon nem örülhetett. Ezeket a belarusz és ukrán területeket ugyanis nem becsatolni akarta, hanem már akkor egy ütköző zónát képzelt el Lengyelország és a Szovjetunió között. A II. köztársaság tragédiájában jelentős szerepet játszott a lengyel urakat nem szerető belarusz és ukrán lakosság, valamint a nagyszámú zsidóság léte. Ez az állam ugyanis így rögtön a megalakulásakor komoly nemzetiségi és vallási problémákkal szembesült. Piłsudski elképzelései csak 1990 után valósultak meg, amikor létrejött az ütköző zóna, az ország pedig homogén lakosságú lett. Zárójelbe tegyük hozzá, hogy a mai etnikailag és vallásilag is majdnem teljesen homogén lengyel állam nem a rendszerváltásnak, hanem a Holokausztnak és Sztálinnak „köszönhető”. Előbbi nem szorul magyarázatra, utóbbiról pedig annyit érdemes tudni, hogy a szovjet diktátor akarata szerint „tolták el” 1945-ben Lengyelországot 150-200 kilométerre nyugatra, így az ukrán és a belarusz kisebbség Lengyelországtól a Szovjetunióba került.

– Így aztán aligha csodálkozhatunk azon, hogy a belaruszok például virággal várták 1939-ban a Vörös Hadsereget. De nem történelem hamisítás Vlagyimir Putyin részéről az sem, hogy a két világháború közötti lengyel rendszernek volt bizonyos antiszemita felhangja, és egyesek még a nácikkal is szimpatizáltak…

– Antiszemitizmus mindig volt, és ebben az időben Nyugat-Európában is sokan szimpatizáltak akár Hitlerrel is, nemcsak a berlini lengyel nagykövet. Én inkább abban látom a ferdítést, hogy állandóan a lengyeleket vádolják Moszkvából antiszemitizmussal. Soha nem beszéltek például az oroszok arról, hogy a független szlovák állam német segítséggel jött létre, és Hitler nyomása nélkül, elsőként a régióban, már 1942-ben végrehajtották a holokausztot.

– De ez érthető, hiszen Moszkva Lengyelországgal vitázik, nem pedig Szlovákiával. Így aztán Lengyelországnak vágnak vissza…

– Ez azonban nem korrekt visszavágás, hanem ferdítés. Hiszen nem a lengyelek lelkén szárad a holokauszt. Még akkor sem, néhány ezer ember itt-ott részt vett pogromokban. Ez nem azonos azzal, mikor egy állam módszeresen haláltáborba küldi a lakóinak egy részét. Ráadásul Sztálinnak és Hitlernek köszönhetően Lengyelország nem is volt szuverén állam, hiszen felszámolták. Megjegyezném ugyanakkor azt is, hogy a német liberális sajtó sem korrekt akkor, amikor a lengyeleket állítja be antiszemitaként, miközben vizsgálhatnánk e szempontból Dánia, Norvégia, Svédország vagy éppen Románia szerepét is. Őket valahogy mindig elfelejtik. Az embernek időnként az az érzése, hogy csak a lengyelek antiszemiták…

– Az sem korrekt ugyanakkor, hogy a lengyel sajtó és a politikusok azt adják Putyin szájába, hogy a II. világháborút Lengyelország robbantotta ki. Ilyet az orosz elnök nem mondott, csak a Szovjetuniót ért vádak kapcsán árnyalva a képet arra világított rá, hogy Sztálin kötött utoljára paktumot Hitlerrel, és mások is felelősek a történtekért. Tette mindezt azután, hogy nem hívták meg a II. világháború kirobbanására  emlékező varsói rendezvényre, az Európai Parlament pedig a ugyanolyan felelősnek bélyegezte ezért a Szovjetuniót, mint a náci Németországot…

– Azért helyesebben tette volna, ha nem a lengyeleket állítja a középpontba, hanem a müncheni szerződést is megemlíti…

– …arról is beszélt azon az ominózus sajtótájékoztatón, csak arról e vita kapcsán kevesebb szó esik.

– A müncheni szerződés is ugyanúgy hozzájárult a világháború kirobbanásához, mint a Távol-Keleten 1937-ben történt események, a Kína elleni japán támadás. De visszamehetünk a párizsi békékig is. Ez valóban komplex dolog, ám ebben a lengyeleket kipécézni akkor is inkorrekt, ha részt is vettek Csehszlovákia szétszedésében. S csak a pontosítás kedvéért, azután foglalták el azokat a területeket, amelyekre igényt tartottak, hogy a nyugati hatalmak naiv módon Hitler étvágyának kielégítésére beáldozták Csehszlovákiát. Ugyanígy a magyar csapatok is megvárták, hogy mi lesz, és csak azután vonultak be Kárpátaljára. Így nem korrekt ezeket a közép-európai államokat főbűnösnek beállítani.

– Még egyszer mondom, Putyin a müncheni szerződést és a nyugati országok felelősségét éppúgy felvetette, mint a lengyel nagykövet Hitler imádatát. A lengyel sajtó azonban erről hallgat…

– Igen, mert ez más egy érzelmi vita, ami nem vezet sehova.

– Akkor beszéljünk a Molotov-Ribbentrop paktumról, amely véleményem szerint ugyanarról szól, mint a többi megnemtámadási szerződés. Sztálin éppúgy megpróbálta megúszni a német támadást, vagy legalábbis addig időt akart nyerni, mint a többi európai ország. S a záradék lényege sem elsődlegesen a területszerzés, hanem a határok kitolása, egyfajta pufferzóna kialakítása…

– De ehhez a lengyelek hozzáteszik, hogy nem csupán Lengyelország felosztásáról és időnyerésről volt szó, hiszen ezt követően számos gazdasági és hadiipari együttműködési szerződést kötött a Szovjetunió a náci Németországgal, és ezek 1941-ig működtek is.

– Szóval Hitler cinikusan fegyverezte azt az országot, amelyről tudta, hogy meg fog támadni. Ebből is látszik, hogy a kép árnyaltabb annál, mint ami a sajtó és a politikusok felmutatnak…

– Ez így van, de az elvitathatatlan, hogy Lengyelország ebben a történetben áldozat. Függetlenül attól, hogy később a háborúban esetleg lengyel állampolgárok mit követtek el.

– Ez is igaz, és senki nem is vitatja. Az azonban az oroszok által most felszabadított archív dokumentumokból kiderül, hogy a háborúban semmi nem volt fekete-fehér. A varsói felkelés idején is kiütközött például a lengyelek szovjetellenessége, ami némi magyarázatot ad a Vörös Hadsereg visszafogottságára…

– Kétségtelen, hogy nem szerették egymást, ám az emigráns kormány és a Szovjetunió között azért 1941-től volt diplomáciai kapcsolat. Erre a britek kérték Sztálint, hogy a Szovjetunióban lévő lengyel hadifoglyokból végül létrehozzák Anders hadseregét. Amikor azonban 1943 kiderül Katyń, és Sikorski kormánya nem nyugszik bele ennek a szőnyeg alá söprésébe, akkor a Szovjetunió megszakítja a diplomáciai kapcsolatot. A nyugatiak pedig ezt kis hümmögéssel ismét tudomásul vették. A Nyugat itt engedte el újra Lengyelország kezét.

– A nyugati országok felelőssége abban is kimutatható, hogy még a Molotov-Ribbentrop paktum előtt végül elutasították az Hitlerrel szembeni együttműködést a Szovjetunióval. Ez meggondolásra késztethette volna Hitlert?

– Tudjuk, hogy a francia és az angol diplomaták tárgyaltak erről Molotovval. Arról azonban nincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy melyik fél miatt szakadt meg ez az egyeztetés. Azt tudjuk, hogy Nagy-Britanniában – s ez Franciaországra is igaz- az elit inkább volt német, mint szovjet barát. A szovjeteket a németeknél is kevésbé szerették, sok brit és francia diplomata táplált illúziókat Hitlerrel kapcsolatban. Ez a megállapodás valószínűleg ezért nem jött létre. Másrészt a szovjetek sem voltak naivak, és átlátták a nyugati politikusok gondolkodását, így párhuzamosan készítették elő a paktumot Hitlerrel. Ha kisebb a ruszofóbia és reálisabban látják Hitlert, akkor létrejöhetett volna egy Moszkva-London-Párizs tengely, azonban nem ez történt.

– Helyette jött a vérfürdő. Azt azonban végképp nem értem, hogy 75 évvel később sok tekintetben miért tartunk ott, ahol 1939-ben?! Miért nem lehet az orosz elnökkel közösen emlékezni az auschwitzi tábor felszabadulására?! Mintha nem is a Vörös Hadsereg szabadította volna fel?!

– Jelen pillanatban olyan az orosz-lengyel viszony, hogy Putyin személye a Lengyel Köztársaság területén nemkívánatos.

– Ez világos, de miért kellett még Izraellel is tengelyt akasztani azzal, hogy Andrzej Duda államfő nem ment el a jeruzsálemi Holokauszt Világfórumra?

– Izrael és Lengyelország között is régóta folyik a vita, miután Izrael már tavaly antiszemitizmussal vádolta meg Lengyelországot.  Amiből óriási botrány lett, még a V4-ek és Izrael kapcsolata is megakadt. Sokan azt mondják, hogy Putyin azért hozta fel ezt most ismét, hogy ezzel is éket verjen Lengyelország és Izrael közé. Duda egyébként azért nem ment el Jeruzsálembe, mert a megemlékezéssel párhuzamosan megrendezett V. Holokauszt Világfórum fő vendége éppen Vlagyimir Putyin volt. A lengyel elnök akkor fogadta volna el a meghívást, ha ő is felszólalhat. Ezt a szervezők nem tették lehetővé számára, így nem fogadta el a meghívót. Jegyezzük itt meg, hogy Putyin természetesen beszédet tartott a fórumon. Lehet, hogy el kellett volna menni, de látva a lengyel-orosz és a lengyel-izraeli viszonyt, ez a döntés nem meglepő.  Különösen nem a lengyel elnökválasztás előtt néhány hónappal.