//Eretnek gondolatok a sportról, doppingról
Doppingvizsgálatra készítenek elő sportolóktól levett vizeletmintákat egy franciaországi doppinglaborban 2015-ben #moszkvater

Eretnek gondolatok a sportról, doppingról

1957 végén, vagy talán 1958 elején apám hazahozta az első fekete-fehér tévékészüléket, lakkozott fadobozban ovális képernyővel. Akkortájt nem is sejtettem, hogy miféle változást hoz életünkbe a fura doboz.

Doppingvizsgálatra készítenek elő sportolóktól levett vérmintákat egy franciaországo doppinglaborban 2015-ben #moszkvater
Doppingvizsgálatra készítenek elő sportolóktól levett vizeletmintákat egy franciaországi doppinglaborban 2015-ben
Fotó:EUROPRESS/FRANCK FIFE/AFP

Ezen izgultam végig 1960-ban a római olimpia közvetítéseit – az elsőt a magyar sport történetében. A sport életem része lett. Miként több ezer tanuló társamnak, akik ott küzdöttek az iskolai, gimnáziumi, területi versenyeken, tornatanárok vezetése mellett és ingyen. És csak kevesen azzal a tiktolt reménnyel, hogy életük célja lesz a sport. Első éves egyetemistaként abbahagytam a vízilabdázást, nem akartam raktárosi sportoló állást. Öt év kemény tanulás után tanári diplomát szereztem, s fél raktárosi fizetéssel kezdtem meg az értelmiségi létet.

„Közben a közvélemény számára a sport lassan, de biztosan többet jelentett, mint sport. Világrendszerek közötti harc része lett, nemzeti büszkeségünket táplálta, amolyan egészségre ártalmatlan drogként”

Kérkedve hasonlítgattuk össze magunkat kiagyalt statisztikákra hivatkozva más nemzetekkel, hány emberre jut egy aranyérem stb. Közben a világ is változott. Lelkünkben a sport már másként élt, nem mint fő vonzerő a testi-lelki épülésben. Tömegszórakoztatás, a modern „panem et circenses” második összetevője lett. És soha nem apadó bevételi forrásként nagyszerű lehetőséget kínált kereskedelmi célokra. Mint reklámhordozó dőlni kezdett a pénz. Hiába hadakozott kétségbeesetten az olimpiai mozgalom ellentmondásos személyiségű vezetője Avery Brundage ez ellen, s próbálta megőrizni a sport amatőr voltát, a lavinát nem lehetett megállítani. A profizmus tért hódított: keleten burkolt, nyugaton nyílt formában.

„A sport már nem a fizikai állapot megőrzését és fejlesztését volt hivatott elősegíteni, a karrierépítés egyik fáradságos, de jól jövedelmező eszköze lett. És a nemzetek közötti megbékélés és közeledés helyett mind gyakrabban a nemzeti ellenségeskedés terepévé fajult”

Az eredmények hajhászása pedig – amelyek nélkülözhetetlenek a sport hatalmas gépezetének a fenntartásához, a reklám és szponzori pénzek begyűjtéséhez – mind jobban belevonta a sportba, a teljesítmény fokozásába az orvosokat, akik kezdetben csak a sérülések ápolásában vállaltak szerepet. Ám ahogy egyre fantasztikusabbak lettek az eredmények, egyre fantasztikusabb szerepet játszottak a doktorok a csúcsok elérésében, a teljesítmény növelésében, hovatovább az ő versengésük lett a meghatározó.

„A „citius, altius, fortius” – „gyorsabban, magasabbra, erősebben” nemes jelszó a „gyorsabban meggazdagodni, magasabb profitrátát elérni és erősebb piaci pozíciót kivívni” jelszavává lett”

 Kirostálódtak azok a sportágak, amelyek bármilyen eredményesek voltak a harmonikus emberi fizikum, az ügyesség kialakításában, nem vonzottak nézőket. Az öttusa ma már szinte senkit nem érdekel, a lovagias vívás kevesek úri passziójává lett és sorolhatnánk. Megugrott az ügyességi sportágak népszerűsége, hatalmas és tőkeerős ipari, kereskedelmi és üzleti vállalkozások álltak mögéjük. Nőtt a beruházói kedv s a szórakoztatóipari színvonal is. Sportolókból nézőkké lettünk, s miután végigizgulunk egy látványos sportversenyt, izzadva próbáljuk edzőteremben leadni feles kilóinkat.

Ami a fizikai felkészültséget illeti, beindult a „kokszolás”. Doppingolt A-tól Z-ig mindenki. S elkezdődött a doppingellenes vizsgálódás, az ellenőrzés. A nagy csata. Ami körülbelül annyira volt eredményes, mint a századfordulón a hajópáncél és az ágyúk küzdelme. Egy ideig az új páncél megvédte a lövedékektől a hajókat, majd jött az új ágyú, és a hajóépítő mérnökök törhették a fejüket újabb páncélötvözet kiagyalásán.

„Ez történt a teljesítménynövelő szerekkel is. Vezető laboratóriumok méregdrágán újabb és újabb doppingszereket fedeztek fel, de amire az ellenőrzés rajta csípte volna a szer használóit, azok már egy újabb, kevésbé kimutatható, de még hatásosabb – és feltehetően károsabb – szert kaptak elő”

Nem lett ritka a kerékpárjáról holtan lezuhanó sportoló, a pályán eszméletlenül összeeső játékos, stb. A sport teljesítmények szemszögéből áldásos pirulák használatának eredményeképp egyre nehezebben lehetett kideríteni az atlétákról, hogy melyik természetes nem képviselői.

Azután jött a nagypolitika. Hol az egyik, hol a másik nagyhatalom bojkottálta a világeseményt. Ez nem volt nehéz, hiszen mindketten bőven követtek el agressziót, s a visszavágás, a revans ütök-kapokja még mindig jobb volt, mint egy atomháború.

Közben busásan jövedelmező iparággá lett a testépítő és izomfejlesztő szerek gyártása. Gyilkos tevékenysége felett valahogy szemet hunyt az orvosi ellenőrzés. Már nem a harmonikus emberi test kialakítása és megőrzése volt a cél, ami egészséges étrenddel és testmozgással kialakítható és fenntartható. Az izomkolosszusok, az abnormális méretű bicepszek és combok eszménnyé lettek. A női test klasszikus milói vénuszi formái helyett a kidagadó izomkötegek, és erek váltak a csábítás legfőbb eszközeivé. S miután ez az őrület történelmi és biológiatörténeti szempontból meglehetősen új, még nem múlt el több nemzedék, az anabolikus szteroidok esetleges torzító hatását az eljövendő generációkra nehéz felmérni.

„A jogos szigorból pedig, amely pártatlan kellett volna, hogy legyen, ismét a politikai diszkrimináció és harc eszköze lett”

A szegényebb sportszövetségek és országok nem tudták megvásárolni a modern dopping eszközöket, szereket, kidolgozni méregdrága gyártási technológiájukat, s bizony fennakadtak a hálón. Megjárta Magyarország is, visszavont érmekkel fizettük meg laboratóriumi gyengeségünket.

A kérdésről több mint egy évtizede még az Európai Parlament is vitázott. Dűlőre persze nem jutottak. A folyosókon, sőt még a vita során is felmerült egy – később elvetett – eretnek megoldási lehetőség. Ha valaki életét, egészségét hajlandó kockára tenni a teljesítményért, akkor úgy sem lehet megtiltani, hogy erőszakot tegyen szervezete felett. Oldják fel az örökösen áthágott, jószerével objektívan nehezen megvalósítható tilalmat. Racionális érv, ám mit tegyünk a húsz éves korukban szívrohamban, máj és veseelégtelenségben elhunyt fiatalokkal, akik követni próbálják a nagy példát. Mert a példa ragadós…

Közben megjelentek józanabb és az egészségre kevésbé ártalmas, ám természetesen rettenetesen drága teljesítménynövelő megoldások. Gyógyszer nélkül is el lehet érni nagy eredményeket, hetente több alkalommal is 90 percen át szélvészként robogni, 38 évesen Grand Slam tenisz tornákat nyerni huszonéves süvölvények előtt. Racionális és egészséges életmóddal, odafigyeléssel.  Ez persze nehezebb, de ártalmatlan és követhető. Az új, nem csak, s nem elsősorban fizikai felkészülést igénylő ügyességi sportágak terjedése reményt kelt.

„Csalni és hazudni bűn, büntetést érdemel. És erre nem mentség, hogy mások is ezt teszik, mert akkor Káin óta minden megengedett lehetne. Ám a büntetés nem lehet egy ország, nemzet megalázása”

A sport ma több mint sport. Mérjenek mindenkit azonos mércével, s a nem túl eredményes látszat harc, a koncepciózus politikai boszorkányüldözés helyett keressük másutt a gondok gyökerét. Egészségesen élni, étkezni, mozogni, sportolni, erre neveljen a sport. S ez nem zárja ki, hogy gyönyörködjünk elhivatott sportemberek nagyszerű teljesítményében, játékában. Találjuk meg a felelőseket, a bűnösöket, de ne büntessük a nekünk szép perceket szerző, még mindig a „citius, altius, fortius”nemes eszményét követő sportolók érvényesülését, ne zárjuk ki vagy bélyegezzük meg őket diszkriminatív politikai céllal a nemzetek közötti közeledést, megbékélést szolgáló nagy, élményszerű vetélkedésből.

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.