//Forradalom két hangra
szovjet harckocsi Budapesten a Telepy utcánál #moszkvater

Forradalom két hangra

MEGOSZTÁS

Az 1956-os magyar forradalom története – mint általában – több rétegből áll össze.  Ráadásul a viharos eseményeket átélők nézőpontja is más-más. Ebből következően az egyik szereplő hősies napokként emlékezik ’56 októberének napjaira, amely emlékeket az idő csak még patetikusabbá teszi. Másokban, más nézőpontból látva ugyanazt, inkább a forradalmak vadsága, az indulatok kavalkádja, a félelem marad meg. Az alábbi sorokból az tárul fel, hogy miként élte meg, és látta 1956 október végének nagyon nem egyszerű történéseit egy nyíló értelmű legényke. Egy pesti srác, de nem a Corvin-közből.

szovjet harckocsi Budapesten a Telepy utcánál #moszkvater
Fotó:Fortepan/Nagy Gyula

Ez most már mindenkié! A népé!

Harsány kurjongatás hallatszott be az utcáról. A Fiú a konyhaasztal felén éppen gyurmából készült tankjait állította csatasorba az ellenség ellen. Csak éppen azt nem tudta, ki az ellenség. Forrongott a város, percenként újabb hírek jutottak hozzájuk, tüntetések, lövöldözések. Ő persze nem sokat értett az egészből. Csupán annyit, hogy nem kell suliba menni és jobb, ha nem játszik kint a kertben. A rádióból folyvást azt hallotta, hogy jönnek az ENSZ-csapatok, akik amolyan mesés lovagoknak, vitézeknek tűntek képzeletében, akik elhozzák végre a nyugalmat és helyreáll megszokott életük. És ha bejönnek, nem kell bátyjával kerékpárra pattanva megint kerekezni a boltba, hogy órákig álljanak sorban kenyérért. S közben kerülgessék a romokat, a petróleumbűzt és égés szagát árasztó, kilőtt harckocsikat.

„Kikukkantott az ablakon. A szemben levő épület háromszögletű padlásablakából női fehérneműk szálldostak fáradtan lefelé”

Flanel bugyik, hegyes, lenvászonból varrott melltartók, serdülő álmainak testetlen tárgyai. A ház előtt álló gyér közönség, a szájtáti bámészkodók sietve a hónuk alá dugták, a zsebükbe tömték zsákmányukat, s már el is tűntek. A népakarat beteljesült.

„Az akciót Álmos és Józsi hajtotta végre”

Idősebbek voltak, már serdülő legények, az isten tudja honnan szerzett nyugati szex képeslapok dugdosói és bámulói. A Fiú nem barátkozott velük, inkább a könyveket bújta apja könyvtárában. A sihederek törték fel az alagsori Röltex raktárt, s cipelték fel az emeleti ablakhoz a kincseket. A kétemeletes, lift nélküli, de a kor szerint minden komforttal ellátott házak pincéjét raktárként hasznosították.

Álmos és Józsi egyedül élő nők gyermekei voltak. Voltaképp nem igazán egyedül élők, mert együtt éltek a kertes, kétszintes élmunkás-házban.

„Mai szóval <másoknak> illetnék az anyjukat, aki időközben ráébredt, jobb egy női partner, mint egy rossz férj”

Akkortájt ez a kifejezés nem volt divatban, másképp becézték őket, a népnyelven „csirák”-nak. Igaz, akikre illett volna, nem vonultak fel a Sztálin sugárúton jogaikat követelve. Mások sem nagyon. Ebben demokrácia volt. Nem is dobálták őket fekáliával a hithű keresztények nem éppen bibliai mondatok kíséretében. Harsányan bíztatva, hogy távozzanak melegebb vizekre a hazából.

Késő ősszel majd kétszázezren távoztak az országból, egészen más okból. Álmos mamája később, mint ügyész az események után sorra küldte börtönbe az embereket. A zavaros időkben kiszabadult köztörvényeseket éppúgy, mint a tüntető és fegyvert fogó ifjakat.

„A két sihedernek természetesen a haja szála sem görbült”

Álmos később anyja segítségével tisztes munkához jutott, kormánykerék mögé ült és családot alapított. Mint gépkocsivezető azonban egy újabb, könnyelmű pillanatában elütött egy nyugdíjast, csökkentve a társadalombiztosítás kiadásait. Ezt anyjára való tekintettel azzal jutalmazták, hogy nem lett ingyen kosztosa egy, az amnesztia következtében kiürült állami intézménynek. Józsi enyhe gyengeelméjűsége folytán postásként állt munkába. Vidáman fütyörészve karikázott zöld egyenruhájában a kincstári bringán. Így veszélyeztette a járókelők, de leginkább a levelek épségét, melyek nagyvonalú munkavégzésének eredményeképp nem mindig jutottak el a címzettekhez.

Miután jószerivel csak a Fiú szüleinek volt telefonja, a szomszédok, de még a távolabbi utcák lakói is rendre bekéredzkedtek, hogy felhívják szeretteiket, megtudják, mi történt velük. Telefonon tartották ők is a kapcsolatot az Apával, aki a Balaton parti írói alkotóházban izgulhatott, mi van velük. Könyvei jelentek meg, íróként ismerték, de a kerületben még nem felejtették el munkás mivoltát sem.

„Tiszteletnek örvendett, maguk közül valónak tartották a helybéli munkásemberek. Nélküle sem esett bántódásuk a zavaros napokban. Talán meg is védik őket anyjukkal, ha kell. De nem kellett. A Fiú magára maradt kételyeivel és félelmeivel, ám anyja közelsége megnyugtatta”

* * *

– Igazgató elvtárs, baj van…

Az Apának itt a Balaton parti faluban az „igazgató elvtárs” titulus járt ki. Jól tudta, hogy baj van, ő is elsősorban a rádióból. Napok óta nem jutott fel a családjához Budapestre, a vasút nem működött. A munka sem ment igazából, amiért pedig leutazott az előkelő arisztokrata családtól elvett kastélyba. Ez a kúria a legszegényebb, grófi ágé volt, alig 24 szoba. Nem kis harcot kellett vívnia, hogy megszerezze az íróknak, mert voltak, akik heves plebejusi hévvel inkább a dolgozó nép érdekeit és egészségét jobban szolgáló tüdőszanatóriumot akartak berendezni benne.

„Az apa józan, soroksári proli esze azt súgta, hogy a balatoni nedves levegő nem túl jó a tüdőbetegnek. Szerencsére Korányi Frigyes országában erről nem volt nehéz meggyőzni az orvosokat”

Az íróké lett a kis palota, s lett számos remekmű – vagy nem az – locus nascendije. Az igazgató elvtárs – írótársai között a pipás János – jóllehet sohase tanulta, könnyedén használt pár tucat latin kifejezést. Különben csak nyolc elemit végzett, azt is hat év alatt, mert az utolsó négy évet két év alatt letudta. Örültek az iskolában, hogy megszabadultak tőle. Renitens szelleme miatt még a leventeoktatás alól is felmentették. Az oktató legalább annyira tartott tőle, mint a céllövéseknél rendre csődöt mondó levente puskától.

– Mi a baj, Marika?

Az Alkotóház vagy két tucat falusinak adott biztos kenyérkeresetet. Szakácsnő, szobalány, kertész, fűtő, a konyhát ellátó termelők – mind a faluból kerültek ki.

– Meg kell menteni… a Gyurit…

– Ugyan miféle Gyurit és mitől?

– Hát a Sós Gyurit, a gondnokot.

– Ki bántaná a Gyurit, hiszen vagy két tucat család belőle él, ő ad nekik munkát.

– Jaj, igazgató elvtárs, az most nem érdekes, hisz tudja… Megjelentek nála a helybéli nemzetőrök, alaposan becsiccsentettek, s meg akarták verni. Ide menekült a szerencsétlen.

– Ugyan miért vernék meg… Mi rosszat tett? Nem iszik, tisztes családapa…

– Hát mert ő az a micsoda… na… a titkár…

„Lassan megvilágosodott a kép. A pesti vihar habjai a maguk módján elértek a kis faluba is”

Ahol ráadásul – október vége lévén – már alaposan kóstolgatták az újbort, így a hangulat kellőképp felforrósodott. Miután Sós Gyuri – hivatalos eseményeken Sós elvtárs – volt szinte az egyetlen igazából írástudó ember a faluban, ahol még iskola sem volt, természetesen rá osztották a párttitkári posztot. Hogy miként teljesítette népelnyomó funkcióját, arról az Apa mit sem tudott. Mert Gyuri jó ember volt, békés és béketűrő. Politikai tevékenységet nem folytatott. Nem is nagyon kellett, a hegyközség élte a maga életét, téesz nem volt. De hát úgy volt ildomos, hogy a párttitkáron kell leverni a rendszer bűneit.

Ugyan mit tegyen – töprengett az Apa. Rendőrség nem volt, a körzeti megbízott isten tudja, hol lehet. Viszont volt egy nagy üvegház, egy kis szobával a kertésznek.

– Tudja mit, Marika, kísérje le a park végén az üvegházba, maradjon ott, aztán majd meglátjuk.

A munka természetesen nem ment, és az Apa is érezte, hogy bajok vannak. Hallgatta a híreket, s fogalma sem volt, mi a helyzet a fővárosban.

„Az utóbbi hónapok eseményei őt is megviselték, érezte, mint kutya az esőt, hogy valaminek történnie kell. Ám bízott az emberek józanságában”

Megint jöttek, kopogtattak. Most a tanácselnök volt. Falfehér és szája széle reszketett.

– Igazgató elvtárs, jöjjön ki, mondjon valamit, mert a nép igen haragos, s emberhalál lesz, ha nem jön.

* * *

A Fiú még nem sejtette, hogy veszélyesebb dolgok is jönnek. Igaz, távolabb a családi fészektől. Mostoha nagyanyja a szomszédos kerület kertvárosi részének egyik csendes és kellemes utcácskájában lakott. A negyedet még a század elején építtette egy emberbarát miniszterelnök, hogy nyugodt lakhelyet biztosítson munkásoknak, állami tisztviselőknek és alkalmazottaknak. Később a derék, munkásjólétet szolgáló tervből egészen más lett, a középosztály langyos telepévé alakult át a negyed. A Fiú ­anyai nagyanyja a világháborút követő spanyolnátha járványban, nem sokkal édesanyja születése utána meghalt.

„S ekkor új asszony jött édesanyja családjába. A fess, kackiás bajszú nagyapa Karinthiából csábította el”

A „Mutter” az osztrák előkelőséget jól vegyítette a németes fukarsággal. Viszont a Gemütlichkeitről mintha elfeledkezett volna. Nem sok karácsonyi ajándékot kapott tőle. A nagyapától sem, aki pedig nemzetközi teheráru masiniszta volt, és szép javadalmazásnak örvendhetett. Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel – sugallta a később, az ’56 után egy időre szilenciumra ítéltetett Páger Antal által 1936-ban népszerűvé lett nóta.

A nagyszülők idővel nagyobb, kertes házba költöztek. Itt üldögéltek a viharos október egyik csendes estéjén a konyhában, amikor iszonyatos dübörgés riasztotta fel őket. A konyhaajtót feltépve megpillantották a szobát, mész és vakolat szélvihara kavargott. Egyik sarkát, mint a közeli cukrászdában a tortát, szabályosan leszelte egy lövedék sorozat.

„A szállingózó poron át kiláthattak az utcára. Pár méteren múlt, hogy nem lettek áldozatok. A szoba sarkát később helyreállították – rémült lelküket is úgy-ahogy”

Maga a lövöldözés egy véletlen és tapasztalatlan könnyelműség miatt tört ki. Az ifjú harcosok puskáikkal lövöldözni kezdték a Budapestre bevezető főút mentén sorakozó szovjet harckocsikat. Ezzel az erővel akár mogyoróval is dobálhatták volna őket, a hatás nagyjából ugyanannyi volt. A harckocsik nyílásai lecsapódtak, a lövegtornyok célpontot keresve finom zümmögéssel forogni kezdtek. Felemelkedtek a biztonságosabb helyen, távolabb álldogáló sorozatvetők állványai. Ijesztő ropogással és sivítással indultak útnak a lövedékek.

„Vagy fél tucat, szép stílusú ház helyére később, a hatvanas években semmitmondó, modern kockaházakat építettek. A negyed ma műemlék jellegű, vetekedik a genfi Carouge városrésszel. Turistáknak azért nem mutogatják”

* * *

Az Apa tudta, hogy most sok múlik rajta. Mert személyi kultusz ide vagy oda, mégiscsak ő volt „a nadrágos ember” a faluban. Könyveit ugyan nem olvasták, de a kóved az megvolt. Az onnan „felülről jött ember” tekintélye. Szóval menni kellett. Megkötötte tweed zakójához illő meleg nyakkendőjét és követte a rémült tanácselnököt.

A kis kastély előtti tér – itt állt a tanácsháza is – tele volt emberrel, már amennyi a faluban összejött. Méhkaptárként zümmögött a tömeg, de az igazgató megjelenésére várakozón elcsitult.

A tanácsház erkélye alá valaki fehér mészfestékkel odamázolta – „HALÁL A KOMMUNISTÁKRA!” Az Apa nyelt egyet, azután belépett az alaposan felforgatott épületbe, s elindult felfelé a lépcsőn. Visszakozz már nem volt. Ugyan mit mondjon az újbor gőzétől is felhevült embereknek?

„Később elmesélte – vagy harmincegynéhány esztendővel az események után – hogy amit mondott az szinte majdnem azonos volt Kádár János két héttel későbbi beszédével. Pedig nem egyeztetetett vele”

Ösztönös politikai érzékével a helyzethez igazodva így kezdte:

– Barátaim, Polgártársak! Felháborodásotok jogos. Hibák történtek. A sorsunk viszont most már a mi kezünkben van. Bízom, hogy józanul élünk majd a lehetőséggel…

Ez kissé erős volt, de hatott.

– Változtatni kell, és mi változtatni fogunk. De nem itt és nem most. Végig kell gondolni a múltat és jövőt és okosan dönteni, meghallgatva mindenkit…

A beszéd hatott. A derék szőlősgazdák egy kicsit még morgolódtak, de hazatértek. Ám az Apára még nehéz napok vártak, ezt ő is sejtette.

* * *

Nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint az Apa, akit kihúzott a csávából illegális tapasztalata és írói tehetsége. T. bácsi sajnos nem. Később lett távoli rokonuk, bátyja jövendőbelijének hozzátartozója, T. bácsi tipikusan az az ember volt, aki minden rendszerben a rövidebbet húzta. Ma azt mondanánk, hogy „örök lúzer”. Vagy inkább a minden embertelenség és jogtalanság ellen örökké lázadó, akit semmilyen rendszer nem kedvel. Válassza ki mindenki magának a megfelelő jelzőt. Született megmondóként örökösen fortyogott, vérében a felkelés igényével, az igazság szeretetével. Verték is a két háború között. Többnyire munka nélkül tengődött, mert ahová betette a lábát, nem nyughatott, nyomban szervezkedni kezdett. Igazi és vérbeli szakszervezeti szaki és tősgyökeres szocdem volt, ahogy akkortájt nevezték az effajta embereket.

„Azután jött a felszabadulás és T. bácsi azt hitte, hogy eljött az ő ideje. Pontosabban a melósoké. Egy ideig így is volt. Nyugodtan szervezkedhetett, teljes mellszélességgel belevetette magát az új és szabadabb élet építésébe. Ám jött a fordulat éve és mindinkább ferde szemmel néztek az öreg, régi vágású szocdem szakikra”

Főleg az olyanokra, mint T. bácsi, aki bizony a hitelbe kapott munkáshatalom alatt sem tudta tartani a száját. Nem volt előtapsoló az üléseken, kellemetlen kérdésekkel bombázta a pártközpont fejtágítóra küldött csinovnyikjait. Elérte a sorsa – jégre tették. Lett belőle a szocialista haza egyik, nem a legrosszabb munkása. Zsörtölődése már csak kevesekhez jutott el, ezért békén hagyták. Közben a morgolódás össznemzeti méreteket öltött. Nyughatatlan lélekként ő is részt vett ebben. Most sem tudta befogni a száját.

A kiábrándulás hamar eljött. Amikor a börtönéből kiszabadult hercegprímás bejelentette: eljött az idő, hogy visszaadják a földet egykori tulajdonosainak, ez intő jel volt a parasztoknak. Téeszt nem akartak, de a nehezen megszerzett földet sem volt kedvük visszaadni. T. bácsi ezt az egyszerű képletet a munkásember nyelvére így fordította le: „gyárat vissza nem adunk”. A sok megaláztatás ellenére úgy érezte, nincs visszaút.

„Ő valahogy másképp képzelte el a leszámolást a múlttal. Végül vele számoltak le a saját pincéjében”

Két fiatal nemzetőr, inkább személyes bosszúból. Így nem lett mártír, csak áldozat. Emléktáblát nem kapott a helyszínen, csak díszsírhelyet a Kerepesi temető ma már keveset látogatott részében.

* * *

A napok lassan teltek. Egy nap a Fiú morgásra és dübörgésre ébredt. Már feljöttek a pincéből, ahová inkább csak játékból bújtak le, s ahol a kézi hajtású mosógép mellett üldögéltek és társasoztak… Ezután már többnyire a földszinten kuksoltak, az apa könyvtárszobányi dolgozójában, s fülelték a be-benéző szomszédok konyhában elmesélt élményeit, gyakran rémtörténeteit. Később tudták csak meg, hogy ezek nem is annyira rémtörténetek…

Az események szerencsére elkerülték a környéküket. Ugyan láttak fiatal párokat, vállukon „davajgitárral”, más néven PPS géppisztollyal. Magukat fázósan összehúzva, összebújva siettek valahová… Ez már a vége, pontosabban a vég felé volt.

„A dübörgés egy szovjet ISZ nehézharckocsitól származott. Végre a valóságban is látott egy ilyet, ami csak kevéssé hasonlított gyurma harceszközeire”

Csöve átérte a kis előkertet és fordulás közben majd kiverte apja földszinti dolgozószobájának ablakát. Az acélmonstrumot továbbiak követték. Egy időre leálltak a téren. A lánctalpuk ásta árokba később térdig süppedt a lábuk.

Nemsokára becsengettek hozzájuk. Egy tiszt volt és két katona. Öt évvel idősebb bátyja kissé karattyolt oroszul. Valahogy megértette, hogy minek jöttek. Átkutatni a házat. Talán azért, mert házrészük a több lakásos épület végében, az utcasarkon volt. Nekik volt a leghosszabb kertjük és kerítésük. Tolhatta a havat az akkoriban még kemény teleken.

– Oruzsije, bojepripaszi jeszty? – tette fel a bozontos szemöldökű tiszt a kérdést, majd nem bízván a Fiú tinédzser bátyjának orosz nyelvtudásában, félreérhetetlen mozdulatokkal mutatta, mit keresnek.

„Anyjuk kissé megszeppenve rázta tagadólag a fejét. Honnan lenne, amikor napszámra nem mertek kimenni a főút melletti kertbe”

A tiszt megértve a választ és látva, hogy a házban egy fiatalasszony van két gyerekkel, vállat vont, s kiment a kertbe. Anya és a két gyerek várta, mi lesz. A tiszt körülnézett, majd visszajött. Újabb vállrándítás következett, s már csapódott is a kertkapu. A házkutatás véget ért. Mély sóhaj tört fel az Anya melléből.

* * *

Az Apa pár nappal később, a vasúti közlekedés beindulásával hazatért. Némán leült és nekilátott a jó otthoni kosztnak, amiben nem volt része. Majd kifaggatta a családot. A gyerekekből áradt a szó, anyjuk viszont csak hallgatott. Arról, hogy vele mi történt, az Apa egy szót sem szólt. Majd kiment a kertbe, amelyet oly gondosan ápolt. Már nem volt veszélyes kijárni. A kerítés mellett sárgán rézhüvelyek kupacai csillogtak. S néhány pisztoly meg egy géppisztoly szürke fémes csöve. A menekülőre fogott harcosok oda szórták be szükségtelenné vált fegyvereiket, lőszerüket. Volt ott még kézigránát is.

„Látta-e ezt a szovjet tiszt – fedje történelmi homály. Vagy lehet, hogy egyszerűen nem érdekelte a dolog, mit árthat egy kétgyermekes családanya a tankoknak”

– Mi a csudát csináljak ezekkel? – morfondírozott az Apa.

– El kell tüntetni – javasolta az Anya.

– Ugyan hová?

– A közelben a Kis-Duna, vidd ki és dobd bele.

– Hogyan, jó pár kilót nyomnak.

– Ott a nagyobbik gyerek bringája.

– De hiszen nem tudok biciklizni.

– Majd tolod, nincs messze.

Apjuk egy régi táskába gyömöszölte a vészterhes napok veszélyes maradványait és a késő esti sötétben a csomagot egy kerékpárra erősítve kitolta a Kis-Dunához. Biciklizni később sem tanult meg. Sem az októbert követő napok, sem a későbbi évek nem voltak rá alkalmasak.

„A gyurma harckocsikból idővel békésebb dolgok, repülők, hajók lettek. A Fiú öt évvel idősebb testvére nem sokkal később viharosan belemerült a rock and roll világába, gimnazistaként csőnadrágot és széles vállú, olaszos zakót hordott és már cigarettázott is”

Ez őt csak hányásra ingerelte és egy életre leszoktatta a bagózásról. Bátyja még gimnáziumi lapot is szerkesztett, bemutatták az iskola színpadán a Svejket. Munkásőr mundért húzott, hét­­végeken békésen sakkozott a pártház portáján, ahová a Fiú biciklin szállította neki az ebédet. Közben lopva az ételszállítás ürügyén még randizgatott is. Amikor bátyját felvették a bölcsészkarra, leszerelt a szürkeruhás testületből. Később diplomata lett, a rendszerváltás után követként ment nyugdíjba. Nyugállományban egyetemen tanította a nemzetközi jogot. Emlékeiről soha nem mesélt senkinek. Miként sokan mások sem.

* * *

– Az igazgató elvtárshoz jöttek… – hadarta a szokása ellenére kopogtatás nélkül berohanó titkárnő, akit a Fiú később csak Ica néninek becézett. Szomszédjuk volt a külvárosban.

– Mitől ilyen rémült, kedves Ica?

Az Apa nem értette egyébként mindig nyugodt és végletekig pedáns titkárnője izgalmát. Volt elég gondja amúgy is. Az írók testületében, ahová bejárt, már csak hivatala okán is, késhegyre menő viták folytak. A magyar irodalom egyik, nyugaton is megbecsült modernista költő-festője – különben angyalföldi proli volt – vadul kiabálta:

– Akkor is térdre kényszerítjük a ruszkikat!

„Később a konszolidáció haladtával a renitens költő elsőként kapott – nem érdemtelenül – Kossuth-díjat, s gyakori vendége lett Párizsnak. Képei ma aranyáron kelnek el a műkincspiacon”

Az Apa ezt hallva érezte, hogy jobb, ha most innen kilép. Pár héttel később a szervezet élére kormánybiztost neveztek ki, majd feloszlatták. A biztos később a több ezer újságírót tömörítő állami szervezet igazgatója lett. Rövid írószövetségi regnálása alatt sikerült úgy kipucolnia a szövetség irattárát, hogy egy egér éhen halt volna benne. A történelmi korforduló dokumentumai szőrén-szálán eltűntek.

A titkárnő izgalma nem csitult.

– Ketten vannak…

– Na és?

– Bőrkabátban. Onnan jöttek… – és sokat mondó mozdulatot tett kezével az ég felé, de nem Istenre gondolt…

– Engedje be őket… – egyezett bele az Apa titkolt nyugtalansággal.

„Két bőrkabátos ember lépett be. Szerencsére már nem sárga cipő volt rajtuk, amiért pár hónappal előbb szó nélkül lámpavasra húzták azt, aki botor fejjel nyomorában elfogadta egy volt belügyes jó minőségű ajándékát”

Leültek. Egyikőjük kinyitotta aktatáskáját, és egy fényképet tolt az Apa elé.

A tanácsháza erkélye volt a képen. Az Apa állt rajta, és még a nem túl sok jót ígérő felirat is kivehető volt.

– Ez maga?

Az Apa futó pillantást vetett a fekete-fehér képre, s nyomban válaszolt.

– Én…

– Milyen rokonságban van X. Y. újságíróval, aki disszidált?

A név azonos volt.

– Az enyém írói, felvett név, anyakönyvileg Fillér lettem volna, de tudja, ilyen névvel nem lehetsz íróember… – próbálta az Apa kedélyesebbre fogni.

Semmi hatása nem volt.

– Na és miket mondott az erkélyen? – a második kérdés már fenyegetőbben hangzott.

Hogy ezután mi történt, azt a Fiú évtizedekkel később a titkárnőtől tudta meg, aki akkor már egy miniszter-helyettes mellett dolgozott.

– Apád úgy kirúgta őket, melegebb égtájakra kalauzolva, hogy rémülten iszkoltak el. Elég volt egy telefon a pártközpontba, ahol nyomban leállították az akciót.

„Az Apát közben megbízták egy újonnan indítandó irodalmi folyóirat szerkesztésével. A kefelevonatot most is őrzi a családi archívum”

Akár a később ki tudja hogyan az Apához jutott fényképet. A tervezett lap szerzőinek nagy részét hónapokkal később állami kosztra ítélték. A folyóirat abban a formájában és tartalommal nem jelent meg. Két epés természetű írótársa, megtudván a tervet, megszellőztette a dolgot az akkor Kádár János sakkpartnere által beindított délutáni bulvárlapban. Rosszul jártak a tréfával. Az új főszerkesztő „kemény vonalas” lett.

Az Apa pedig még jó másfél évtizedig osztotta az előleget és ösztöndíjat az írókat támogató állami intézményben, s még arra is volt figyelme, hogy felszerelést vetessen az írói focicsapatnak.

Emlékeit csak rendszerváltást követően osztotta meg a Fiúval. Nem szégyellte, nem dicsekedett. Csak tette a dolgát, mert „Az Élet él és élni akar”. Mindig és mindenhol…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.