//„Ez a föld nem kell senkinek…”
Jurij Ritheu #moszkvater

„Ez a föld nem kell senkinek…”

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  egy kis nép elfeledett neves íróját Jurij Ritheu-t mutatja be, aki könyveiben szétrombolja a hamis elképzeléseket a romantikus Északról.

Jurij Ritheu #moszkvater
Jurij Ritheu

Különös jelenség volt. Egy olyan nép gyermeke, amelyet többnyire csak hallásból ismertünk. Vagy úgy sem. Később leginkább általa. Ám az oroszhoni köztudatban nem a legszebb megvilágításban. Éveken, évtizedeken keresztül ők voltak a szovjet közvélekedés vademberei, akik most jöttek le a fáról. Csak nem éppen a trópusokról, hanem a fagyos északról. Mint a bennszülöttek a kolonializáció esztendeiben a gyarmattartó országokban. Hozzájárult ehhez sajátos beszédstílusuk, valamint kissé együgyű, a civilizációs viselkedés zig-zagjaihoz még hozzá nem szokott, keresetlenül nyílt magatartásuk, túlontúl egyenes észjárásuk, őszinte vélemény nyilvánításuk.

„Ők voltak a „csukcsa”, valahol félúton az együgyügyű Bolond Istók és a csavaros észjárású székely góbé között”

Megannyi jó és kevésbé jóindulatú vicc született róluk és terjengett közkézen. Csak egy példa:

Bemegy a csukcsa a boltba:

– Van színes tévéjük?

– Igen.

– Akkor egy zöldet kérek.

Az én vendégem is ilyen csukcsa volt, legalábbis fizikális küllemében. Mongolos vágású szem, fekete sűrű haj, zömök termet.

„Ám a tekintetében volt valami, ami arra utalt, hogy több mint népe tanulatlan és faragatlan gyermeke”

Ezt megerősítette kifogástalan tweed Burberry zakója, vastag Pierre Cardin szemüvegkerete, Salamander cipője és Citizen karórája. Nem szorult a pesti boltok kínálatára, mint a Magyarországra érkezett „közlegény” szovjet írók jelentős része, akik az alkotói tanulmányutat egy kiadós bevásárlással fűszerezték meg. Ez már nem a ’60-as évek volt, amikor a Szovjetunióból hoztuk a lemezjátszót, magnetofont, fényképezőgépet, ők jártak ide divatos rongyokért.

– Most jöttem Párizsból – jegyezte meg szerényen.

Ugyan mit kereshetett egy európai úriembernek öltözött csukcs író Párizsban? – értetlenkedtem, de csak magamban.

– Ülésezett az UNESCO kis lélekszámú népek kulturális bizottsága – magyarázta.

Kérdő pillantásomat látva, hamiskás mosollyal megjegyezte:

– Kellett a bizottságban egy olyan valaki, aki szagolt már puskaport, pontosabban tudja, hogyan is élnek az emberek a sarkkörön túl.

„Végre leesett a tantusz. Vendégünk Jurij Ritheu (1930-2008) az ismert csukcs író volt”

Könyve a „Mert ez a föld nem kell senki másnak” megjelent magyarul is. És nem csak magyarul. Oroszul igazi bestseller volt. Egy olyan világról tudósított benne, amelyről legfeljebb Jack London írásaiból szerezhettünk hiteles tudósítást.

Élete kész regény. Nagyapját, aki civilben aktív sámán volt, emigrálása után, mint vadembert attrakcióként mutogatták a New York-i állatkertben. Apja prémvadász volt, de ha kellett, megbirkózott nagyobb vadakkal is. A kisfiú – utalva gyermekkorára – a Ritheu, „elfeledett” vezetéknevet kapta. Amikor kisiskolás volt, nem létezett a csukcs irodalom, az orosszal a felső tagozatosok óráira belopakodva ismerkedett meg

Az ifjú csukcsot szülőföldjén nem vették fel az Északi Népek Főiskolájára, így Leningrádba utazott, majd ugyancsak Jack London-i körülmények között kellett megküzdenie az életért. Volt matróz bálnavadász hajón, prémvadász, geológus expedíciókban tolmácsolt, rakodómunkás isten háta mögötti kikötőkben. Nem volt maradása egy helyen. Átköltözik Anadirba, a Csukcs-félsziget egyik nagyobb településére, ahol végre felvették az ottani főiskolába. Itt már kiütközött írói talentuma. Diák, de közben megjelennek versei, prózai írásai.

„Szerencséjére összeismerkedett az orosz Pjotr Szkorikkal, aki kiváló nyelvész volt, a csukcs ábécé megalkotója”

Ő segítette, hogy ismét elutazhasson Leningrádba, ahol 1949-54 között elvégezhette az egyetem bölcsészkarát. Sorra jelennek meg írásai a központi folyóiratokban majd 23 évesen első prózakötete. Emellett csukcsra fordítja Puskin, Tolsztoj, Gorkij műveit. Az orosz irodalom, annak hagyományai teszik, emelik íróvá, mint sok tucat nemzetiségi társát. Könyveiben szétrombolja a hamis elképzeléseket a romantikus Északról.

Hihetetlen, de úgy megtanult angolul, hogy előadásokat tarthatott amerikai egyetemeken. Volt miről beszélnie, hisz gyermekkorát iglu-ban töltötte. Mert, ahogy derűsen emlékezett erre az időszakra, ő tudta milyen a fókahús íze, mire használhatja a fókazsírt, hogyan kerülheti el a jegesmedvéket, mi kell a túléléshez a mínusz 50 fokos fagyban. Joggal népszerű ember, amolyan igazi világfi lett belőle.

Abban a szerencsében részesültem, hogy láthattam egyik írásának kéziratát. Csukcsul is írt, ám művei nagy részét – nemzetiségi írókollégáihoz hasonlóan – oroszul vetette papírra. Ez nem kis erőfeszítésébe került, de ezzel a feladattal is megbirkózott. Kézirata olyan volt, akár a friss szántóföld, javítás-javítás, átírás-átírás hátán. Ám az eredmény meggyőző volt, mint tucatnyi társáé. A szovjet irodalmat 75 nemzet, nyelvi-kulturális közeg alkotói írták – s mind megjelent oroszul is. Ami belépő volt a világirodalomba, mint AjtmatovTimur Pulatov, Gennagyij Ajgi és sok más társuk esetében.

„Innen már csak egy lépés volt a nemzetközi karrier. Mint író, és mint az északi népek életének, életmódjának saját bőrén megtapasztalt, autentikus ismerője. Évekig dolgozik az UNESCO-ban”

Azt hihetnők, hogy a peresztrojka és az azt követő a változások után Ritheu pályája még magasabbra ível. Nem így történt. Szétesett a Szovjetunió és már senkit nem érdekeltek a nemzetiségi írók művei. Ritheunak egyetlen könyve nem jelent meg sem oroszul, sem csukcsul. Nem példátlan ez, hiszen Csingiz Ajtmatov művei sem jelentek meg. Úgy tűnik, az átalakulás nem kedvezett az irodalomnak, elsősorban a kis népek irodalmának. A nagy testvér cserben hagyta kisöccseit.

Ritheun kollégája segített. A Németországba áttelepült Csingiz Ajtmatov révén megismerkedett Lucien Leitess-szel, a svájci Unionsverlag könyvkiadó megalapítójával és vezetőjével. Leitess készségesen felajánlotta kiadóját a nem orosz nemzetiségű íróknak, így Ritheunak is, aki bár Szanktpeterburgban élt, művei először németül, majd később a világ más nyelvein jelentek meg.

„Jóllehet a hidegháború véget ért, hazája Csukcsföld megmaradt határmenti övezetnek, ahová most is csak különleges engedéllyel utazhatsz. Lakossága a ’80-as évekhez képest egyharmadára csökkent. A Magyarország területének nyolcszorosát elfoglaló autonóm tartományban, szülőföldjén csupán annyian élnek, mint Egerben. S alig negyedük csukcs nemzetiségű”

A lélekszámban fogyatkozó szülőföld majdnem elfeledte fiát. A később multimilliárdossá gazdagodott és állomáshelyét Londonra váltó egykori kormányzó, Roman Abramovics pénzügyi támogatásával jelentek meg oroszul könyvei. Csak pár száz példányban, és nem kerültek be az oroszországi könyvforgalmazás áramába.

Az őt íróvá emelő orosz literatura nem vesz tudomást róla. Lehet, hogy könyvének címében megfogalmazott próféciája, „ez a föld nem kell senkinek” íróiként rá is érvényes lett. Keserű fintora a sorsnak, hogy egy svájci német kiadó vállalta magára el- és életben tartását.

Különös írói sors és pálya. Célját elérte, mert művei velünk maradnak. Könnyen lehet, hogy mementói lesznek egyre fogyatkozó népének.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.