Tamara Lukaseva ukrán jazz-komponista. 1988. április 16-án született, Odesszában, jelenleg Németországban, Kölnben él. Számtalan szakmai és közönségdíj kitüntetettje. A #Moszkvatérnek a mannheimi Landesjazzfestival keretei között tartott koncertjén nyilatkozott. Egyebek mellett arról, hogy aki a szovjet időkben ukránul alkotott, nem számított elég jónak a művészeti életben.
Posta Ákos István anyaga a #moszkvater.com számára
A szerző felvétele
– Odesszában születtél. Milyen volt felcseperedni a széteső Szovjetunióban, és a függetlenedett Ukrajnában?
– Mivel három éves voltam, amikor a Szovjetunió széthullott, tényleges emlékeim már csak a független Ukrajnáról vannak. Ez kulcsfontosságú, ugyanis például a nálam 10 évvel idősebb generáció identitására, gondolkozására még egyértelműen hatott a gyerekkori élményeken keresztül a Szovjetunió, míg rám már nem. Én már ukránként nőttem fel.
– Hogyan fejlődött az ukrán jazz szcéna? Mi jellemzi?
– Az ukrán jazzre nagyon nagy mértékben hat a népzene. Gyakran a tradicionális dallamokból indulnak ki az ukrán jazz-zenészek. Ez egyébként nem baj, de mindenképpen egyedi vonás.
– Többek között a donyecki Prokofjev Zeneművészeti Főiskolát is elvégezted. Milyen volt akkoriban az élet Donyeckban? Mennyire volt előszele annak, ami most van?
– Én lakni nem laktam ott huzamosabb ideig, csak vizsgázni jártam oda. Ugyanakkor el tudom mondani, hogy teljesen normálisan, konfliktusok nélkül éltek ott is az emberek. Ez is ugyanolyan csodálatos város volt, mint amilyen még több is van Ukrajnában.
– A koncerten – többek között – egy olyan kompozíciódat adtad elő, amelyet az odesszai bombázások ihlettek. El tudnád mondani az olvasóknak az „Altató Kirának” háttér történetét?
– Tavaly húsvétkor volt egy bombázás Odesszában, amelynek áldozatává váltak többen egy lebombázott házban, köztük egy három hónapos kislány. Az interneten keringtek a képek és ragyogó szemeivel olyan volt, mint egy kis angyal. Éreztem, hogy ez a kettősség, hogy egyrészt a Húsvét a feltámadás, az élet ünnepe, másrészt ez a haláleset egyszerre van jelen. Éreztem, hogy erről írnom kell egy dalt és ekkor bukkantam rá Tonya Kornyta versére, ami pont ezt fogalmazta meg, így megzenésítettem.
Arról, hogy Tamara Lukaseva hogyan tudott beilleszkedni a német művészeti közegbe, miért lepődött meg saját maga is azon, hogy Németországban ukrán nyelven kezdett dalokat komponálni, hogy milyennek tartja Odessza kulturális életét, orosz és ukrán nyelvhasználatát és, hogy hogyan érinti a családján keresztül a háború innen távolról is, az alábbi videón hallgatható tovább az interjú (angol nyelven)
