A Hegyi-Karabah immár több mint 30 éve a posztszovjet térség egyik időről-időre újra fellobbanó forró pontja, mely évtizedekre determinálta Baku és Jereván kapcsolatát. Az 1994-es fegyvernyugvás óta viszont Baku fegyverkezésével jelentősen átalakult a térség erőegyensúlya és bár Nikol Pasinjan elnöksége alatt romlott az orosz-örmény viszony, de Örményországnak továbbra is létfontosságú az orosz támogatás. Oroszország – bár profitált mindkét szembenálló fél megrendeléseiből – a külső beavatkozás veszélyétől tartva már rég békés úton zárta volna le a harcokat.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

Bár úgy tűnhet, hogy a 2016 tavasza után idén júliusban újra fellángoló azeri-örmény konfliktus a harcok csillapodását követően ismét csillapul, ám a Kaukázus déli lábai továbbra sem lesznek mentesek a fegyverek zajától. A múlt heti közös orosz-örmény hadgyakorlat után ugyanis Ankara és Baku jelentette be, hogy az elkövetkező hetekben Azerbajdzsán több régiójában – így az örmény határ közelében is – megtartják saját manővereiket. Természetesen ezen hadmozdulatok a harckészültség fenntartása mellett főképp demonstrációs céllal zajlanak, a jelenlegi forró politikai légkörben pedig kifejezetten erről van szó. Magától a konfliktustól és a harcoktól egy kissé eltávolodva érdemes átfogó pillantást vetni Baku és Jereván haderejére, annak állapotára és Oroszországnak a térségben betöltött szerepére.

„Az azeri és örmény haderők összehasonlításában számos a zavaró faktor, ezen belül is leginkább az információ hiánya miatt nem látunk tisztán”

A felek közvetett módon – mivel Örményország, mint az általa sem elismert Arcah kvázi protektoraként lép fel – máig harcban állnak egymással. Ennek következtében nem érdekük a nemzetbiztonsági szempontból érzékeny adatok nyilvánosságra hozatala, melyet az örmény szárazföldi erők ismeretlen mértékű karabahi kitelepülése csak tovább nehezít. Az esetek jelentős részében csak a nemzetközi fegyverzetellenőrző és fegyverkereskedelmet figyelő szervezetek adatbázisai nyújtanak bizonyos fogódzót a külső szemlélő számára.

A homályt csak fokozza, hogy Szovjetunió szétesésekor a Szovjet Hadsereg adott tagköztársaságban állomásozó erői az újonnan függetlenné vált országok tulajdonába kerültek, és nem szerepelnek semmilyen külső hiteles adatbázisban. Az 1991-92-ben már aktívan folyó harcok miatt lehetetlen pontosan megbecsülni, hogy az egykori déli határon Törökország és Irán ellen felsorakozott állomány mekkora része került azeri és örmény kezekbe.

„A számokat nézve az 1994-es tűzszüneti rendszer életbe lépése óta a hatalmi egyensúly erősen Azerbajdzsán irányába billent el, amely a szénhidrogén-kereskedelemből származó bevételeinek jelentős részét fordítja hadserege fejlesztésére”

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint 2019-ben Baku éves szinten 1,85 milliárd dollárt költött fegyveres erőire, szemben Örményország 673 millió dolláros értékével. GDP arányosan már fordított a helyzet ugyanis Jereván 4,9 százaléka áll szemben Baku 4 százalékával. Igaz, Azerbajdzsán majd négyszer akkora gazdasága jócskán felülmúlja a jóval szerényebb örmény számokat. Ezen szorzó nemcsak a költségvetésben, de a haderő méretében és állományában is rendre előfordul, nem is beszélve a szinte minden haderőnem esetében meglévő technológiai fölényről.

A Kaukázus hegyei közt becslések szerint 500-700 körüli azeri harckocsira csupán 100-160 örmény jut, míg a nehezen járható hegyi terep következtében döntő jelentőségű tüzérségnél ez az arány már „csupán” kétszeres. Mindemellett ismét el kell mondani, hogy ezen adatok erősen tájékoztató jellegűek és eltérhetnek a valóságtól.

„Baku mennyiségi és minőségi fölényét először a 2016-os harcok során bizonyította. Az eredeti tűzszüneti vonalhoz képest ugyanis közel 500-800 hektárral növelte az ellenőrzése alatt álló területet”

Ez nem tűnik nagynak, de inkább jelentett morálisan szimbolikus győzelmet a nemzeti büszkeség szintjén az azeri vezetésnek. Bakunak ellenben szüksége is van az örménynél jelentősen nagyobb offenzív kapacitásokra, révén harcászati szempontból a helyzet távoli analógiával világháború előtti német-francia határhoz hasonlítható. Az örmény lakosságú területek elfoglalását követően 1994-től Örményország védekező álláspontot vette fel, minek hatására Azerbajdzsán mindenféleképp az offenzív hadmozdulatokra van kényszerítve. A nemzetközileg továbbra is Azerbajdzsán részeként elismert Hegyi-Karabah és az azt az örmény anyaországgal összekötő régiók az ország területének közel 20 százalékát teszik ki, és logikusan egyetlen kormányzat sem kíván szuverenitásáról lemondani ekkora terület felett.

„Mára az azeri identitás egyik, ha nem legfontosabb alapkövévé vált az általa elfoglalt területnek tartott Karabah visszaszerzése”

A sors furcsa fintora, hogy 2015-t követően Baku legnagyobb szállítójává nem más avanzsált, mint a muszlim világgal békésnek nem nevezhető viszonyt ápoló Izrael. A 2015-19 közti időszakban az azeri fegyverimport 60 százaléka esett Tel-Avivra, míg Moszkva csak 31 százalékot tudott másodikként kihasítani a tortából. Önkéntelenül is felmerülhet ilyenkor a gondolat, hogy az ekkoriban megerősödő örmény-orosz haditechnikai együttműködésre volt ez azeri részről a válasz, ellenben ennél gyakorlatibb okai vannak a váltásnak.

Egyrészt az összeomló olajárak következtében Azerbajdzsán korábbi költési szintjéhez képest jelentősen visszafogta beszerzéseit, másrészt ekkorra már jórészt bevásárolt a legfejlettebb orosz nehézfegyverzetből, ezzel megteremtve szükséges demonstratív erejét. Oroszországhoz képest Izrael a modern dróntechnológia egyik megteremtőjeként hatalmas előnnyel rendelkezik a pilótanélküli eszközök fejlesztésében – így az évtized elején még maga az orosz haderő is izraeli drónokból vásárolt be -, illetve más szállítókkal szemben a nemzetközi jogi keretek is kevésbé kötik a zsidó államot- Mivel egyszerűen nem tagja számos fegyverzetkorlátozó megállapodásnak. De nemcsak a légi járműveknél, hanem az egykori szovjet arzenál modernizációjában is kulcsszerepet kaptak az izraeli vállalatok, melyek a szomszédos Grúzia esetében már szereztek tapasztalatokat azok működéséről.

Jerevánban a 2016-os úgynevezett négynapos háború kongatta meg a politikai elit fejében a vészharangot. Rájöttek, hogy a haderőfejlesztés elkerülhetetlenné vált, bár az azerinél szerényebb gazdasági erővel bíró Örményország azonban egymaga nem tudta volna finanszírozni ezeket a kiadásokat.

„A megoldást végül Oroszország hozta el két, összesen 300 millió dolláros, kedvező kamatozású hitel nyújtásával, melyből Jereván a kritikus fontosságú rakétatüzérségét, légvédelmét és légierejét modernizálta”

A Kollektív Biztonság Szerződés Szervezetének (ODKB) tagjaként Örményország más importőrökhöz képest jóval kedvezőbb áron – szinte az orosz belpiac szintjén – juthatott hozzá a fegyverzethez. Érdekes egybeesés a témában, hogy a 12 gépes Szu-30SzM vadászgépbeszerzést az Erebuni orosz bázis állományának ugyanezen típusra történő cseréje előzte meg. Így nemcsak az egyesített orosz-örmény légvédelmi rendszer, de a közös állományú flotta révén is számíthat Jereván légi fronton Moszkva támogatására.

Azeri részről leginkább ez a beszerzés okoz fejfájást, ugyanis saját MiG-29 vadászgépeihez képest az örmény típus nemcsak nagyobb hatósugárral és őrjárati idővel, de egyben modernebb fegyverzettel is rendelkezik. A pilótanélküli eszközök fejlesztésében Örményország képességei Bakuhoz képest jelentősen elmaradnak, és jórészt a saját fejlesztésű eszközökre korlátozódnak. A modern hadszíntér változását jelzi, hogy már az azeri-örmény harcokban is aktívan alkalmazott mindkét fél pilótanélküli eszközöket. Sőt mind az azeri, mind az örmény erők robbanóanyaggal megtöltött úgynevezett kamikaze drónokkal indítottak sikeres támadást megerősített állások, tüzérség és harckocsik ellen.

Bár Jerevánnak már nem érdeke a további terjeszkedés, Arcahot azonban nem is hagyhatja magára.  Garanciák nélkül ugyanis szinten biztosan azeri támadás, és akár az 1980-1990-es években tapasztalt etnikai villongás venné kezdetét.

„A két terület nemcsak védelmi, de politikai szempontból is egybeforrt, mivel az örmény elitben a pártstruktúrán felülemelkedve az egykori háborús veteránok, valamint a Karabahból származó erők alkotják az egyik legerősebb politikai blokkot”

Örmény kamikaze drón éjszakai támadása azeri célpont ellen.

Oroszország szerepe kettős az azeri-örmény viszonyrendszerben. Egyszerre lép fel ugyanis legfőbb fegyverszállítóként, diplomáciai szinten pedig közvetítő félként. Bár politikai érdeke a konfliktus békés rendezése lenne, ez a felek kompromisszum képtelensége folytán belátható időn belül nem valósul meg. A realitások talaján maradva fő célja a békésebb status quo fenntartása, illetve a külső résztvevők kizárása.

Azerbajdzsán esetében ugyanis konstans ott lebeg a nagy testvér, Törökország árnyéka, mely jelentős eszkaláció esetén ­- Erdogan jelenlegi neo-ottomán célokat dédelgető külpolitikai iránya miatt – nagy eséllyel siet Baku segítségére. Az azeri és török fél védelmi együttműködésüket szerződésben intézményesítették 2010-ben, és a felvezetésben ismertetett hadgyakorlat is ennek a keretében zajlik.

Oroszországnak elemi érdeke Örményország saját szövetségi rendszerében tartása, mivel nemcsak a kevés megmaradt külföldi katonai bázisa közül kettő található az országban. Egyben egyik legszorosabb térségbeli partnere is Jereván, még ha Pasinjan hatalomra kerülése óta a viszony csorbult is.

„A Majdan utáni időkben Jereván nyugati fordulata politikailag megengedhetetlen a Kreml számára. Eközben Baku jóval nagyobb gazdasági ereje révén létfontosságú szomszédos piac Moszkvának”

Az orosz-örmény viszony ennek ellenére mégis inkább egyfajta kölcsönös függőséghez hasonlít, mivel utóbbinak két türk ország közé ékelődve mindenképpen szüksége van erős nagyhatalmi támogatásra, melyet csak Oroszország képes megadni. Orosz segítség nélkül képtelen lenne hadereje fejlesztésére, illetve az említett török határ, valamint Jereván mellett fekvő katonai bázisai szavatolják az örmény állam biztonságát. Moszkva igyekszik a paritás elvét alkalmazni a fegyverszállítások esetében, hogy döntő előnyhöz egyik fél se jusson a másikkal szemben. Ezzel csökkenthető egy átfogó konfliktus kitörésének esélye.

Többek közt az azeri szárazföldi fölény részbeni ellensúlyozására Örményország Iszkander-E ballisztikus rakétákat vásárolt. Ezek hatótávolságát hivatalosan az orosz fél a nemzetközi egyezményeknek megfelelően 280 kilométerben maximalizálta szemben a megkötések nélküli izraeli gyártású azeri LORA 400 kilométerével. Az örmény 12 Szu-30SzM vadászgépből álló század felállítása után Baku az elmúlt hónapokban a jelenleg legfejlettebb negyedik generációs Szu-35Sz, a MiG-35 – az egykor hazánkban is szolgált MiG-29 legújabb változata –, valamint a még a szolgálatban sem állt ötödik generációs Szu-57 iránt mutatott erőteljes érdeklődést. Konkrét szerződéskötésre még nem került sor, ám lehetséges opcióként még a konkurens pakisztáni-kínai JF-17 vásárlása is felmerült, mely a tradicionálisan orosz piacnak számító régióban példa nélküli lenne.

Bár egy újabb háború kitörésének az esélye kicsi, és önmagában sem Baku sem Jereván nem lenne képes döntő győzelmet aratni a másik felett, de ahogy a jelenlegi tűzszüneti rendszer időnkénti megszegése mutatja, kisebb fegyveres összetűzésekről szinte biztosan fogunk hallani a jövőben. Ahogy a koronavírus kihívásai is mutatják, egy-egy nehezebb politikai vagy gazdasági helyzetben kevés erőfeszítést igénylő opcióként állhat a vezetők előtt a konfliktus újramelegítése.

„Ukrajnával vagy Grúziával ellentétben viszont úgy tűnik, a karabahi kérdés a világszerte aktív örmény diaszpórát leszámítva nem érdekli a Nyugatot, meghagyva így a terepet Oroszországnak”

Ellenben a háttérben fennáll a lehetősége, hogy Törökország Szíria és Líbia mellett a tradicionális közel külföld térségében is szembe kerülhet Moszkvával, mely lehetőséget az orosz külpolitika igyekszik minden erejével megakadályozni. Az egykoron szándékosan nem etnikai elven meghúzott tagköztársasági határok állatorvosi lovát jelentő Karabah problémája még hosszan fog velünk maradni, és biztosít megrendeléseket a védelmi iparnak.