Minden idők legfiatalabb férfi olimpiai bajnoka, a Moszkvában a 200 méteres hátúszásban győztes Wladár Sándor szerint egy sportoló csak akkor érhet fel a csúcsra, ha kifacsarja az edzéseken a testét. Sosem foglalkozott azzal, ha valaki azt mondta, ő „csak” csonka olimpiát nyert. Elárulta, miért lett az 1982-es világbajnokságon ezüstérmes, és mit érzett akkor, amikor bejelentették, hogy nem védheti meg a címét Los Angelesben. Sikeres állatorvos, a Magyar Úszó Szövetség elnöke, aki hisz abban, hogy a koronavírus-járvány múltával visszaáll a normális kerékvágásba a sportélet.

– Ha azt mondom, hogy a hetvenes évek vége, mi jut elsőnek az eszébe?

– Elsőnek talán az, hogy akkoriban egy szóval keltem és feküdtem: olimpia. Két éven keresztül minden éjjel álmomban végigúsztam azt a távot, ami Moszkvában várt rám, és reggelre körülbelül egy liter izzadtságot lehetett kicsavarni az ágyneműmből. Persze, mindez nem csoda, hiszen csak ez lebegett a szemem előtt. Bármilyen hihetetlen, de 36 volt az alappulzusom, ám amint eszembe jutott Moszkva és az olimpia, azonnal felszökött 80-90 közé.

– Tizenéves középiskolásként egyáltalán volt lehetősége mást tenni?

– A mi családunk akkoriban meglehetősen osztályidegennek számított. Főleg mai szemmel. A szüleim mindig a becsület, az egyenes beszéd, a hűség és a munkába vetett hit mentén neveltek fel a bátyámmal. Ugyanakkor abban az időben nem volt kérdés, hogy mit csináljak az életemmel. Megmondták azt mások helyetted. Ez a mai világra már nem jellemző. Higgye el mindenki, a két korszak köszönő viszonyban sincs egymással.

– Szinte gyermek volt, amikor egyszer csak Ön lett a magyar úszósport nagy reménysége. Nem nyomta agyon ez a tudat?

– Az 1976-os montreali olimpia nagy fiaskó volt a magyar úszósport és Széchy Tamás számára. Hargitay András és Verrasztó Zoltán már belefásult az élsportba, mindketten elkezdték az egyetemi tanulmányaikat, így Széchy már nem tudott rájuk megfelelően hatni. Kereste az új sztárt, akivel majd a következő években ismét felérhet a csúcsra. Bennem látta meg a jövőt. Volt két éve rá, hogy felépítsen, érett versenyzőt faragjon belőlem. Az alapok megvoltak, hiszen 1978-ban tizenöt évesen már világbajnoki hatodik lettem. Kijelentette, „ki kell törni” a vállamat, mert merev, illetve meg kell erősíteni a lábamat, hogy a dunai szárnyashajó módjára szinte szálljak a vízen.

– Önre ezek szerint hatottak a módszerei?

– Persze, ráadásul reggeltől estig minden energiáját belém fektette. Ha véletlenül nem jelentem meg edzésen, vagy órákon át csengette a telefonunkat, vagy megjelent a lakásunk előtt és verte az ajtót. Később engem is… Nem egyszer… De abban volt az öreg zseniális, hogy elhitette velem, hogy azért vert agyon kis híján, mert az a te érdeked. Kijelentette, nagy tehetség vagyok, olimpiai bajnok leszek, és én a végén már elhittem, hogy a verés bizony jár nekem…

– Nem riasztotta el a medencék világától az erőszak?

– Nem, hiszen számunkra a siker, a győzelem élet-halál harc volt, és ezért sokat elviseltünk. Hiszen már akkor jól tudtuk, hogy a későbbiekben az ezüst és a bronzérmesekre már alig, vagy sehogy sem fognak emlékezni. Mert Magyarországon kizárólag a győztesek számítottak. És számít még ma is, ami nem jó, és ezen mindenképpen változtatni kellene. Ugyanis ennek köszönhetően vált ilyen pénz centrikussá a sport, és azt látom, bizony sok esetben többet kérnek és kapnak egyesek a siker reményében, mint ami egyébként nekik járna.

– Térjünk még vissza a moszkvai olimpiához. Mennyire volt ott a fejekben az, hogy a bojkott miatt a riválisok közül sokan nem lehetnek ott a nagy megmérettetésen?

– Kár lenne tagadni, bizony ott motoszkált bennem, hogy a foghíjas mezőnyben könnyebb lesz nyernem. Sőt, amikor a Himnuszt hallgatva ott álltam a dobogó tetején, akkor is mardosott a kétely, vajon a teljes mezőny esetén is itt lennék-e. Higgye el, sokan voltak így, akkor is, ha ezt ma már letagadják. De ugyanakkor az is tény, hogy elhitették velünk, főleg velem a tizenhat éves félig gyerekkel, hogy Moszkvában teljes olimpiát rendeznek, mert az amerikaiak és az imperialisták csak azért vannak, hogy mérgezzék a világot. Olyan agymosás ment, hogy a mai rendszer kismiska ehhez képest. Az óriási propaganda miatt bármit elhittünk, és nem foglalkoztunk különösebben az egésszel. Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sem jobban, sem rosszabbul nem készültem volna fel, ha nincs a bojkott. Az olimpián elért teljesítményemben mindez nem osztott és szorzott.

– Sosem vágták a fejéhez, hogy csak a bojkott miatt lett aranyérmes?

– De igen, és ha az igazat akarom mondani, egyszerűen nem érdekel, ha valaki azzal jön, csonka olimpián lettem első. Már régen túlléptem ezen. Sőt, a legtöbbször már nem is mondom el sehol, hogy valaha olimpiai bajnokságot nyertem.

– Gondolom, Moszkvában egy pillanatra sem érezték, hogy csonka olimpián lennének…

– A Szovjetunió mindent megtett, hogy megmutassa a világnak, egy olyan szuperhatalom, mint ők, mindent megad az odaérkező sportolóknak. Tejbe-vajba fürösztöttek, olyan ellátást kaptunk a hatalmas menzának hívott étteremben, amiről idehaza csak álmodoztunk. Akárcsak azok az olimpiai faluban épített panellakások, amire itthon akár évekig, évtizedekig várt egy-egy család. Aztán ott volt az olimpiák talán legjobban eltalált kabalafigurája, Misa mackó. Az a figyelem, amivel minden lépésünket követték, lélekemelő volt.

– És akkor csak eljött1980. július 19-e…

– Hiszek a számmisztikában és a Gondviselésben. Ráadásul bebizonyosodott, hogy a 19-es szerencsés szám a számomra. Ezen a napon van a Nemzetközi Úszószövetség, a FINA születésnapja, ekkor kezdődött a moszkvai olimpia, és persze, nem utolsósorban a születésnapomat is ekkor ünneplem. Utólag elárulhatom, lélekben nagyon megerősített, hogy éppen a 17. születésnapomon kezdődik az olimpia. Bátorságot adott, még jobban elhittem, hogy bárkit képes leszek legyőzni. Nem véletlen, hogy én lettem és vagyok azóta is a legfiatalabb férfi olimpiai bajnok. A magyar sportolók esetében az önmagába vetett hit talán a legfontosabb, mert akkoriban belénk nevelték, hogy gyengék, mindenre alkalmatlanok vagyunk. A sokszor bekövetkező összeomlás is erre vezethető vissza.

– Sok versenyen kint volt szurkolni a többieknek?

– Nem voltam kint sem a megnyitón, hiszen már másnap versenyeztem száz háton (ahol végül 5. helyen végzett – a szerk.), sem pedig egyetlen más magyar sportoló versenyén. Széchy burokban tartott, és amikor leúsztam a döntőt, onnantól kezdve kizárólag az ünnepléssel foglalkoztunk. A Mester, akinek én voltam az első olimpiai bajnok tanítványa, még azt is szavanként előírta, hogy a sajtónak mit nyilatkozzak. Például olyan szavakat, mondatokat adott a számba a Verrasztó elleni taktikáról, amit mai fejjel bizony eszembe sem jutna lenyilatkozni, és nagyon bánom azóta is.

– Mekkorát fordult a világ Önnel, amikor szinte egyik pillanatról a másikra a tizenhét éves fiúból olimpiai bajnok felnőtt férfi lett?

– Bár nem gondoltam volna, de már ott kint, közvetlenül a győzelmem után megváltozott minden. Egyszerűen nem értettem, vajon miért állítanak meg az emberek, miért gratulál és mosolyog rám mindenki. Aznap este az olimpiai arannyal a nyakamban órákig kóvályogtam a faluban, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sikerült az, amiért hosszú éveken át keményen dolgoztam. Már akkor tudtam, hogy ez olyan eufórikus érzés, amit meg kell élni, amihez fel kell nőni. Amikor hazaértem a Bogdánfy utcai otthonomhoz, az egész házat virágba borították a lakók, és ott állt a tiszteletemre mindenki a ház előtt. Több hónap kellett ahhoz, és az ehhez hasonló esetek, hogy megértsem, felfogjam és feldolgozzam, olimpiai bajnok lettem. Az ilyen társadalmi visszajelzésekre van szükség ahhoz, hogy becsülni tudd önmagad, azt, amit elértél. Ugyanakkor ma már úgy vélem, ha egy onkológus megment egy emberi életet, az minimum akkora teljesítmény, mint amikor valaki olimpiát nyer. A különbség csak az, hogy róla senki sem ír éveken keresztül.

– Az ünneplés után azonban egyszer visszatértek a munkás hétköznapok, hiszen jött az újabb olimpiai ciklus, jöhetett a címvédés…

– Mivel azokban az időkben mindenki sokkal hamarabb hagyta abba az élsportszintű úszást, mint manapság, így pontosan tudtam, bármennyire fiatal vagyok, nekem Moszkva után maximum még egy olimpia jut. Ám hiába értem fel a csúcsra, a kudarctól való félelem miatt az 1984-es olimpiára való felkészülés egy cseppet sem volt könnyebb, mint ahogy a moszkvaira készültünk. Nem is voltam rossz formában, hiszen 1981-ben két aranyat nyertem az Eb-n, az 1982-es világbajnokságon pedig az ecuadori Guayaquilban simán nyernem kellett volna kétszáz háton. Életem legjobb formájában voltam, az előfutamokban simán vertem az amerikai Mick Careyt. Aztán jött Széchy, és mindent elrontott…

– Miért? A mellúszást gyakoroltatta netán?

– Nem. Bekent egy Atomic nevű, bővérűséget elősegítő kenőccsel, amitől a poklok poklában éreztem magam. Égett az egész testem. Ólomnehézségű lett minden végtagom, és így odaállva a rajtkőre, bizony az is csoda volt, hogy végül Carey mögött a második lettem. Pedig addig minden a legnagyobb rendben volt. Szeltem a vizet, haverkodtam a helyi szurkolókkal, kipróbálhattam egy rendőr ezres Moto Guzziját, ellátogattam életemben először egy felnőtt filmes moziba. Tele voltam jó impulzusokkal, aztán jött egy rossz döntés, és vége lett mindennek. Talán nem véletlen, hogy megromlott a viszonyom Széchyvel. Nem fogadtam el az ajánlatát, hogy költözzek hozzá, ráadásul ekkor Darnyi Tamás személyében már feltűnt egy új tehetség, így az Öreg ellenem fordult.

– Mindez éppen az olimpiai felkészülés hajrájában a közös munka rovására ment?

– Nem, mert mindezek ellenére közösen készültünk Los Angelesre. Újfent félretettem mindent, beleadtam anyait-apait, mert tudtam, akkor lehetek újra eredményes, ha teljesen kifacsarom a testem. Ennek ellenére azt éreztem, nem tudom megvédeni 200 háton a címemet, de a dobogóra mindenképpen esélyesnek tartottam magam. Pedig jól tudtam, hogy az elvárások miatt mindez már presztízsveszteségnek számít majd.

– De ez egy szép márciusi napon mindeggyé vált…

– Amikor bejöttek és szóltak, hogy kész, vége, nem megyünk Los Angelesbe az olimpiára, az olyan volt a számomra, mintha egy orvos azt mondta volna, maximum két-három hónapom van hátra. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy vége. Ugyanúgy, mint egy szakítás esetén, előbb hitetlenkedtem, aztán okokat kerestem, magamat, majd másokat hibáztattam. Egyszerűen nem értettem, a helyzetet nem akartam elfogadni.

– Sokan mondják, pont ezért hagyta abba az úszást alig több mint 20 évesen. Tényleg így volt?

– Nem olyan a beállítottságom, hogy ha valami nem jön össze, akkor másnap már a bosszún gondolkodjak. Az egészet nem büntetésként fogtam fel, és egy idő elteltével el is fogadtam. Mást úgysem tehettem, számomra ezt hozta a Sors. Nem emiatt hagytam abba, hanem más impulzusok miatt, amik lehettek akár az olimpiáról való távolmaradás következményei is. Volt a vámügyem, amikor Macskássy Izolda skiccjeivel elkaptak a határon. Bevonták az útlevelem, és az akkori belügyminiszter, Horváth István belehazudott az arcomba, hogy fogalma sincs, hol lehet az okmány. Nem engedtek ki ösztöndíjasnak az Egyesült Államokba, ráadásul itthon megkezdtem a tanulmányaimat az Állatorvosi Egyetemen. Ezek így együttesen okozták azt, hogy kész, abbahagytam az úszást.

– 2017-ben lett a Magyar Úszó Szövetség elnöke. Sokáig mintaként emlegették az Ön által vezetett testületet, sikert sikerre halmoztak a medencében és a parton is. Most viszont majd egymilliárdot vonnak meg a szövetségtől, ami nem elsősorban az élsportot, inkább az utánpótlás jövőjét veszélyezteti. Valami megváltozott a megítélésével, a megítélésükkel kapcsolatban?

– Nem a megítélésünkkel van baj. A világjárvány elleni védekezés miatt közel 300 millió forintot vontak el a magyar úszósporttól, és ezt az infrastrukturális beruházásokhoz kötődően további, akár az 500 milliós összeget is elérő további elvonás követ. Ez egyébként példátlan az elmúlt hét évben. Ráadásul mindez nem is az élsportot, az élversenyzőinket érinti elsősorban. Ők továbbra is minden támogatást megkapnak. Leginkább az utánpótlást érinti, ami pedig alapja és bázisa lehet a 2027-es budapesti világbajnokságnak. Noha számunkra már most gondot jelent, de nekünk már most meg kell kezdeni felfejleszteni, megtartani ezeket a versenyzőket ebben a rendszerben, hogy működtetni tudjuk a verseny rendszerünket. Ha ilyen mértékű forráselvonás történik, és azt is figyelembe vesszük, hogy milyen áremelkedések következnek be az uszodák vízhasználata kapcsán, akkor valóban nagyon át kell gondolnunk, hogyan tovább. Ugyanis azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár 20-25 százalékos lemorzsolódás következzen be a 16 év körüli, vagy az alatti versenyzők között.

– Akkor most elgondolkodhat azon, vajon egy olimpiai felkészülés, vagy az elnöki munka a nehezebb…

– Bevallom, az elnökséget, a szövetség vezetését sokkal nehezebb csinálni, mint annak idején az olimpiai felkészülést. Heti hét napot dolgoztam, ám rájöttem, mert a leleteim rádöbbentettek erre, hogy el kell döntenem, lazítok egy kicsit a tempómon, elengedek pár dolgot. Mert ha nem így teszek, akkor annak sajnos szó szerint végzetes következményei lehetnek.

– A már említett koronavírus-járvány sem segített a világ sportjának. Tényleg, jó döntésnek tartotta a tokiói olimpia elhalasztását 2021-re? Nem lett volna jobb döntés hagyni az egészet, és 2024-ben megrendezni a következő ötkarikás játékokat?

– Idén márciusban egyszerűen nem lehetett jobb döntést hozni. Gondoljon csak bele, mit jelentett még ez az egy esztendő is azoknak az idősebb sportolóknak, akik életük utolsó olimpiájára készültek. A Covid kapcsán egyébként lassan mindenki járványügyi szakértővé válik. Jómagam állatorvosként rengeteg megbetegedéssel találkozok, és tudom, hogy a koronavírus például a macskákra jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha elkapják, biztosan kimúlnak. Az okokat egyelőre nem tudjuk, csak a folyamatot látjuk. Nem akarok rémhírterjesztő lenni, de szerintem a közeli jövőben nem sikerül megtalálni a vírus elleni sikeres vakcinát, holott nagyon nagy szükség lenne rá, és úgy vélem, a társadalmi áthangolódás is álom marad jövő februárig. Maga ez a vírus nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik, ugyanakkor sajnos halálesetekkel jár és veszélyezteti az idős embereket. De be kellene látni azt, hogy sokkal többen mennek el balesetben, rákban, infarktusban. Együtt kell már élnünk ezzel a vírussal is, de természetesen folyamatosan monitorozni kell. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy az életünkben megjelent a Covid, akkor visszatalálunk a régi mindennapjainkhoz. És akkor meg lehet jövőre rendezni az olimpiát is. Nagy kérdés, mi lesz az addig eltelő időben.

– A vírus miatt mintha a sportolók figyelme is kicsit lankadt volna, mintha egy bizonyos „van még időnk keményen odatenni magunkat majd később” érzés lenne a levegőben.

– Sajnos én is így látom, a koronavírus kapcsán gyengült az elszántság és a motiváció. Azt mondom, ha egy úszó fejben nincs ott minden pillanatban, akkor már nem tud úgy teljesíteni. Kicsit pesszimista vagyok, mert azt látom, hogy Milák Kristóf és Hosszú Katinka kicsit elengedték magukat. A vírus miatt nincsenek ott fejben, ahol lenniük kellene. Muszáj célokat adnunk, hogy visszahozzuk a figyelmüket. A jövő hét végén Európában elsőként rendezünk nemzetközi úszóversenyt, a Négy Nemzet Kupáját, ahol a legjobb magyarok mellett cseh, osztrák és lengyel úszók állnak rajthoz. Szintén hasonló szerep vár a magyar bajnokságra, amelynek vissza kellene nyerni a korábbi hírnevét. Mert csak így lehet felérni a csúcsra.